Jó fél évvel ezelőtt jelentettünk meg lapunk hasábjain egy felhívást, amely a Falusi Krónika versmondó találkozóra invitálta az érdeklődőket. A felhívást a Zala Megyei Közművelődési Intézmény tette közzé. Az elődöntőket több régióban tartották, így a Vajdaságban, Bácsfeketehegyen is találkoztak a vers- és prózamondók. A találkozó országos döntője a nyár elején volt Keszthelyen. A rendezvény megálmodója Török Károlyné Miszori Marianna művészeti szakreferens.
Mariannával többször volt alkalmam találkozni. Legutóbb Lendván a Bánffy Központ irodalmi kávézójában beszélgettünk. Természetesen mi másról eshetett volna szó, mint irodalomról, művelődésről, anyanyelvről.
Úgy hallottam, nagyon jól sikerült a találkozó. Ennek a témának a hangulata fogta meg részvevőket? Vagy?
– Valóban nagy port kavart három évvel ezelőtt, amikor megálmodtam a Falusi Krónikát. Hiszen merész vállalkozásnak tűnt a 21.században egy új, ráadásul merőben más vers- és prózamondó találkozót szervezni akkor, amikor – nem vitás – mindenhol hallani, hogy csökken az érdeklődés az ilyen rendezvények iránt. És akkor még kihívásként: nem verseny, hanem találkozó, ahol nincs helyezés, és előre senki sem tudhatta, hogy azért a legjobban teljesítők a Kiváló Krónikás címet kapják. Ezekkel a gondolatokkal és a falusi, vidéki élet iránt érzett nagy szerelemmel a szívemben hirdetődött meg a pályázati felhívás 2009-ben. Május elején a helyszín kicsinek bizonyult akkori nyolcvanhat jelentkezőnek. És igen, valóban a téma volt az, amire olyan sokan jelentkeztek és jelentkeznek azóta is. Az idei évben három elődöntővel – muravidéki, vajdasági, zalai – regionálissá, országossá avanzsált a Falusi Krónika. Olyan ez, mint ahogy nő és szépül a gyermeked, akit minden porcikád szeretetével nevelsz… A magyar nyelv olyan ritka kincs, ami csak a miénk, éljünk bár határon innen vagy túl. Visszatérő fájdalmam magyar szakos tanárként (népművelés és magyar szakon végeztem a Pécsi Egyetemen) és magyar emberként, hogy mennyi gyönyörű szó, kifejezés, mondatfordulat veszik el azáltal, hogy más világban élünk, elfeledett tárgyaink vannak, így a szó is elkopik. A Falusi Krónika logójaként használom a csudaszép magyar falusi kakast, amit talán még mindenki felismer, bár a mai gyerekek közül nem mindenki látott testközelből. Vagy ha a kakas párjára, mondjuk a tyúk anyasági állapotára, a kotlósra gondolunk, vajon hány mai gyermek ismeri a szó jelentését? A kutatásaim szerint vajmi kevesen. A Krónikának ez is egy célja volt: a magyar nyelvi kincsünk tovább őrzése.
Nagyon impozáns helyen szerveztétek meg a találkozó döntőjét: a Festetics-kastélyban.
– Sajnos mi nem rendelkezünk saját épülettel: egy másik kulturális épületben vagyunk elhelyezve, ami az irodákat illeti. Ez magával hozza azt a tényt, hogy a rendezvényeink mindig a megye egy adott településén vannak (megyei közművelődési intézmény lévén). Így a Falusi Krónika is ezért került egy ilyen impozáns helyre, persze ezt bizonyára ki is kellett érdemelni.
Rendszeresen szerveztek olyan programot, amelyik a határon túl élő magyarokat is felöleli. Lendvával különösen (ha jól tudom) jó az együttműködésetek.
– Valamikor megkérdezték tőlem, hogy mit jelent nekem a határon túli kapcsolatok ápolása az intézménynél, ahol dolgozom. A válasz egyszerű volt: először is bár a nevében ez határon túli, számomra nem az, másodsorban hivatás, és nem munka. Egy nyelvet beszélünk, a legszebbet, a magyart. Ez mindent el kell, hogy mondjon. Ezen a nyelven tud a leggyönyörűbben szólni egy kicsi gyermek az édesanyjához, ezen a nyelven tud fájni legmélyebben a szó, ezen vallunk legszebben szerelmet. Ez a közös anyanyelvünk. És itt nincsenek határok.
Mielőtt 2011 februárjában a Falusi Krónika elődöntője elérkezett Bácsfeketehegyen, bennem is kavarogtak az érzések. Több nyilatkozatban, beszélgetésben elmondtam, hogy a leendő vajdasági résztvevők közül többen nem jártak még Magyarországon – miközben én több kontinensét a Földnek már megjárva, ekkor voltam először a Vajdaságban… Hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek, és a szakmai munka, a barátságok tovább erősödnek e területen és az életben is.
Fantasztikusan felkészült gyerekeket és felnőtteket ismerhettem meg, akik persze már nem csak szimpla ismerősök. Van a vajdasági versmondók között, aki már másodszor jutott el a Festetics-kastélyba, és persze hogy az az érzésünk – bár még csak 12 éves –, mintha már ezer éve ismernénk egymást… Szoros kapcsolat alakult ki a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületével, Hajvert Ákos elnök és munkatársai folyamatosan nyomom kísérik az én szakmai munkámat is, úgy gondolom. Kitüntetésnek érzem, hogy az idei évben már másodszor kaptam meghívást a feketicsi Weöres Sándor gyermekszínjátszó találkozóra is (a színjátszás is a szakterületem az intézményünknél), de eddig egybeesett saját rendezvényemmel. De ahogy mondják, nincs lehetetlen, tehát bízom benne, hogy jövőre ott leszek…
Mi a feladata ma egy közművelődési intézménynek? Változott az elmúlt évtizedekben a profilja?
– Igen, véleményem szerint mindenhol megváltozott a közművelődés profilja, hiszen a kulturális életben dolgozóknak kell elsősorban és élharcosként alkalmazkodniuk a 21. század kihívásaihoz. De egy dolog nagyon fontos számomra: az a fajta értékteremtés a kulturális életben, ami nem a modorosság, a konvenciók eszközeivel próbál érvényesülni, hanem legfőbb célja a közösség megtartása, alakítása, a műveltség olyan formában való közvetítése, amely minden korosztályhoz szól egyaránt. Újszerű kezdeményezések mellett a magyar hagyományaink ápolása úgy, hogy nem magához rendeli a nézőt, alkotót, versenyzőt, csoporttagot, hanem maga megy hozzá közel folyamatosan újjászülető, innovatív kezdeményezéseivel. A legfontosabb azonban, úgy vélem, mindezt szívből csinálni… Saint-Exupéry szavai szebben szólnak erről az életről: „Kultúrát ajándékozni azt jelenti, hogy szomjúságot ajándékozol. A többi magától jön.”
