Megszabadulni a kényszer érzetétől… Persze, én szerencsés helyzetben vagyok. Illetve, amennyiben ez pillanatnyilag „illetlenül” hangzik, akkor fogalmazzunk inkább úgy, hogy egyike vagyok a legkevésbé szerencsétleneknek. Részint, mert amióta 5-6 éves koromban megtanultam olvasni, az unalom számomra ismeretlen fogalom. Ráadásul mindig is egészen jó társasága voltam önmagamnak, ha tetszik érteni. Várakozni jó. Akár még olvasnivaló híján is – ez utóbbira a bakaság „üres óráiban” jöttem rá. Picit befelé figyelni… ott mindig valami rendkívül izgalmas történik.
Másrészt pedig, amikor nagy ritkán megadatik, előszeretettel zárom magamat is egy rövid időre „házi megfigyelés”, „kényszerkarantén” alá. Igazán jót pihenni, kikapcsolódni csak így vagyok képes. Behúzódok a bungalómba, végre elővehetem a világirodalom legvaskosabb művei közül a kedvenceimet, végre megpengethetem az utóbbi időben leginkább csak porosodó gitáromat, végre zsinórban nézhetem a legkedvesebb mozijaimat… és, igen, végre alhatok akár 8 órát egyvégtében. Tudom, sokfélék vagyunk… De akkor is csak abból indulhatok ki, én hogyan teszek most.
Mozgás-mozgás! Rendkívül fontos! Ami engem illet, a mindennapi reggeli tornagyakorlatok – vasárnap zárva – továbbra is az elsők, amik a napomat megnyitják, ragyogó ablakomat szélesre tárják. Majd könnyű reggeli – majd: bringa! Mindig, mindenhová azon járok; most a szüleim és a mi bevásárlásainkat is én intézem: extra táv, extra súly, pompás! A vaskos ebédet követő könnyű sziesztát követően pedig a bokszzsák püfölése, intenzív 15 vagy lezser 30 percen át. Aztán estefelé, alkalmanként, yoga nidra. (Egyre ritkábban; túllazított.)
Persze mindez, amit fentebb elősoroltam, csak akkor folyik gördülékenyen, amikor történetesen nem dolgozok. Mármint a lapnál. Mert itt aztán – kijárási tilalom ide vagy oda – munka mindig akad bő folyamokban. Ám most, immár jó néhány boldog napja évi szabadságomat töltöm, boldogan adom át magamat önmagamnak – és igen: ezt a cikket is boldogan írom meg. Sietség nélkül. Szeretettel.
A párommal – aki az első két hetet, Újvidék nyüzsgéséből hirtelen a szülői tanya csendjében találva magát, kissé nehezen viselte, ám hamar felfedezte az ürömben a szabad alkotás örömét –, nos, a drágámmal amolyan „üdülésként” fogjuk fel a kialakult helyzetet, hatalmasakat sütünk-főzünk, bográcsozunk a szálláson, élvezzük a csendet, a napsütést, a jószágok és a vetés közelségét… olvasunk, mozizunk, lustálkodunk – vagy ellenkezően: serénykedünk. Amikor a horizont bezár, fürkészd a zenitet.
Mert persze, igen, sokan sokfélék vagyunk, és attól tartok, a legtöbbünk képtelennek látszik elszakadni a horizontális mozgástól, ha pedig ebben akadályoztatják, egyből szigorú börtönben kezdi érezni magát. Átérezni nem tudom ugyan, bármennyire is igyekszem – de megértem. A kényszerről megfeledkezni, érzetétől megszabadulni – ezt a készséget kellene most mindenkinek kifejlesztenie. Hogy amikor azt észleljük, sehogyan sem akar beférni az a bizonyos „zabszem”, megtanuljuk a megfelelő szerveinket ellazítani. Csupán egy röpke meditáció az ára. És ha eredményeként a hátsókon meg tudunk maradni egy – igazából tényleg csak rövidke – ideig, akkor semmiféle járványnak nem marad esélye. És a horizont is újra nyitni fog.
