Epénél keserűbb szerelem
Európa keleti fele ma olyan, mint egy virágkorát épp csak elhagyó, de még mindig gyönyörű nő, aki múlt éjjel, valamilyen éjszakai mulatságon túl erőset, túl csípőset vagy csak túl sokat evett, és most nem tudja megemészteni, egyre csak forog a hasában az étel, és újra meg újra gyomorsavat böfög fel: Európa keleti fele kívülről továbbra is bájos és vonzó, sőt néha olyan elragadónak, olyan szépnek látod, hogy menten (és menthetetlenül) beleszeretsz, de belülről Európa keleti fele keserű, az epénél is keserűbb, és olyan savas, hogy egy szempillantás alatt szétmar.
A büszke vesztesek
Be kellene látnia végre, hogy veszített, hogy sorozatosan elveszítette az ütközeteket, a csatákat, a háborúkat, és hogy évről évre mind kisebbre zsugorodott a nagynak megálmodott, szent terület, és ezek után a gyalázatosan elveszített harcok és háborúk után már halványrózsaszín reménye sem lehet arra, hogy a szent területeket visszaszerezze, visszakövetelje vagy visszakapja, sem évtizedekig tartó, örökké eredménytelen tárgyalásokkal, sem pedig évtizedekig tartó, örökké vesztes háborúkkal, vagyis eljött a végső, tényleg a legvégső ideje annak, hogy Szerbia belássa, a nagytestvér Oroszország magasról tesz arra, hogy miről álmodozik a kistestvér, és amióta Kadhafi halott, az utolsó szövetségesek is odavesztek, úgyhogy ez tényleg a legvégső pont, mert Szerbia már ott tart, ahol a part szakad, és ahol már végképp nem maradt más, mint a vereség elismerése, a kudarc bevallása, majd pedig az elűzöttek kárpótlása, a megalázottak megvigasztalása, és a bocsánatkérés a tönkrezúzott életek és a szétszaggatott sorsok miatt, de mindenekelőtt a halottak előtti kegyelet megkésett, és persze már teljesen hiábavaló lerovása - mert ha mindez nem történik meg, márpedig tudjuk, hogy nem fog megtörténni egyik sem, akkor Szerbia feltehetően soha nem válik európai állammá, de nem azért, mert az Európai Unió, vagy bárki más, így dönt vagy nem dönt, hanem csak azért, mert a szétszaggatott sorsok és a tönkrezúzott életek nem tűnnek el nyomtalanul, mint ahogy a temetetlen halottak vagy a tömegsírok sem tűnnek el nyomtalanul, és aki botrányos vesztesként továbbra is a győzelemittas diadal képzelt magasságaiból büszkén, mellét kidüllesztve követeli a maga igazságtalanságait, az még vesztesnek is csapnivaló, és végül nem csak komolytalanná, nevetségessé, idiótává, hanem ízléstelenné és szánalmassá válik, akit a többiek pofonokra sem méltatnak már, inkább csak igyekeznek elfelejteni, mint egy kellemetlen, bosszantó és kínos emléket, vagy mint egy régi, nem „eurokonform” szemétlerakó helyet, amelyet már a szemeteskocsik is elkerülnek, és a halmocskát, amelyet a helyén a szél összehord, kuszán növő, ritkás gaz lepi el, amely ugyan még kiszáradva is dacol az időjárás körülményeivel, de már az ég egy adta világon senki nincsen, aki ezért hálás legyen.
Rubinnal árnyalt mondatok
Ha látni lehetne, hogy mit olvasott, vagyis, ha valamiképpen megmaradna a tekintet nyoma a papíron, például egy halványabb, opálos árnyalat, vagy inkább egy forró, rubinpiros satírozás jelezné a sorokat, amelyeken a szép szeme hosszabban időzött, és amelyeket így szinte fel is melegített a tekintetével, ha tehát maradnának az olvasás után valamilyen jelek a lapokon, akkor – ki tudja – talán elfehérednék, vagy éppen ellenkezőleg, vadul kivörösödne az arcom, és talán halálosan féltékeny lennék, ha meglátnám, hogy mit olvasott, és hogy melyik sorokon időzött hosszabban a tekintete.
Sós vízzel mosni tisztára
Szerettem volna tiszta költészetet, tiszta verseket írni én is, de már a kezdet kezdetén eltévesztettem, elvétettem, vagy rosszul kezdtem, esetleg rossz végén fogtam meg az ásót, a csákányt, mindent, és bekoszoltam a verset, összemaszatoltam, bemocskoltam sárral, hóval és alvadt vérdarabokkal („úgy hullnak eléd” stb.) - és így persze hogyan is juthattam volna máshova, ha nem a háborúig, a háborúkig, ahonnan persze nincs tovább, mert a háború, minden háború, örökké tart, és nincs kiút, nincs ösvény, nincs titkos átjáró (vagy patkány rágta alagút) a tiszta költészetig már - pedig jobban szerettem volna tiszta költő lenni, jobban szerettem volna a tengerrel foglalkozni, és csak olyan verseket írni, amelyeket sós vízzel mostak tisztára.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
