Csak a régi képeslapok emlékeztetnek a város múltjára, azokban rejtezkedik a történelmünk. A képeslapok az utolsó tanúink. Hajdan egy magára adó város, illetve kisváros ügyelt a képeslapjaira. Akik készítették, nem csupán fotográfusoknak tartották magukat, hanem művészeknek is. Létezett a különleges díszítésekről, formákról gondoskodó jellegzetes képeslap-kultúra. Fontos volt, hogy mikor készült a fotó, mit ábrázol, és a szerző sem maradt ismeretlen. Az egyéni színezés sem volt ismeretlen, a művész nemcsak a valóságot kívánta megragadni, hanem a valódit. Ma már csak a látvány fontos.
A modern városok sokezernyi mai sebére figyelmeztető egykori képeslapok, a mellőzött meghittség eme dokumentumai, a szerves városfejlődés egykori bizonyítékai egyre inkább a múzeumokba szorultak. A modern ember szentimentális emlékezetpolitikájának részévé váltak. A képeslapgyűjtők az utolsó urbánus romantikusok. Az archívumokban, a múzeumokban levő képeslapok pedig azt tanúsítják, hogy valaha volt barátságos otthonuk, s arra figyelmeztetnek, hogy a mai városlakók elvesztették otthonukat, hiszen a városokat is manapság úgy építik át, boncolják és rombolják, mint ahogy az új képeslapokat készítik: gyorsan, mechanikusan, gondtalanul.
Az itt látható városképek, Dujmovics György alkotásai, rekonstruálják a patinát, a modern technikának köszönhetően új színekbe öltöztetik a várost. A régmúlt megújul, s egy játékos, színes, mindenekelőtt sárgában és a kékben tündöklő város születik. A múlt kilép a múzeumból, és megelevenedik előttünk. A digitális rajzok és festmények kiszabadítják a képeslapokat a múzeumból, művészi látásmódjának, képzeletvilágának köszönhetően a szerző visszatereli őket mindennapjainkba.
Újvidék átöltözik és újjászületik! A múlt egyszerűen beköltözik a jelenbe.
Ennek az újragondolásnak, retrónak köszönve az élmény nemcsak
múltbéli, hanem most is velünk van.
Játék az idővel? Igen. Eltűnik a szürkeség, a monotónia, a hétköznapi egyhangúság. Egy szeretetre méltó város mutatkozik be. Mindez talán azzal is magyarázható, hogy a szerző a város szomszédságában fekvő Temerin szülötte és lakosa, aki életének csak egy részét töltötte Újvidéken, tehát egyszerre tudja látni kívülről is belülről is. A perspektíva megkettőződik.
Gyermek- és ifjúkorával tér vissza a városba, tehát nemcsak Újvidék múltját idézi fel, hanem a saját ifjúkorát, a mi ifjúkorunkat is. Enged a csábításnak, a digitális fotó a digitális grafika felé mozdul el, a képeslapból maradnak a pompázó színeket befogadó körvonalak. A külső tekintet szebbnek látja a várost, mint a városlakó.
Új tartalom születik, a valóság a mese felé mozdul el.
Ezt én is számtalanszor tapasztaltam berlini vagy bécsi vendégeimmel csatangolva Újvidék utcáin. A vendégek nem győzték dicsérni a városmag meseszerű hangulatát. Semmi sem túl impozáns, sem az épületek, sem a terek. Pontosan akkorák, mint a mesékben szokott lenni.
Ugyanez az eljárás ismétlődik meg a Péterváradot ábrázoló munkákkal is, amelyeknek számtalan részlete a gyerekek kirakókockáinak ábráira emlékeztetnek.
Kétségtelen, hogy gyermekkorunk meséibe vezetnek Dujmovics hiteles, az idő hatalmával vívódó városképei.
(Dujmovics György Digitalne razglednice – Digital Postcards című kétnyelvű, igényes kivitelezésű albuma a Temerini Újság kiadásában jelent meg Végel László angol és szerb nyelvű előszavával. A mai Kilátó illusztrációit az albumban megjelent digitális képeslapokból válogattuk.)
