Február 2-án ünnepelte fennállásának 12. évét a Grubanov Martinek Emília tanítónő vezette képzőművészeti műhely, amely hat évig a Studio Bravo nevet viselte, majd pedig az EmArt Műhelyben készültek és készülnek mind a mai napig az ügyes kezű gyerekek alkotásai, amely alkotásokat számos hazai és még több nemzetközi rajpályázaton díjazták már.
– A szabadkai Széchenyi István Általános Iskolában rajzot tanítottam, nagyon élveztem és elkezdtem már akkor is küldeni a gyerekek munkáit sajtóba, versenyekre. Majd osztálytanító lettem, és egy idő után a Széchenyi iskolából a Jovan Jovanović Zmaj iskolába kerültem, de a rajzzal továbbra is szerettem volna foglalkozni. És nincsenek véletlenek, mert az egyik tanítványom apukájának, Sagmeister Zoli bácsinak nyomdája volt és az apuka is szerette volna, ha a gyerekével tovább foglalkoznék, ezért felajánlotta, hogy a nyomdában lenne hely képzőművészeti műhelynek. Itt dolgozhattam a gyerekekkel a Studio Bravo műhelyben. Hat évig – a nyomda bezárásáig – itt folytak a foglalkozások. 12 gyerekkel kezdtük a foglalkozásokat, főleg a volt tanítványaimmal, de jöttek máshonnan is. A létszám azután évről évre növekedett, most már – immár EmArt Műhelyben – a 60-nál tartunk – mesélt a kezdetekről Emília. – Grafikákat készítettünk, majd kombinált technikával is dolgoztunk és a linómetszeteket is elkezdtük készíteni. Az első nemzetközi sikereink is a linómetszetekért érkeztek. Boros György azt mondta, hogy próbáljam ki a hidegtű-technikát (a fémlemezre hegyes acéltűvel karcolják a rajzot – szerző megj.), és rájöttem, hogy a CD-kre is lehet vésni, erről is lehet nyomatot készíteni. Nagyon jól sikerült munkák lettek. Majd Gyurka bácsi felhívta a figyelmemet, hogy a körformát nem lehet minden témában felhasználni, így megmutatta, hogy ő hogy dolgozik lemezen. Én alumíniumlemezzel dolgozok a gyerekekkel. Ez hálás dolog, mert ha az ember elkészít egy jó alapot, akkor arról 5-7 minőséges nyomatot le lehet húzni, és ez azt jelenti, hogy ennyi pályázaton részt is lehet vele venni ugyanazzal az alkotással.
Emília hangsúlyozta, hogy sosincs meghatározva, hogy mit kell kötelezően csinálniuk, hiszen több téma közül választhatnak a gyerekek és a technikát is kiválaszthatják. A csoportok is heterogének, kicsik és nagyobbak egyaránt a műhely tagjai, és mindenki mást csinál, témát és technikát tekintve is. Legtöbb általános iskolás növendék van az EmArtban, de van három középiskolás is, akik rendszeresen eljárnak a szombatonkénti foglalkozásokra és két óvodás is. Mint beszélgetőtársunk mondta, óvodások lehetnének többen is, hiszen már vannak pályázatok a 4-5 évesek számára is. Egyébként is jellemző, hogy egyre több a pályázati lehetőség.
– Vannak pályázatok, amelyeken rendszeresen részt veszünk, és vannak mindig újak is, amelyek felkeltik az érdeklődést. Hogy melyiken veszünk részt, azt sohasem az alapján döntöm el, hogy mi a nyeremény, nem arra nevelem a tanítványaimat, hogy csakis a díjért kell dolgozni. A nemzetközieket próbálom nem kihagyni, meg érdekes olyan ország pályázatán is részt venni, amely országban még nem küldtünk rajzokat. Azokon a pályázatokon is mindig részt veszünk, ahol előző években díjakat kaptunk. És ezek mellett amire még marad idő... Szerbiában nincs sok pályázat, és így akarva-akaratlanul is el kell jutni a nemzetközi színtérre, ha azt akarja az ember, hogy a tanítványai megmérettessenek és motiváltak legyenek.
A nemzetközi pályázatok díjai – érmek, oklevelek – 90 százalékban rendben meg is érkeznek a szabadkai gyerekekhez, de egy évet vagy egy tanévet azért általában erre várni kell. Azonban az is megtörténik, hogy ennél többet. Argentínából még mindig várják a díjakat, immár majdnem 10 éve, Indiából pedig öt év után érkeztek meg az érmek a műhelyvezető hathatós utánajárásának köszönhetően.
– Az indiai pályázat szervezői kiküldtek egy névre szóló értesítőlevelet a díjazottnak, amiben gratuláltak, ellenőrizték, hogy a gyerek neve jól van-e írva és kértek egy fényképet a katalógus számára. 2008-ban így szereztünk tudomást arról, hogy díjat kaptunk. Ha a folyamatot nézzük – a mi nagykövetünk veszi át New Delhiben a díjat, diplomáciapostával érkezik Belgrádba a külügyminisztériumba, onnan küldik hozzánk – tudtam, hogy kb. egy év mire megérkeznek a díjak. Két évig türelmesen vártunk, de 2011-ben elkezdtem utána járni, hogy hol lehetnek a díjaink. A külügyminisztériummal felvettem a kapcsolatot, ott nem tudtak semmit erről. Majd megkerestem a nagykövetet New Delhiben. Ő sem tudott semmit. A szülőkkel közösen írtunk a szervezőknek is. Júniusban végül jelentkeztek Indiából a nagykövetségről, hogy megvannak a szerbiai díjak. Novemberben szóltak, hogy hajóval útra bocsátották és decemberben Belgrádból elhozhattam az érmeket. Ennek ünnepélyes átadását meg is tartottuk januárban, öt év után – hallottuk Grubanov Martinek Emíliától.
Az EmArt Műhelyben most is szorgos munka folyik. Jelenleg a Lidicei Nemzetközi Rajzpályázatra készülnek az alkotások, emellett egy franciaországi pályázaton is részt vesznek, ott a mozgás a téma. Az iskolai tanítványok pedig a magyarországi Legendák nyomában az Alföldön elnevezésű versenyen mérettetnek meg, A zentai kőkecske olvasmányaiból válogatva készítettek illusztrációkat.
