A kortárs magyar irodalom egyik legsokoldalúbb, legtöbb műfajban otthonosan mozgó alkotója a marosvásárhelyi származású, Pozsonyban élő Balázs F. Attila. Verset, prózát egyaránt ír, jelentős a műfordítói tevékenysége, könyvkiadót működtet, folyóiratot ad ki. Ennek a sokoldalúságnak biztosan többféle oka van. Számomra azok a belső késztetések érdekesek, amelyek meghatározták írói és emberi habitusát.
Balázs F. Attila többször járt itt a Vajdaságban; olvasóink találkozhatnak írásaival lapunk hasábjain. Beszélgetésünkre éppen most azért került sor, mert nemrégiben vette át a vancouveri World Poetry nemzetközi költészeti fesztivál díját. A kanadai Libros Libertad Publishing felvállalta Balázs F. Attila angol nyelvű verseskötetének kiadását. A versek fordítását Lucia Gorea végzi. Június 2-án pedig Craiován (Románia) az Eminescu Nemzetközi Akadémia idei műfordítói díját kapta meg.
Ösztönöz téged az elismerés? Vagy az olvasó jelzései fontosak? Ezt azért kérdezem, mert az utóbbi időben egyre azt hallom (olvasom), hogy nem fontosak a díjak, csupán az önmegvalósítás, az ember önmagával való békéje számít.
– Az elismerés mindenkit ösztönöz, még azt is, aki ezt tagadja. Ez egy természetes emberi tulajdonság, vagy gyengeség, ha valakinek így jobban tetszik. Senki sem a díjak miatt alkot, ez tény, de a pozitív szakmai visszajelzés elengedhetetlenül szükséges a fejlődéshez. Az önmegvalósítás egyik pillanatképe is lehet, amely nagyban hozzájárulhat az ember belső békéjének kialakulásához, sokkal inkább, mint az elhallgatás, a megtűrtség, a lefitymálás. Annyiban egyetértek a kételkedőkkel, hogy a díjak nagy része devalválódott, a nagyközönség számára többnyire meglepetést okoz az odaítélés ténye vagy körülményei, ám ez nem a díjazási rendszer hibája, hanem az alkalmazás hiányossága, irodalmon kívüli szempontok vagy szekértáborokon belüli elfogultságok érvényesülése, amely felülírja az értékszempontok érvrendszerét. Az interneten minden megjelenhet, ott nem érvényesül semmilyen értékkiválasztódás, ezért mondják egyre többen a szakemberek közül, hogy a kiadók és a folyóiratok nem veszítik el pozícióikat, ugyanis kell egy szűrő, amely csak az igazi értékeket engedi be az irodalom vérkeringésébe. Az irodalmi díjaknak is szerepük lehet az értékek népszerűsítésében a hatalmas információtenger káoszában. Ebben a rengetegben egy kialakult értékrenddel, műveltséggel rendelkező kritikus, író, irodalomkedvelő viszonylag nagy magabiztossággal közlekedhet, de egy fiatal vagy irodalmi műveltséggel kevésbé rendelkező egyén be sem merészkedik a sűrűbe, megelégszik azzal, amit a facebookos baráti kör az asztalra tesz. Az a bizonyos belső béke pedig, meglátásom szerint, épp azokból hiányzik, akik valamilyen oknál fogva kételkednek a díjak fontosságában, én sértettséget érzek mögötte.
„Képlékeny anyag az ember / mindenféle alakot ölt magára” – vallod egyik írásodban. Tényleg álarcban járunk?
– Mindenki hord álarcot, nem feltétlenül a rejtőzködés szándékával, de a társadalomban „viselkedni” kell, nem mutathatjuk mindig azt, amit érzünk, gondolunk. A kiemelt idézet azért ennél többet sejtet: elsősorban életünk kezdetén szerepeket próbálunk, keressük az igazi arcunkat, de később is, ahányszor munkahelyet cserélünk, vagy funkciót kapunk, imázst is váltunk. Ez hozzátartozik az emberi viselkedéskultúránkhoz, arcélünk, társadalmi megjelenésünk csiszolásához. És egyfajta játék is lehet, az egyhangúság ellen, figyelemfelkeltés céljából, szórakozásból, mint a karneválok idején. És nemcsak önmagunkat változtatjuk néha, mint „képlékeny agyagot”, hanem a környezet, a barátok, a munkahely, a média és a közösségi oldalak is alakítanak minket.
Számodra melyik műfaj a testhezállóbb: a líra (hiszen először verseid jelentek meg) vagy a próza? Lelkésznek készültél, gondolom, eleve lírai alkat vagy, inkább a belső élmények fogalmazódhatnak meg benned…
– Mindkét műfaj közel áll hozzám, de mivel türelmetlen alkat vagyok, a lírát részesítem előnyben, mert gyorsabban derül ki, hogy jó vagy sem. A próza mellett többet kell kotlani. Mindkét műfaj esetében a belső élmények a meghatározóak, mert nem vagyok egy szószátyár, pletykás, mesélős alkat. Amit elmondok, az nincs túlbeszélve, és pszichológiailag motivált.Fontos szerepet hagyok az olvasó, az értelmező számára is, a művek mondanivalóját nagyrészt ők véglegesítik a szövegek interpretálásának folyamatában.
Ha visszagondolsz az elmúlt évtizedekre, mi az, ami gyökeresen megváltoztatta az életedet, illetve maradandó emléket hagyott benned?
– Az életem folytonos változás, változtatás, újrakezdés, hely- és helyzetcsere, otthonkeresés az otthontalanságban. Az elmúlt évtizedek mindenki életét megváltoztatták, ez a világ, amiben most élünk, egészen más, mint amiben két-három évtizeddel ezelőtt éltünk. A mai tizenévesek nagy szemet meresztenek, amikor az úgynevezett szocialista évekről beszélünk nekik, vagy nem értik, vagy szenzációként hat rájuk, átélni, átérezni nem képesek. A mi generációnk sem tudta még igazán feldolgozni azokat az éveket. Akkor a túlélésre rendezkedtünk be, hagytuk magunkat sodortatni a történésekkel, nem mertünk lázadni, csak nagyon szűk körben. Nem bíztunk egymásban, nem bíztunk a hatalomban, a ránk erőltetett értékekben, igazságokban. Mindenkit megfigyeltek, a megfigyelőket is, és sokszorosan, hogy ne alakulhassanak ki cinkosságok, ne lehessen elmismásolni a többnyire banális bűnöket. Mert nem voltak hősök, nem voltak igazi lázongások, nem volt lehetőség véleménynyilvánításra sem. Gondoskodtak arról, hogy senki ne érezze biztonságban magát, kezüket az értelmiség tökén tartották, hogy bármikor szoríthassanak rajta, ha szűknek kezdte érezni a ráerőltetett abroncsokat. Mindenkiről mindent tudtak, könnyű volt bárkit megzsarolni, hogy együttműködjön a gépezettel, így nemcsak egy besúgót nyertek, hanem kiiktattak egy potenciális lázadót, aki beszervezettsége tudatában elvesztette önbecsülését, óvatossá vált, hisz belátott a kulisszák mögé, és a bizalmát is elvesztette a barátaiban, mert nem tudhatta, közülük kik azok, akiket szintén beszerveztek. Ördögi gépezet, elkárhozott zseni lehetett az, aki kitalálta. Az én életemet már a kezdetén megváltoztatta beszervezésem 19 éves koromban. Barátomhoz írt levelemet bontották fel, katonai titkot és a diktátort elátkozó verset találtak benne. Én, hogy megússzam, az együttműködés mellett döntöttem. Százszor át- és újragondoltam a helyzetet, nem születtem hősnek. A bennem lévő lázadó letette fegyverét, és igyekezett megmaradni tisztességesnek, amennyire lehet, senkinek sem ártani. Elhallgatni dolgokat nem lehetett volna, hisz mindent és mindenkit többen is megfigyeltek. Csak egyetlen megoldás maradt: kimaradni minden olyan eseményből, amely felkelthette az illetékesek gyanakvását, egyre inkább elszigetelődni, és reménykedni, hogy ha már nem tudok használható információval szolgálni, lemondanak rólam. A teológiát is azért hagytam abba, mert a nyári szünidőkben jelentkeztek és jelentéseket írattak velem. Ezt nem tudtam a papi hivatással egyeztetni, gyóntatópapommal megbeszélve abbahagytam tanulmányaimat, azzal a lehetőséggel, hogy ha a hivatástudatom visszavisz, bármikor folytathatom a képzést. Nem mentem vissza. Téves az a felfogás, amely szerint azok, akik együttműködtek, előnyöket élveztek. Nem jelent meg könyvem Ceauşescu Romániájában, és harminchárom éves koromig csupán ötször jártam külföldön. Hatalmas teher volt az az állapot, és semmilyen előnnyel nem járt. Ellenben máig nem tudtam kiheverni azt a lelki terrort és lelkiismeret-furdalást, amely együtt járt a zsarolással rám erőltetett szereppel. Válásom után egy külföldi házassággal próbáltam elmenekülni a terrorból. Három évig vártam a házassági engedélyre, mire megkaptam a diktátor aláírásával, a népharag elsöpörte őt is és a rendszerét is. Felvidéken kezdtem új életet, kegyes volt a sors velem, minden addigi álmomat sikerült megvalósítanom. Szeretem, amit csinálok. A nyelvet már nem tudtam megtanulni, de a Csallóközben ez nem létkérdés.
Műfordítói, szerkesztői, könyv- és lapkiadói énedről még nem beszéltünk… Mit tartasz elsősorban szem előtt, ha nem íróként teszed a dolgod?
– Eddig még nem vállaltam megrendelésre munkát, ezért nem tartom magam hivatásos műfordítónak. Magam határoztam meg, kitől mit fordítok, a saját ízlésem, preferenciáim alapján. Megtehetem ezt azért is, mert saját folyóiratot (Szőrös Kő) szerkesztek, és többnyire saját kiadóm (AB-ART) jelenteti meg a fordításaimat. Ám szívesen publikálnak a műfordításaimból más folyóiratok is. Könyv alakban pedig legutóbb a budapesti l’Harmattan kiadónál jelent meg Robert Serban-verseskötet az én tolmácsolásomban. Szeretek fordítani, ugyanolyan élmény számomra, mint az alkotás általában.
Júliusban Bukarestben lesz tizenkét nyelvű verseskötetemnek a bemutatója egy nemzetközi fesztivál keretében, augusztusban Szkopjéba utazom, ahol makedón nyelven jelenik meg kötetem. Brazíliában José Eduardo Degrazia fordítja portugálra Minimál című verseskötetemet, amelynek tavaly jelent meg a német változata, és a Kovács Jolánka által szerbre fordított verses- és novelláskötetem is kiadót keres Szerbiában. Románra már szinte minden írásomat lefordították, jobb a román recepcióm, mint a magyarországi.
A szerkesztői gyakorlatomra is rányomja bélyegét nyitottságom. Folyóiratom nem egy szűk írócsoportnak biztosít publikációs teret, nyitott minden alkotó számára, és minden számban teret kapnak műfordítások is. Könyvkiadói gyakorlatomban is kiváltságos helyzetben van a műfordítás. Két sorozatban (Kortárs Költők és a Kenguru zsebkönyvek) is jelentetek meg külföldi irodalmat, elsősorban román és szlovák írókat, költőket. Az említett sorozatok mellett büszke vagyok a Legszebb versek sorozatra, amelyben a kortárs magyar líra nagyjai kapnak helyet aranyozott műbőrkötésben, és a Start könyvek sorozatra, melyben eddig két tucat pályakezdőt indítottunk.
