A Csíki Játékszín nem régi, történelmi színház, hiszen a kilencvenes években hozták létre. Egyik alapító tagja Parászka Miklós színművész volt. Jelenleg ő a Csíki Játékszín igazgatója és egyben művészeti vezetője. Kárpát-medencei magyar színházakat bemutató sorozatunkban ezzel a székelyföldi teátrummal ismerkedhetnek meg az igazgató úr kalauzolásával. A beszélgetésre néhány héttel ezelőtt a budapesti Határon túli magyar színházi estek rendezvénysorozat adott alkalmat. A József Attila Színházban két darabbal mutatkozott be a társulat: Örkény István Tóték, valamint Martin McDonagh Vaknyugat című drámáját játszották telt ház előtt.
A csíkszeredai Csíki Játékszínt 1999 májusában avatták fel. Feladatunknak tekintették, hogy minőségi színházi darabokat mutassanak be, ami nemcsak a város, hanem a környék közönségét is vonzza. A színháznak ma már nagyszámú bérletes nézője van, a megyeszékhely mellett a Csíki- és a Gyergyói-medencében is kedvelik a társulatot.
Mi hívta életre a színházat?
– Helyi kezdeményezésre jött létre a színház. Én akkor ettől a földrajzi vidéktől nagyon távol eső helyen dolgoztam; a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának voltam a művészeti vezetője, a munkám Debrecenhez, Nagyváradhoz kötött. De voltak székelyföldi kötődéseim, hiszen a középiskolás éveimet Gyergyószentmiklóson töltöttem. Tehát volt terepismeretem, és pontosan tudtam, hogy kik jönnek hozzám azzal a kezdeményezéssel, hogy Csíkszeredában teremtsünk egy állandó társulatot. Minden feltétel és garancia megvolt ahhoz, hogy egy látogatott színházat működtessünk, mert nagyon jó a közönség. Közös elhatározásból, az önkormányzat támogató akaratából és néhány színész helyzetfelismeréséből született meg a színház.
A kívülálló úgy érzékeli, hogy a meglevő színházakat is nehéz fönntartani. Új színházat létrehozni pedig szinte csak sziszifuszi küzdelem árán lehet.
– Ha akkor mindent előre tudtak volna azok, akik vállalkoztak a feladatra, lehet, hogy nem vágnak bele. De elkezdődött egy folyamat, amit nem lehetett megállítani. Kaptunk egy kitakarított épületet, nem volt sem társulat, sem technikai fölszerelés. A Szatmárnémeti Északi Színházzal közösen hoztuk létre az első bérletben kínált előadásokat, majd érkeztek hozzánk fiatal színészek, szerződött hozzánk néhány idősebb kolléga, és így lassan kirajzolódott a kezdetben tizenegy-két fős Csíki Játékszín, amelyik mára húszas létszámú. A tizennégy év alatt fölépült egy sajátos szerkezetű reformintézmény, amelyik könnyen finanszírozható, és egy ilyen kisvárosban hosszabb ideig fönntartható. Azzal kísérletezgettünk, hogy egy színházi struktúrát hogyan lehet úgy átalakítani, hogy a kulturális hatékonysága megmaradjon, de az üzemeltetése minél kisebb legyen.
Találkozott a közönség vágya és a társulat elképzelése?
– Meggyőződésem, hogy a színház három lábon áll. Egyrészt esztétikai vállalkozás, létfilozófiai műhely, ugyanakkor a társasági életnek a helye, valamint a szórakoztatás intézménye is. Ezt a három szempontot egyensúlyban kell tartani, és akkor van esély rá, hogy mélyen beágyazódott, szervesen odatartozó színház jöjjön létre egy kisvárosban.
Meg lehet fogalmazni, hogy mi az Ön színházi ars poeticája?
– Népszínházi koncepcióval indultunk. Sokan megkérdőjelezik ennek a korszerűségét, de én úgy gondolom, hogy egy népszínházat meg lehet fogalmazni most a századfordulón is, és a Székelyföldön is. Ami szervesen a közegéhez tartozik, ami színházi értékeket hoz létre oly módon, hogy megtalálja a kulcsot a befogadókhoz. Ezt nem helyszínhez kötötten gyakoroltuk, hanem kiterjesztettük a működési területünket az egész megyére. Ahol megfelelő játszási helyet találtunk, ott megjelentünk, közreműködtünk abban, hogy ezek a helyszínek technikailag is lábra álljanak, és mára kialakult a megyében hat-nyolc olyan település, ahol lehet színházat játszani. Csíkszereda negyvenezres lélekszámú város, de a megyére kiterjesztve már százezres nagyságrendű területről van szó, és egy ekkora közösségben már egy színház folyamatos működtetése értelmessé válik.
Miben más a Csíki Játékszín, mint a többi székelyföldi színház, vagy tágabb értelemben az erdélyi vagy a romániai színjátszás?
– Minden színházat befolyásol egyrészt a maga története, másrészt a kulturális közeg, amelyben működik. Ahol érvényes, amit önmagukról vallanak, ott jól működő, sikeres színház van, amelyiknek megvan a maga karaktere. A dolog pikantériájához az is hozzátartozik, hogy minden magyar városnak van egy konkurens városa. Ha erdélyi viszonylatban azt mondom, Kolozsvár, akkor rögtön azt jut eszembe, hogy Marosvásárhely. Ha Arad, akkor Temesvár, ha Nagybánya, akkor Szatmárnémeti. Így Csíkszereda és Székelyudvarhely viszonylatában is van egyfajta rivalizálás. De ezzel együtt, vagy éppen emiatt, számos figyelemre méltó kezdeményezés jött létre ezekben a társulatokban. Mi kifejezetten művészszínházi értékeket megcélzó székelyföldi népszínház vagyunk.
A népszínházitól igen eltérő volt itt a József Attila Színházban játszott előadásuk – a kortárs ír szerző, Martin McDonagh Vaknyugat című drámája.
– Vallom, hogy minden előadásnak meg kell találni a helyét, az idejét és a közönségét. Ha ezt jól tudja az ember kalibrálni, akkor van rá esélye, hogy jól szólal meg egy előadás. Nekünk két játszási helyünk van: egy négyszáz férőhelyes nézőtér nagy színpaddal és egy hetven személyt befogadó stúdió. Csíkszereda nagyon izgalmas város, ahol mindenre van közönség. Ebben a városban a legváltozatosabb műsorkínálatot lehet életben tartani. A kockázatosabb előadások iránt is van fogékonyság a nézőkben. Ez az ír dráma nagyon mély gyökerekkel kapcsolódik az erdélyi életérzéshez. Éppen ezért sohasem volt számomra rejtély, hogy miért szereti olyan nagyon az erdélyi néző. Annak a világnak a tükrét látja, amiben mi élünk. Egy elszigetelt, befelé forduló, az önzés és az elzártság által meghatározott emberi kríziseknek a terepe. Ez a fajta önemésztés, a múlttal való viaskodás, a legendákkal való tudat alatti együttélés a székelyföldi emberekről és általánosságban a magyar világunkról is elmondható. Ilyenformán rokon világban járunk, amikor a messzi Írország kisvárosi lakosaival találkozunk. Ez nem valamiféle egzotikum, hanem a mi valóságunk. Talán ezért szeretjük nagyon játszani.
Sokan mondják, hogy ma már nem az a színház feladata, mint volt akár néhány évtizeddel ezelőtt. Ön ezt hogy látja?
– Ez biztosan igaz, de nem úgy, hogy nem volna feladata a színháznak ma. Nagyon is van. A globalizáció körülményei között a helyi értékek megtalálása és létrehozása felértékelődik. Nem azért, hogy valami ellen mutassunk fel dolgokat, hanem mert maga a globalizáció is ezekből a helyi értékekből áll össze. A globalizációt lehet használni, de nem lehet befogadni. A helyi értékeket, amelyek karnyújtásnyira vannak, befogadhatjuk, és azok megadják az otthonérzetet, és a társadalomnak a kiegyensúlyozottságát teremtik meg. Ilyen szempontból az élő, a saját közegében fejlődő színháznál fontosabb nincs.
