Az Égtájak Iroda tizenöt évvel ezelőtt, 1998 őszén indította el a külhoni magyar társulatok évadszerűen működő budapesti bemutatkozási fórumát, a Vendégségben Budapesten – Határon túli magyar színházi esteket. A rendezvénynek a kezdetektől részesei voltak a vajdasági színházművészek is. A sorozat címe tavaly változott Színházi hungarikumok fórumára, ami jelezte, hogy a színházi sorozat arculata módosult, kibővült a színházak és előadások köre. Ennek a rendezvénysorozatnak a keretében azonban januárban volt az utolsó előadás. Darvay Nagy Adrienne színháztörténész szinte a kezdetektől kísérte az előadásokat.
Darvay Nagy Adrienne
Tizenöt év elegendő a számadáshoz?
– Pontosítok annyiban, hogy számomra effektíve a Vendégségben Budapesten – Határon túli magyar színházi estek „csak” közel tizenhárom évet jelent, ugyanis e kezdeményezés 1998-ban indult. Akkor én már egy évtizede behatóan foglalkoztam az ország államhatárain kívül működő, magyar nyelvű hivatásos színtársulatokkal, sőt, a budapesti Tháliában az éppen induló új vállalkozás első előadása előtt mutattuk be a frissen megjelent Színek Kisvárdán című könyvemet is, amely a nevezett teátrumok elmúlt tíz esztendejének történéseiről, irányairól szól. Goldschmied József felkérésére nyilván igent mondtam, és így váltam szabadúszóként ennek a programnak (egy rövid időszakot kivéve) állandó szakértőjévé, illetve lettem az Égtájak Iroda színházművészeti szaktanácsadója. Velem félévenként kötöttek szerződést.
Félreértés, hogy az Égtájak Iroda színházi sorozata valaha is a Thália Színház projektuma lett volna. Szó sincs róla, csak most a Nagymező utcai épület kvázi „fesztiválszínház” inkább, viszont ez a főváros egyetlen befogadó teátruma, s mint ilyen nyilván a legalkalmasabb a vendégjátékok helyszínének. Ugyanakkor már a sorozat második félévében is különféle egyéb, a konkrét határon túli színpadi alkotások itteni adaptálásához megfelelőbb színhelyekre is szerveztünk előadásokat: például a színházi világnap alkalmából rendezett, beregszászi miniévad négy produkciójából kettő a Nádor Teremben, illetve a Fővárosi Művelődési Házban volt, a Vlad Mugur rendezte kolozsvári Székek a Merlinben volt, és az újvidéki vendégjáték a Bábszínházban lett volna, ha nem jön közbe a NATO-bombázás. A később rendszeressé váló évad-keresztmetszetek közül például a szabadkai Népszínház előadásai a Budapesti Kamaraszínházban, az Új Színházban és a Nemzetiben arattak sikert, mások a Pesti Magyar Színházban, a Bárkában, majd a kortárs művészeti fesztiválok keretébe ágyazott színházi sorozat meghívottai a Trafótól (Nagy Józsefék) a Vígszínházig (Kolozsvári Magyar Színház) számos helyen játszottak. Nem beszélve arról, hogy az Égtájak Iroda színházi sorozatának legnagyobb szabású vállalkozása, a Demeter András igazgatása alatt álló Temesvári Csiky Gergely Színházzal koprodukcióban létrehozott, Hamlet a Nyugatiban címen elhíresült kultúrtörténeti esemény 2003-ban meg éppen a Nyugati pályaudvar ceglédi várótermében és környékén zajlott.
Hogyan értékeled az elmúlt időszakot?
– Anélkül, hogy most részletes számadást végeznék – hiszen megtettem ezt a 2008-ban megjelent Vendégségben Budapesten kötetemben (amely fogalmam sincs, végül miért nem került könyvesbolti forgalomba), s ehhez kapcsolódva akkor épp a Magyar Szó hasábjain általad készített interjúban –, azonban azt a most kényszerűen véget ért projektum 222 előadása után feltétlenül kijelenthetem, hogy e sorozat minden tekintetben nagyon sikeres és fontos vállalkozás volt, amely nem csupán maradéktalanul teljesítette kultúrmissziós feladatát – ugyanis, ha csak ennyit tett volna, én mint színházi hungarikumokra specializálódó színházi szakember bizony elégedetlen lehetnék –, de nemzetközi szakmai összehasonlításban is párját ritkította. Szerte a világban rendeznek tematikus fesztiválokat, néhány hétig, akár pár hónapig tartó színházi rendezvénysorozatot, amikor a figyelem koncentráltan vetül a meghívottakra. Vannak bizony szép számmal ilyen jellegű „kisebbségi”, nemzetiségi, etnikai seregszemlék is – hogy ne a romániai hasonló tartalmú, célú eseményeket említsem, hanem például a frankofón fesztiválokat vagy a német nyelvű színiakadémiák találkozóit. Arról azonban nem tudok, hogy a miénkhez hasonló, évadszerűen működő, válogatott vendégjáték-sorozat előfordulna-e bárhol, amely rendszeres, állandó megmutatkozási lehetőséget, szakmai kihívást biztosítana az államhatáron kívül tevékenykedő nemzeti kisebbségi hivatásos társulatoknak az anyaországban. Olyan, amely ráadásul állandó költségvetési támogatás nélkül, különféle nyertes pályázatokból és kényszerű kuncsorgásokból hozza létre az immár nemzetközi ismertséget is jelentő szakmai programját. Márpedig a Vendégségben Budapesten színházi sorozat ezt jelentette: egy lelkes budapesti törzsközönséget, amelynek kedvencei vannak a határon túli magyar színházakban; egy olyan kivételes színházi műsort, amelyben minden közönségréteg megtalálhatta a kedvére valót; olyan lehetőséget, amelyben a honi szakma megismerhette más országok és a világszínház különféle, korszerű irányait, a kollégák, színházi emberek, filmesek pedig nagyszerű színészeket, példaértékű társulatokat, különleges színpadi nyelveket fedezhettek fel. S nem utolsósorban a magyar főváros közvetlenül gazdagodhatott a Magyarországon kívüli színházi értékekkel.
Számodra mi volt a legkülönlegesebb, legmaradandóbb érték ebben a rendezvényben?
– Kár, hogy ennek a kezdeményezésnek pont most lett vége, amikor a Színházi hungarikumok fóruma éppen tovább bővülhetett volna olyan nagyszerű és sokszínű színpadi alkotásokkal, amelyek a mi kiváló alkotóink más színi kultúrákkal való találkozásából születtek – mint amilyet Keresztes Attila lengyelországi rendezése jóvoltából láthattunk decemberben, a budapesti Nemzetiben. A színházrajongóknak szánt beszélgetések sorát ugyancsak fel kell adni, amelyet tavaly Tompa Gáborral kezdtünk el, idén a szatmári igazgató, színész-rendező Keresztessel folytattunk, s vele abba is marad, pedig az Égtájak Iroda szerette volna ezeket összegyűjtve, könyv formájában is megjelentetni. A következő beszélgetőtársam ugyanis a szabadkai Kosztolányi Színház nemzetközi rangú vezetője, Urbán András lett volna, őt követné a 34 éves Szabó K. István, aki az 1998-ban alapított székelyudvarhelyi színház történetének kezdetén egy rövid életű aranykort tudott teremteni, és a román és német nyelvű színházak szintúgy keresett rendezőjeként jelenleg éppen chicagói munkára készül. S még folytathatnám – de sajnos, már nem tehetem…
Hogyan tovább? Részedről befejeződött egy időszak, vagy folytatódik valahogy másként?
– Kétségkívül számomra egy nagyon fontos korszak ért most véget, miután a határon túli magyar színjátszás budapesti megismertetése az összes „vállalásom” közül kiemelt prioritással rendelkezett. Ám természetesen folytatódik ez a munka is, ha így és itt nem lehet, akkor másképp és máshol, de semmiképp sem adom fel. Legfeljebb kicsit többet fogok jelentkezni a sajtóban is, mert az utóbbi évtizedben inkább a könyveimre koncentráltam a szintézisekkel, nem tartottam etikusnak bizonyos problémák elemzését olyan színházaknál, amelyeket ezektől függetlenül meghívtunk a sorozatba, vagy tervbe vettük némelyik előadásukat. Lehet, hogy most egyes eseményekre, tendenciákra, helyzetekre, aktuális történésekre hamarabb és direktebb módon reflektálok majd. Továbbá jobban el tudok mélyedni a korábbi és az újabb terveimben is, amelyek egy nagy része interkulturális ugyan, de nem feltétlenül hungarikum.
