,,Léphaft lettem. A gyermekeim is Léphaftok. A feleségem félig. Újvidéken vagyok itthon. Szemüveget, bajuszt és 42-es cipőt viselek. Illúzióim elvesztek, a becsületes megtalálót kérem, a következő címre juttassa el őket: Újvidék, Szerbia, Balkán, Világ vége.”
A megadott címre mindeddig nem érkezett küldemény, tudtuk meg Léphaft Pál karikaturistától, az újvidéki Kultúrközpont Art exclusive sorozatának legutóbbi vendégétől. A havonta ismétlődő műsorban Doru Bosiok ismert illusztrátor és egyetemi tanár beszélgetett a vendéggel. A vetítéssel egybekötött rendezvény során 58 karikatúrát láthatott a közönség.
A karikatúrákat szemlélve az alkotókban is felvetődött a kérdés, hogy mi volna egy karikaturista munkája és feladata? A valóság hű visszaadása vagy annak torzított másának szemléltetése?
– Ha a dolgok mélyére tekintünk, rájövünk, hogy mindaz, amit a karikaturista visszaad a valóságból, az a lehető legreálisabb képe a valóságnak. A karikatúra egy görbetükör, amely gyakran jobban le tudja festeni az embert, mint az élethűnek nevezett kép. Mit is nevezhetünk reális képnek? Hiszen mindenki különféle módon rajzolná le a valóságot. Ezért a realitás és a valóság oly annyira szélesnek és különfélének mondható, mint ahány ember él a Földön. Mi, karikaturisták, próbát teszünk arra, hogy elmondjuk véleményünket, gondolatainkat, vagyis saját világnézetünket. Mindez talán ugyan olyan mint más embereké, csak esetünkben hiba keletkezett a látásunkkal, a karikatúrában azonban ez nem hátrány – mondta Léphaft Pál.
Doru Bosiok kiemelte, hogy Léphaft Pál karikatúráinak többsége nem tartalmaz szöveget, vagy bármiféle szövegelemet. Az est házigazdája szerint a karikatúra egyik jellemzője, hogy nem ismer határokat. Szöveg nélkül, amennyiben a grafikai kézírás olvasható és tiszta, akkor Kubában, Budapesten és Belgrádba is értelmezhető, hangzott el az est folyamán.
Léphaft Pál az est folyamán felvetette azt a kérdést is, hogy miért is van szükség a karikatúrára. S mint maga az alkotó fogalmazott: a karikatúra olyan mint a reggeli mosdás.
– Reggel amikor megmosdunk, nem ugyanazok a személyek vagyunk mint este. Smink nélkül és nem éppen kirakatba valók. De ez a mosdás szükséges, hiszen szembesülnünk kell önmagunkkal. Nagyobb tragédiát okoz az ember számára mindaz amit köd rejt el, mint az önmagunkkal való szembesülés. A karikatúrában meg van a lehetőség arra, hogy lerajzoljuk mindazt, ami a szövegben nem írható le. S a karikatúrában mint irányzatban benne van magának a társadalomnak az engedélye, vagyis a karikatúrának több mindent megbocsájt a társadalom. De ez nincs mindig így, mert akad olyan társadalom, mely nem szívesen néz reggel tükörbe.
Doru Bosiok és Léphaft Pál az anomáliák megjelenítését, vagyis a karikatúra határait is megvitatták. Hiszen folyamatosan felmerül a kétely, hogy vajon meddig lehet elmenni egy-egy furcsaság, rendellenesség megörökítésekor.
– Ez a karikaturistában rejlik, ő dönti el. A következő kérdés pedig már az, hogy meg fogják-e azt jelentetni.
