Melyik is az ember igazi arca, személyisége? Amit önmagáról gondol? Vagy ahogyan őt látja a környezete? Azonfelül hogyan lehet elválasztani a születésével hozott (eredeti) énjét a rárakódott egójától? Hasonlóképpen érdekes lenne elemezni, az egyes személy a közösségi elvárások révén milyen szerepköröket igyekszik átvállalni, majd elraktározni. Mert kétségtelen, hogy az álarcviselésnek vannak bizonyos előnyei, a tanult viselkedési módozatok (szerepek) ugyanis tagadhatatlanul segítik a beilleszkedést és csökkentik a társadalmi súrlódást. Ez már a korai gyermekkorban beinduló folyamat, melyet követ a stílus és a szokásrend kialakítása. Mindez voltaképpen egyfajta viselkedésminta: hogyan próbálunk mások előtt megjelenni, miként szeretnénk, hogyan lássanak mások minket. A felnőttkort elérve pedig már el is készül a testre szabott védőöltözék, s ekkor inkább már az válhat kérdésessé, pontosabban annak veszélye sejlik fel, hogy az adott személy – a rejtőzködés mechanizmusait kitapasztalva – megőrzi-e (fejleszti-e) saját személyiségét, vagy a túl szorossá váló (és kényelmes) álarc önálló életre kel.
(Álarcok és nők címmel március 1-jén nyílt meg Krapinában (Horvátország) az a tárlat, amelyen harmincöt nő különböző technikával készült maszkjait mutatják be. Mezei Erzsébet itt látható munkája került a meghívóra. A zentai grafikusművész három nemezálarccal vesz részt a krapinai galéria tárlatán.)
Talán ebből az okfejtésből is világossá vált, különbséget próbálunk tenni álarc és maszk között. Az előbbi inkább a tanult szerepek (önkéntes) vállalása, míg az utóbbi éppen az ezektől való megszabadulás – igaz, rövid ideig tartó – örömkalandja.
Egyes korokban az általánosan elterjedt szokásrend „tömegvonzása” homályosította el az egyéni személyiségjegyeket. A lovagkorban például a nemesek az emelkedett és heroikus élet illúziójába menekülnek, s hogy a valóság gyötrelmes tökéletlenségét elfelejtsék, rendre mindannyian Lancelotokká és Trisztánokká válnak. A múlt század hatvanas éveiben a hippik egységesen lázadtak fel a polgári világ értékrendjével szemben, ma az uralkodó teljesítményelvűség gyűri maga alá a változatosabb személyiségtípusok megmutatkozási lehetőségét.
Mindezzel szemben a maszk – így is mondhatnánk – egyfajta lehetőség, hogy az ember megpillantsa saját önnön arcát, miközben mégis rejtve marad. Ennek igényét alátámasztja, hogy a maszkok használata húszezer évre nyúlik vissza; maszkokat készítettek az ó- és újkori civilizációk egyaránt, tartozéka volt a sámánok rituáléinak, használták a maják és az aztékok Közép-Amerikában, de Egyiptom, Kína, India és Japán lakosai is, ősidők óta, úgyszintén: a görög dráma kezdetben egy maszkos rituálé volt.
Némely pszichológiai iskolák szerint a maszk egyik nagyon fontos aspektusa, hogy nemcsak megváltoztatja, hanem átalakítja viselője személyiségét, valamint: a maszk az érzelmek, gondolatok és szemléletmódok elrejtését jelenti. Hajlamosak vagyunk azonban megkérdőjelezni e tételeket, s inkább hajlunk elfogadni a fentebb már felvillantott gondolatot, miszerint a maszk (továbbá a jelmez, arcfestés stb.) mégis inkább arra szolgál, hogy lerántsa a mesterkélt szerepek rétegeit, az ideiglenesség derűjével száműzve az etikai illemkódexeket, s ily módon elrugaszkodó kalandot kínál a rációból – méghozzá a felelősség terhe nélkül. Ezt példázza többek között, hogy a korai keresztény egyház a pogány rítusokkal hozta kapcsolatba és elítélte a maszkok használatát, a névtelenséget biztosító viselését pedig erkölcstelennek minősítette. Az egyház maszk elleni hadjárata azonban nem bizonyult sikeresnek, lásd mondjuk a karneválok történetét. A Velencei Köztársaság magas életszínvonalon élő polgári rétege számára karneválok idején például a maszk tette lehetővé, hogy elvegyüljön a köznép között, a szegényebbeknek pedig, hogy egyenjogúként kezeljék őket: akár egy szolga is nemesemberként viselkedhetett.
Boldog világ.
Ma védőrácsos maszkokat látunk a hokisokon és a rögbijátékosokon, meg vírusfogó egészségügyi száj- és orrfedőt járványok idején. De ez már megint egy másik történet.
