Néhány évvel ezelőtt került a kezembe Száraz Miklós György Jaj, hol a múltunk? című könyve, ami elsősorban őszinteségével volt megrázó a számomra. Hiszen, ahogy maga a szerző írja bevezetőjében, lesütjük a szemünket, lehajtjuk a fejünket, ha azt mondjuk, Trianon. Sokakat ma is indulatossá tesz a szó. Már megint Trianon ! – mondják. Pedig nemcsak történelem, hanem valóság is mindnyájunknak, akik magyarul beszélünk és élünk itt a Kárpát-medencében.
Száraz Miklós György (Fotó: Gruik Ibolya)
Azután tavaly Fájó Trianon címmel ismét erről a némaságra ítélt nemzeti tragédiáról jelentetett meg könyvet az ELTE bölcsészkarán történelem–levéltár szakon diplomázott, József Attila-díjas író. Nem szoktuk meg, hogy nyíltan, szemtől szemben beszéljünk egymással ezekről a kérdésekről. Száraz Miklós György olyan képeket, ábrákat, képeslapokat, térképeket, újsághíreket, könyveket, emléktárgyakat és irodalmi szövegeket sorakoztat fel könyvében, amelyek szembesítenek bennünket az elhallgatott igazsággal.
Miért éppen Trianon? Hiszen annyi más történelmi, nemzeti tragédia vesz körül bennünket.
– A Jaj, hol a múltunk? és a Fájó Trianon lényegében ugyanaz a könyv. Előbbi a Helikonnál jelent meg, elfogyott, és amikor eladtam a kiadás jogát a Mértéknek, azt kérték, legyen új cím és új fedél – valahogy tisztább fedélgrafika kellett, szerintem is, és a cím is egyértelműbb így. És ha már új kiadás, akkor a kronológiát kibővítettem egy kicsit, hogy ne 2005-ben érjen véget, hanem ma, vagyis tavaly, amikor megjelent, 2011-ben, és így belefért például a nagy port felvert felvidéki lány ügye etc. Sajnos nyilván végtelen a sor, folytatódik is, hiszen azóta nálatok is születtek magyar fiatalokat sújtó, indokolatlan, magyarellenes bírói ítéletek…
Történészként tartod fontosnak ezeknek az elhallgatott kérdéseknek a tisztázását, vagy íróként érzed feladatodnak?
– Nem vagyok történész, íróként sem érzem feladatomnak, hogy történelmi sorsfordulókról, tragédiákról írjak. A Lovak a ködben mégis erről szól, vagy nagyon ez a háttere, és abban ezt tudatosan is felvállaltam.
A Trianon-képeskönyvet azért kellett megcsinálnom, mert egész gyerekkoromban gyűjtöttem a Trianon-dolgokat. Szántszándékkal nem használom a relikvia kifejezést. Nem szeretném, ha temetői vagy kriptahangulata lenne, nem az volt, inkább valamiféle ellenállás volt bennem. A hivatalos politika Trianont elfogadta, vagy egyet kellett érteni, még a gimnáziumi történelem-tanárnőm (a legszörnyűbb, hogy különben okos, művelt, rafinált nő, világlátott, tájékozott) is azt tanította: „Azt kapták a magyarok, amit az ezeréves, borzasztó nemzetiségi elnyomásért kapniuk kellett.” Igen, nem azonosult velünk, azt kapták a magyarok. Vagyis azok a régi, bűnös magyarok, de mi, maiak, már nem is azok vagyunk. Az ezeréves nemzetiségi elnyomást már tizenhat évesen is marhaságnak gondoltam. Hiszen 1750-ben még sem magyar, sem szlovák, sem román országlakos elsősorban nem magyarként, szlovákként vagy románként, hanem jobbágyként vagy nemesként, vagy polgárként vagy katolikusként, vagy evangélikusként vagy görögkeletiként gondolt magára, esetleg, ha nemes volt, hungarus-tudata volt, ami megint csak nem a mai értelemben vett nemzeti önérzet, hanem egy államisághoz, kultúrához tartozás manifesztálódása. Tilos volt, hát vonzott. És ezek a Trianon-cuccok (jelvények, szódásüvegek, irredenta képeslapok stb.), amiket összegyűjtögettem, 1990 után már nem érdekeltek. Nem volt tilos, és akkor ugyanúgy elvesztették a varázsukat, mint apám hatalmas ’56-os újság- és röplapgyűjteménye. Amikor azok megjelentek hatalmas reprint kiadványokban, akkor azok is érdektelenek lettek. Nem veszélyes tárgyak, amiket rejtegetni kell, hanem „szimpla” történeti források. Akkor, gondoltam, csinálok egy színes Trianon-képeskönyvet, amibe beteszek mindent, az irredenta fodrászverseny képét meg az irredenta injekcióstű-dobozt, a remek plakátot és a „Visszatért” bélyegzésű levelezőlapokat is, vagyis a megható, szívszorító fájdalom művészi és giccses tárgyi és képi világát egyaránt. A könyvet megcsináltuk, színes lett, látványos lett, szomorúan látványos, és ezzel én is letudtam a gyerekkori irredenta gyűjteményt, ezek a tárgyak és írások többé nem érdekelnek.
Mi az oka szerinted annak, hogy az értelmiség egy komoly rétege még mindig elhallgatnivalónak gondolja ezeket a sorsfordító történelmi dátumokat?
– Ma már nem elhallgatott Trianon. Hanem inkább rosszul kezelt. Inkább valahogy azt érzem, hogy rossz társításokkal élünk. Ha valaki azt mondja, nagyon fáj neki Trianon, akkor sokan nem arra gondolnak, hogy az igazságtalanság fáj. Nem arra gondolnak, hogy az a valaki úgy érezheti, rokonok, testvérek rekedtek határokon túl, hogy szlovákok, románok, szerbek nem múló gyűlölete és félelme megnehezíti emberek százezreinek az életét, hanem arra gondolnak, hogy aki Trianont fájlalja, az konzervatív, jobboldali, esetleg Jobbikos, feltehetően antiszemita, nőgyűlölő, utálja a melegeket, Kertész Imre Nobel-díjától rosszul van, ellenben Wass Albert mind a száz regényét betéve tudja.
Éppen az e hétvégi Magyar Nemzet-beli cikkemben írok érintőlegesen erről. Ebben azt írom, hogy, idézem önmagam:
„Kár, hogy megbántottságában megbánt, mert számos dologban egyetérthetnénk. Én sem szeretem Wass Albertet. Az emberrel semmi bajom – dehogy volt fasiszta!, dehogy gyilkolt zsidókat és románokat! –, én az írót nem szeretem. És nem szeretném, ha köteleznének rá, hogy szeressem. Annál is inkább, mert annak ellenére, hogy rossz írónak tartom, több mint tíz éve leírtam, hogy valamelyik munkáját talán kötelező olvasmánnyá tehetnénk: nem az irodalmi erényei, hanem a tartalma miatt. Mert szinte az összes könyvében Trianont ostorozza. Vannak, akik azt mondják, tessék már leszámolni Trianonnal, tessék beemelni a történelembe, mint Világost, Mohácsot, Muhit. Nincs igazuk, mert amíg Trianon a határon innen és túl élő magyarok millióinak életét keseríti, addig nem lehet. Addig nem historizálni, hanem gyógyítani, rendbe tenni kell. Bocsánatot kérni, akitől és amiért kell, és megbocsátást adni, akinek és amiért lehet. Wass Albert művei mindaddig fontosak maradnak, míg ez a folyamat le nem zajlott. (Amúgy a rajongótábora nagysága is jelzi, hogy élő probléma az, amiről az írásai szólnak.) És még valami. Senki nem követeli, hogy kapjon Nobel-díjat. Csak ne pocskondiázzák, ne akarják ledönteni a szobrát. A vádak ugyanis hamisak, viszont a fájdalom, ami minden munkáját áthatja, valós. Ismétlem, nem szeretem az írásait, de szerethetném az embert, mert abban a tíz könyvében, amit mégis elolvastam, egyetlen zsidókat szapuló vagy románokat becsmérlő sort sem találtam. Nem szeretem olvasni, de ha valamiért mégis olvasom, a fájdalmát igaznak és égetőnek érzem, mert az ő fájdalma ugyanaz, mint az enyém, vagy amit Grendel Lajos és Gion Nándor írásait, anyám Erdélyben élő, kilencven éves nővérének leveleit olvasva is felismerek.”
És ez fordítva is működik. Ugyanebben a cikkben leírom, hogy Horthy Miklóst sem szeretem. Erre meg egy csomó úgynevezett konzervatív-jobboldali-nemzeti (vagy mit tudom én, hogy kéne ezt megfogni) azt fogja mondani, hogy akkor biztosan balliberális vagyok, zsidó vagy zsidóbérenc. Pedig fenét! Csak tragédiának tartom, hogy Horthy olyan irtózatosan középszerű volt, ami – politikai és diplomáciai ravaszság tekintetében feltétlenül – már ostobaság. Én egy magyar Benešt akarnék helyette, egy magyar Ben-Gúriónt.
És nemcsak Trianon nincs a helyén, hanem sok más is. 1956 sincs a helyén addig, amíg magyar képviselő a magyar parlamentben ellenforradalmárnak mondhatja Nagy Imrét, gyilkos gazembereknek nevezheti a forradalmárokat, és másnap még beülhet újra az országgyűlés széksoraiban a helyére. Nincs a helyén Tiszaeszlár, nincs a helyén a Beneš-dekrétumok, az autonómiák kérdése. Nincs a helyén a bácskai vérengzés, nem tudnak a magyar diákok a Maniu-gárdisták vérengzéseiről, nem tudnak a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény borzalmairól, a kitelepítésekről. Nyírő és Wass Albert, Thormay Cécile és Szabó Dezső, Bánffy Miklós. Ezek közt van nagy író, van közepes és van gyöngécske meg olvashatatlanul beporosodott is. De tulajdonképpen mindegy, kerüljenek a helyükre, dobpergés közepette vagy csöndben, milliók könnyező tekintete előtt vagy szerényebben. De kötelező olvasmánnyá ne őket tegyük, szerintem, hanem Szilágyi Istvánt, Gion Nándort, Grendel Lajost. Vagy Szilágyi Domokost, aki ugyan lelkes besúgó volt, mint sajnos szembesülnünk kellett vele, de mégis hatalmas költő.
ÉLETRAJZI ADATOK
Száraz Mikós György 1958-ban született Budapesten. Az egyetemet az ELTE bölcsészkarán, történelem és levéltár szakon végezte (kicsit belekóstolt a régészetbe is). Egykor történész, könnyűbúvár-régész, filmrendező szeretett volna lenni. 1991-től ír, József Attila-díjas (2003). Fontosabb kötetei: Az Ezüst Macska (1997), Lovak a ködben (2001), Ó, Santo Domingo! (2003), Írd fel házad kapujára… (2004), Cigányok – Európa indiánjai (2007), Mesés Magyarország (2011), Andalúziai kutyák (2012). Tagja a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar PEN Clubnak.
