Csík Mónika Herceg János- és Sinkó Ervin-díjas szerző, és Janovics Erika Vajdasági Magyar Művészeti Díjas illusztrátor közös könyvét, az Életjel gondozásában kiadott Szél viszi táncba című haikukötetet mutatták be a Szabadkai Városi Könyvtárban, a magyar kultúra napja alkalmából.
Az egybegyűlteket Berényi Eszter, a könyvtár igazgatója köszöntötte, aki mint mondta, ez a kiadvány egyszerre szól a vajdasági magyar irodalom gazdagságáról és az alkotómunka erejéről.
A százegy haikut tartalmazó kötetet Sándor Zoltán, Szirmai Károly- és Híd-díjas író méltatta:
– A művészi alkotás önmaga lényegéből eredően mindig befogadó. Nyitottságát különböző módon juttatja kifejezésre. A művészet ezen természete megteremti a lehetőséget arra, hogy az írók, költők, az idegen irodalmi hatások tanulmányozásával és megismerésével, leszűrjék azok hasznosítható vonásait, oly módon építve mindezt a saját műveikbe, hogy azok a nemzeti és a helyi irodalmi ízekkel kiegészülve, képesek legyenek valami újat, egyedit közvetíteni. Ilyesmire vállalkozott Csík Mónika, amikor Szél viszi táncba című kötetében, a vajdasági magyar irodalomban meghonosodott szabad versek hagyományával szakítva, a japán haiku felé fordult, megkísérelve egyesíteni a távol-keleti minimalista, természet és emberközeli költészet számunkra idegen versformáját és az általa hordozott szellemi értékeket a vajdasági világlátással és gondolkodásmóddal.
A kötetében Csík Mónika legtöbbször az idő roskatag várfalából kiragadott pillanatot örökíti meg, annak mozdulatlanságát foglalja szavakba, vagy egy tényleges képet hív életre szavak által. A kifejezetten vajdasági képek, amelyekben nem ritkán kibontása váró történetek rejlenek, ugyanúgy verssorokba íródtak, mint a táj és az itteni életérzés. Meseszerű költői világa jól felépített lírai szerkezet, amelyet mindenekelőtt a nyelvi leleményesség és az erős képalkotói készség jellemez. Janovics Erika illusztrációi vizuálisan is életre keltik a haikukat, nem ritkán kibővítve egyik-másik értelmezési horizontját – hallottuk egyebek közt Sándor Zoltántól, aki a továbbiakban a szerzővel és az illusztrátorral beszélgetett.
Csík Mónika és Janovics Erika együttműködése több mint tíz éve tart, ez az ötödik közös kötetük, és az első, amely a felnőttekhez szól.
– Érzelmes ember vagyok. Ezeknél az illusztrációknál elsősorban összekötöttem a mély érzelmeket és a pillanatot, mint amilyen a haiku is. Sok ritmus van a vonalakban, a formákban és a színekben. A szöveg alapján rajzolok, de szó esett arról, hogy kipróbáljuk ennek fordítottját is. Elküldök egy képsorozatot Csík Mónikának, ő pedig ír hozzá szöveget. Akár még több haikut, mert ezek nekem nagyon tetszenek – mondta Janovics Erika, akinek illusztrációiból kiállítás is nyílt a könyvtár katalógustermében.
Csík Mónikától először is megtudhattuk, hogy mikor keltette fel az érdeklődését a haiku:
– Arra törekszem, hogy minden könyvem kicsit más legyen. A haiku évek óta foglalkoztat, korábban pályázatra írtam néhányat. Ezek a pöttöm versek mindig is mozgolódtak a fejemben, mert rendkívül izgalmas és kihívással teli megfelelni ennek a tömör formának. A covidos időszak megviselt, az elnémulás görcséből viszont épp a haikuk segítségével sikerült kitörnöm azáltal, hogy kísérleteztem a szűkszavúsággal és a tömörséggel. Nem mindegyik szerzőt izgatja a haiku, talán nem tartják kihívásnak, mert ez a kurta forma olyan, mintha nem kellene túl sok energiát fektetni a megírásába, és emiatt sokan nem veszik komolyan. Ha jobban körülnézünk, találhatunk érdekes és izgalmas haikukat, csak kevésbé jelennek meg kötetekben. A haiku jellegzetessége, hogy a költő személye lényegében rejtve marad, inkább a megszólaló szemszöge a fontos. Mindegyik haikum mögött megvan ugyan a saját történetem, de az olvasónak ez nem fontos, mert meglelheti a versben a saját történetét – fejtette ki Csík Mónika.
A haiku eredetileg japán versforma, amelyet a nyugati világ is magáévá tett, gyakori témája pedig a természet. Csík Mónika a vajdasági tájat szőtte bele a haikuiba:
– A vajdasági miliő meghatározza a világlátásomat, és amikor írtam e haikukat, megpróbáltam olyan természeti képeket, jellegzetességeket találni, amelyek a térségünkre jellemzőek. Ha csak tehetem, vonattal vagy kerékpárral közlekedek, számomra mindkettő kicsit meditatív utazás. Ha a vonaton ülök, jólesik kibámulni az ablakon és magamba szívni a tájat. Amikor hegyvidéken járok, alig várom, hogy hazatérjek, és lássam ezt a végtelen vajdasági simaságot. Valamiféle otthonosságot találok benne – mondta Csík Mónika.
A könyvbemutató közreműködői Szloboda Budanov Márta, a Szabadkai Gyermekszínház színművésze, Torok Orsolya népdalénekes és népzenész, valamint Đukić Tamara és Kujundžić Dávid, a Szabadkai Zeneiskola diákjai voltak.
Az eseményen mások mellett jelen volt Sutus Áron, a VMMSZ elnöke, Dévavári Beszédes Valéria, az Életjel szerkesztője, valamint Plankos Judit és Ágoston Pribilla Valéria, a könyvtár volt igazgatói.
|
Ez az Életjel 200. kiadványa A könyv különlegessége az is, hogy ez az Életjel 200. kiadványa, nem számítva a miniatűröket. Ahogyan azt Berényi Esztertől hallhattuk, az Életjel sok évtizedes munkásságával nemcsak az irodalmat, hanem a szellemi értékek gazdagítását is szolgálja, kiemelkedő szerepet tölt be abban, hogy a lokális értékek, itt született gondolatok, alkotások méltó helyet kapjanak a kultúra egészében. Az est moderátora Szalai Andrea a könyvtár munkatársa volt, aki az Életjel jelentőségére világított rá: – Az Életjel irodalmi élőújságként alakult meg 1958-ban, tíz év múlva elkezdte kiadni a miniatűröket, és 1973-ban jelent meg az első, úgymond nagy könyve, Csépe Imre tollából. A nyolcvanas években Dér Zoltán jóvoltából, a Kosztolányi és Csáth hagyományvonal is erősödni látszott, és kiadták a Kosztolányi-leveleket. Lakatos Mihály, a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának egykori főosztályvezetője 2003-ban a következőket mondta az Életjelről: „ez a fogalom a maga ambivalenciájában jól tükrözi egy közösség sorsát, amelytől néha az életet is elvitatták/elvitatják, de amely mégis él és élni akar. És ez a kiadó, ezek a könyvek valóban azok, amit a választott név is jelez: az élet jelei.” Ahhoz, hogy mindez létrejöhessen, szükség volt egy közösségre, amely igényelte a kulturális fejlődést, és olyanokra is, akik ezeket az igényeket nem csupán felismerik, de meg is tudtak nekik felelni. Sok nevet sorolhatnánk fel, akik az Életjel működésében fontos szerepet töltöttek be, kezdve a sorsfordítóktól, illetve az alapítóktól: Dévavári Zoltántól, Lévay Endrétől, Kolozsi Tibortól, Palusek Bélától, Urbán Jánostól. Dévavári Beszédes Valéria jelentőségteljes és felelősségteljes feladatot kapott és fogadott el örökségül, az Életjel gondozása és működtetése által – hallottuk Szalai Andreától. |
