A legjobb, ha szeptember elsejéig konganak a tantermek az ürességtől (Fotó: Molnár Edvárd)
Nyáron valahogy minden más. Más a levegő illata, másképp élünk, talán felszabadultabbak is vagyunk. A nagykabáttal együtt esetleg levetünk a gondjainkból is. Érzik a gyerekek is, hogy más a világ. Az iskolai kötöttségek hosszú hetekre elfelejthetőek, végre lehet sokáig aludni, a délelőttöt fagyizással, a délutánt medencézéssel tölteni, az esti lefekvést pedig becsülettel elhúzni.
De mi van azokkal a gyerekkel, akik számára korántsem ilyen kecsegtetően indul a várva várt nyári szünet? Azokra a gyerekekre gondolok, akiknek az iskolaév nem zárult büszkélkedhető eredménnyel, sőt, nagyon gyenge bizonyítvánnyal fejeződött be. A pótvizsgázókra.
Az augusztus második felében esedékes megmérettetés beárnyékolhatja a gyerekek és szüleik egész nyarát. Egy vagy két tantárgyból lehetséges a felkészülés, akik több tárgyból kaptak év végére elégtelen osztályzatot, nekik évet kell ismételniük.
A pótvizsga rettenetes stresszforrás lehet a családnak, megmérgezheti a vakációt. A sikere nemcsak azon múlik, mennyit tud a gyerek, hanem, hogy mennyit tud mindebből a megmérettetés pillanataiban átadni. Ebből is látszik, hogy a probléma nem egyszerű, a megoldása sem egyértelműen mindig azon múlik, hogy elsajátította-e a diák a tananyagot. Mint ahogy a rendes iskolaévben sem, azonban egy gyengébb osztályzattal kevesebbet lehet veszíteni, mint egy gyenge pótvizsgaeredménnyel, így ez nagyobb stresszforrás. Tárgyi tudás és lelki stabilitás is szükséges hozzá.
Biztos vagyok benne, hogy nemcsak a tanulókat tanító tanárok, a velük dolgozó szakmunkatársak, hanem a szülők is felteszik a kérdést, mi vezetett ide, mi az oka annak, hogy a gyereknek pótvizsgáznia kell.
A teljesség igénye nélkül íme néhány főbb csoport, amely okozhatja az év végi elégtelen osztályzato(ka)t:
Legelső helyre a családi okokat helyezem, mert a gyerekek szempontjából ennek van a legnagyobb jelentősége. Ha a családi háttér bizonytalan, egyértelműen bizonytalan lesz a gyerek is, gondolatait a családi konfliktusok, drámák, tragédiák uralják, noha sokszor nem mutatják, belül emésztik magukat, és… értelemszerűen nem tudnak teljesíteni az iskolában.
Gondoljunk csak bele, hogy egy komoly veszekedés után milyen lelkesedéssel vetjük bele magunkat a másnapi munkába, miért érezne egy gyerek másképp? Ha a problémák elhúzódnak, és a gyerek egyre többször kap elégtelen osztályzatot, végül már el se hiszi, hogy tudna jobban is. Természetesen minden családban vannak nehéz periódusok, és nem cél az sem, hogy a gyereket burokban tartva megpróbáljuk megkímélni minden problémától. A fontos, hogy tudjunk róla, lehetséges ilyen oka is a pótvizsgának, bukásnak, amit orvosolni kell, ha másképp nem megy, vagy a probléma hosszú távon fönnáll, akkor szakember segítségével.
Az iskolában is merülhetnek fel olyan problémák, amelyek a pótvizsgáig juttathatják a gyerekeket. Az egyik fő ok, amikor a gyerek csak így tud beilleszkedni a destruktív kortárscsoportba, hogy lázad. Ahol a tanulás nem divat, ahol kinézik a strébereknek címkézett jobbakat, ahol a jó tanuló gúnyolódás, csúfolódás, kiközösítés áldozata, ott a gyerek mélyen elgondolkodik, vállalja-e ezt a szerepet, vagy inkább beáll a sorba ő is. Sok évismétlő is közülük kerül ki.
Ma már ritkábban, mert a szakmunkatársak és a pedagógus is föl vannak készülve, de még mindig sokszor előfordul, hogy (fel nem fedett) tanulási zavar az oka a gyerek pótvizsgázásának, bukásának. Pl. a sűrűn előforduló diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia miatt az érintettek nagy hátrányban vannak, hosszú időbe telik, amire megtanulják ugyanazt a tananyagot, mint társaik, ellenőrző, dolgozatírás közben lassabban dolgoznak, mint a többiek, lemaradnak.
Viselkedési zavarok is okozhatnak pótvizsgázást, bukást, pl. szorongás, hiperaktivitás.
És végül ne feledkezzünk meg arról, hogy az okokat nemcsak a pedagógusok, a szülők keresik, hanem legtöbbször a gyerekek is. A gond az, hogy többnyire nem látják reálisan a helyzetüket, és ez általában összefüggésben van azzal is, hogy a pótvizsgáig jutottak. Beszélgettem diákkal, aki okos, értelmes, kulturált és egy tünemény – amikor kettesben vagyunk. Órán pedig megnémul, leblokkol minden olyan helyzetben, amikor teljesítenie kell, és mégis azt gondolja, hogy még többet kellene tanulnia, az a kulcs. Anyukája is bejött az iskolába, mert egyszerűen nem fért a fejébe, hogy ennyit „követelnek” a gyerekektől, hogy rendszeresen éjfélkor kell kivenni a tankönyvet a lánya kezéből egész napos tanulás után.
A szülőknek mindig azt mondom, hogy az elejétől fogva tartsák rendszeresen a kapcsolatot az iskolával, elsősorban a tanítóval, tanárokkal, másodsorban pedig a szakmunkatársakkal, mert az ő visszajelzésük nélkül az iskolának hiányzik egy „lába”. Mint a háromlábú kisszéknek: ha az egyik láb kitörik, feldől a szék. A rendszeres kommunikációnak fontos szerepe van, hogy megelőzhessük együttes erővel a gondokat. Tudom, a szülőnek nehéz, dolgozik, sokszor több váltásban, van másik gyerek is, kisebb, beteg anyós, megélhetés, sok a gond. De abban is biztos vagyok, hogy év közben a rendszeresebben befektetett energia végül megtérül. Jöjjenek az iskolába, találkozzunk szeptemberben már, higgyék el, nem korai: az időben észrevett problémák és az együttesen fölkarolt gyerekek sok kudarcélménytől megkímélhetőek.
