KMV = Kezdődjön Már Valami!

Ismered az Oláh Tamást? Ne viccelj! Ő egy magyarkanizsai, kortárs költő, és képzeld, ő a koordinátora a KMV-nek! Fogadjunk, hogy még Magyarkanizsáról sem hallottál, ez extrán fáj, én is onnan jövök. De a KMV, a Középiskolások Művészeti Vetélkedője Óbecsén? Erről már dereng valami? A lényeg, hogy ilyen rendezvény, mint ez, nincs még egy a világon, és ha hiszed, ha nem, gyökerestül fog meg minket, fiatalokat, és dob be a művészet világába. Ha nem hallottál róla, akkor azért, ha meg igen, de többet szeretnél tudni, akkor meg azért olvasd el a beszélgetésemet Tamással. Ezt figyeld! Megpróbáljuk röviden.

Hogyan írnád le egy laikusnak vagy kívülállónak, hogy mi is az a KMV?

– Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy 1967-ben, 57 évvel ezelőtt a becsei diákoknak, illetve egy tanárnak, Bagi Ferenc tanár úrnak a közreműködésével létrehozták a gimnáziumok önképzőköreinek a versenyét. Ehhez csatlakoztak más középiskolák is, és egyre több kategóriában, műfajban mutathatták meg magukat a pályázók. A 90-es évek elejétől kezdve már a KMV-vel párhuzamosan, mégis egy rendezvényhez kapcsolódva szervezzük meg a szín- és filmművészeti vetélkedőt, amelyet először Szabadkán, most már évek óta Zentán, illetve a népzenei és néptáncvetélkedőt, amelyet a kezdetektől fogva Temerinben tartunk meg. A Kárpát-medencében ez egy egyedülálló verseny. Nem lehet olyan művészeti ágat mondani, amit ne ölelne fel a KMV, és nem is tudunk olyan versenyről, amely 57 éve töretlenül működne. Nemcsak a szocialista Jugoszlávia éveiben, hanem még a 90-es évek háborúi alatt is működött a rendezvény. Igazán tömegessé az elmúlt kb. 15 évben vált, és ekkor kapta meg azt a fesztivál jelleget, amilyennek ma ismerjük. Ez egy nagyon fontos fordulat volt, hogy ne olyan legyen a KMV, mint az összes többi, a minisztérium által szervezett tanulmányi verseny, hanem legyen egy sajátos arculata, amelyet elsősorban a középiskolások alakítanak, illetve azok a szervezők, akik valamikor, középiskolás korukban maguk is versenyzők voltak. Tehát nem felülről, hanem hangsúlyosan alulról szerveződő rendezvényről van szó. Ha röviden kellene összefoglalni, akkor olyan művészeti szemle, verseny, amelyhez vajdasági középiskolások, illetve vajdasági lakhellyel rendelkező középiskolások csatlakozhatnak.

Ahogy az idei gálán el is hangzott: időnként megcsappan az érdeklődés iránta, de azután újult erővel támad fel. Pedig a politikai, gazdasági és – azt hiszem – kulturális körülmények is sokat változtak ennyi idő alatt. Azt mondtátok, az idén ismét erős volt, színvonalát és a résztvevők számát tekintve is. Ennek okát Te mint régi résztvevő, jelenlegi szervező miben látod?

– Igazából megjósolhatatlan, hogy az adott évben mennyire lesz népszerű a rendezvény. Nagyon meghatározza a résztvevők számát az, hogy gyakorlatilag négyévente teljesen kicserélődik a versenyzők köre, és az, hogy hogyan sikerül elvinni ennek a rendezvénynek a hírét a középiskolákba. Ez nemcsak rajtunk, szervezőkön, hanem a versenyzőkön, a diákokon és a tanárokon is múlik. A tanárokat nagyon nehéz motiválni, de nem azon múlik a KMV népszerűsége vagy a potenciális versenyzők távolmaradása, hogy mennyire tudjuk aktiválni a pedagógusokat. Ha megnézzük az elmúlt 57 év archívumát, azt látjuk, hogy az akkori szervezők ugyanolyan problémákkal szembesültek időről időre a 90-es vagy a 80-as években, mint amilyenekkel mi szembesülünk. A koronavírus-járvánnyal sújtott két év erősen rányomta a bélyegét a közösségi meg az élő eseményekre, a KMV-t akkor is megszerveztük, de csak online formában, pályázatok útján. És tényleg el kellett telnie két évnek, hogy magára találjon ez a közösség, hogy visszanyerje magának ezeket az élő formákat. A mindenkori szervezőknek célja, hogy a lehető legeffektívebben érjék el az adott középiskolásokat, és ezek az elérési felületek generációnként változnak. A Facebookon most már hiába hirdetjük, mert azok a fiatalok, akiket el szeretnénk érni, már nem használnak Facebookot, vagy legalábbis nagyon ritkán, mert az már a boomerek platformja lett. Ezért is fontos, hogy ne legyen akkora korosztálybéli különbség, korosztályos szakadék a szervezők és a versenyzők között, és mindig fiatalítani tudjuk a szervezőgárdát.

Ehhez kapcsolódó kérdésem, hogy láttam az Instagram-oldalon is az új kabalaállatot, ami idén a béka. Ez eddig nem volt jellemző, hogy van kabalaállat, legalábbis én nem láttam, és az ajándéktárgyakon, a szóróanyagokon, a logókon is ott van. Egy néptáncos, egy fotós és egy író béka ugyanarra a levélre segíti fel egymást. Van valami különösebb oka annak, hogy béka lett, vagy miért éreztétek úgy, hogy kell egy ilyen képi üzenet is a KMV-nek?

– Az elmúlt években azért mindig valamilyen állat volt a KMV-nek a kabalaállata, például a fecske, a láma vagy a hal. Minden évben van egy vizuális arculata a rendezvénynek. Szerintem minden rendezvény akkor szimpatikus, ha van valami figura, amihez társítani tudjuk. Minden évben a grafikusaink találják ki az adott állatot. Ez a gesztus, hogy ez a „triumvirátus”, ez a hármasság megjelenik, ahogy kézen fogva tartják egymást ezek a társrendezvények. Az elmúlt két évben P. Dávid és F. Inez készítették a KMV arculatát. Ez kettős játék, mert a KMV-nek a hivatalos plakátja minden évben a plakátpályázat első díjas műve, de az eredményhirdetés előtt meg kell kezdenünk a rendezvény promotálását. Szerintem is népszerű figura volt, többektől ezt kaptuk vissza, tehát lehetséges, hogy ez a béka majd tovább ugrál a következő években, de itt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy az nem jó úgy, ha egy erős vizuális arculatot rányomunk a rendezvényre. Az lenne a jó, ha ezeket javaslattételként fognák fel a versenyzők, mondjuk azok, akik vizuális művészetekkel foglalkoznak, és nem reprodukálni akarnák ezeket a vizuális ötleteket. Az jó, hogyha tényleg a magukénak érzik ezeket az ötleteket, mert könnyebben tudnak kapcsolódni ehhez a rendezvényhez.

A fiatalok számára mi az üzenete a KMV-nek? Illetve miért szervezitek meg évről évre?

– Szerintem a legfontosabb üzenete az, hogy merjenek kiállni a saját gondolataikkal egymás elé meg úgy egyáltalán a közösség elé, és ezt a közösséget tágabb értelemben is gondolom. A KMV egy olyan közeg, amely képes bátorságot adni. Bátorságot az önkifejezésre, bátorságot, ami hozzásegít ahhoz, hogy önmagunkról tudjunk meg többet, és önmagunkat tudjuk megmutatni. Egy olyan összetett és szélsőségesen változó dolgot, mint egy középiskolás fiatal identitása, nagyon nehéz formába önteni, nagyon nehéz erről kommunikálni, de ha egy biztonságos közeget termetünk arra, hogy mindenki tudjon beszélni önmagáról, az őt érintő kérdésekről, problémákról, amelyek egyben a generációjának a kérdései és problémái is, akkor jó úton vagyunk. Tehát nekünk ez lenne a célunk szervezőként, hogy megteremtsük ezt a támogató közeget, és ha ez megvan, akkor nekünk csak hátra kell lépnünk. Ez a rendezvény mindenkor a középiskolásoké kell, hogy legyen, nem valaki másé, nekik kell formálniuk. Mindig a rendezvény második napján szervezzük meg a kerekasztal-beszélgetéseket, amelyek teljesen nyilvános események, és itt lehet javaslatokat tenni a KMV jövőjével kapcsolatban, illetve kritikákat megfogalmazni. Nagyon jó látni, hogy az elmúlt években egyre több középiskolás kapcsolódik be a kerekasztal munkájába, és ennek köszönhetően új műfajokat hoztunk be a KMV palettájába, olyan dolgokat tudtunk megváltoztatni, amelyeket nem éreztek magukénak a középiskolások. Mindig oda kell figyelnünk arra, hogy az adott generáció milyen formákat keres, illetve milyen formákat talál megfelelőnek arra, hogy azokról a kérdésekről beszéljen, amelyek őket foglalkoztatják, és nemcsak az önálló művekről és az irodalmi pályázatról beszélek, hanem nagyon sokat tud elárulni valakiről az is, hogy milyen szerzőnek a szövegét szavalja, mondja el vagy zenésíti meg a beszédművészeti kategóriában. Minden évben elképesztő a vajdasági magyar középiskolások panorámája, amelyet Óbecsén a városi színház színpadán látunk, mert ez tényleg egy mélyfúrás abba a világba, amelyet szerintem ilyen gazdagon és intenzíven nem ismerhetnénk meg, ha nem lenne ez a rendezvény.

Ahogy te is mondtad, nagyon erős és szoros barátságok születnek itt. Te mikor és hogyan kerültél bele ebbe az egész KMV-be, a KMV világába, milyen hatása volt rád és a későbbi pályafutásodra? Alakította-e ez a rendezvény a színházhoz való kapcsolódásodat, költészetedet, mondjuk, a Kifulladás után című köteted, vagy enélkül is ugyanígy mentél volna előre az életben, és csináltad volna azt, amit csinálsz?

– 2005 és 2009 között jártam középiskolába, és másodikos voltam 2006-ban, amikor először jelentkeztem a KMV-re. Akkor nem jutottam tovább a körzeti versenyen – verssel próbálkoztam –, és akkor nem is mentem el Óbecsére. Nagyon érdekes volt, mert nem is gondoltam, hogy nekem ott kéne lennem, nem tudtam, hogy mit veszítek ezzel, hogy nem vagyok ott Óbecsén. Persze kicsit más volt még a rendezvény, mint most. Akkor éppen egy olyan vezetőség-, illetve szervezőváltás történt, amely egy olyan új utat mutatott, amelyen ma is jár a rendezvény, és utána harmadévben, negyedévben már ott voltam Óbecsén. Nagyon fontossá vált a számomra. Valójában én is fölismertem, hogy egy olyan közösségbe érkezek, amelyik olyan emberekből áll, akik hasonlóak hozzám, hasonló dolgok érdeklik őket, meg érdeklődnek az iránt a közösség iránt, amit mindannyian alkotunk. Arra nem emlékszem pontosan, hogy lettek volna olyan meghatározó poétikai, inspiráló élményeim, konkrétan inspiráló szövegek, versnyelvek, amelyek meghatározták volna a munkámat, de arra emlékszem, hogy mindent végighallgattam. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mit gondolnak a kortársaim, nagyon sokat beszélgettünk a szünetekben, aztán éjszakánként is, és tény az, hogy a barátaimnak egy jelentős részét ott ismertem meg, Óbecsén. Akkor még nem volt jellemző az, hogy ennyire mobilisak vagyunk, tehát voltak olyan emberek, óbecsei, szabadkai ismerőseim, akikkel egyáltalán nem találkoztam a KMV-n kívül. Ebből a szempontból is nagyon fontos volt ez a dolog, hogy együtt voltunk. Abban biztos vagyok, hogy ha nincs a KMV, akkor nem kristályosodik ki bennem, hogy engem ez a pálya, az irodalom vonz, és hát a színház is. Már csak akkor KSZV-ztem, csak akkor vettünk részt, amikor egyetemre jártam, de volt még egy főként középiskolásokból álló társulatunk itt, Magyarkanizsán, szóval az biztos, hogy nagyon biztonságos gyakorlóterem volt a KMV, és valahogy azt éreztem, amit az idei rendezvény után és közben is, hogy az ember örül a másik sikerének, valahogy ezek közös sikerekké válnak, és nem arról szól az egész, hogy egy kompetitív rendszerben legyűrjük a másikat, hanem közösen találunk meg dolgokat, igazságokat, és ez szerintem mindennél fontosabb, hogy ezek közös eredmények legyenek, és hogyha ebben gondolkodunk, akkor teljesen mindegy, hogy ki lesz az első, és ki hanyadik fokán áll ennek a képzeletbeli dobogónak. Persze az ember táplálkozik ezekből az élményekből a későbbi munkája során, azt hiszem, ezeket az impulzusokat, inspirációt tudja felhasználni. Ezek ritkán konkrét dolgok, nagyon kevés középiskolás korú irodalmi sztárt ismerünk, és ez nem véletlen, ez tényleg arról szól, hogy van egy közös fészek, ahonnan kirepülünk, hogy ezzel az ócska metaforával éljek. Konkrét dolgokat nem tudok mondani, amelyek beépültek volna az alkotói formanyelvembe, ars poeticámba, de hogyha nincs a KMV, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy nem azt csinálnám, amit most csinálok.

Idén én is ott voltam a KMV-n, már három éve ott vagyok és versenyzek, amikor csak tudok, viszont nincs akkora viszonyítási alapom, ezért fontosnak tartom megkérdezni, hogy szerinted meg kell-e újítani a rendezvényt, vagy, ahogy mondtad, ahogy cserélődnek a generációk, akár szervezők, akár résztvevők tekintetében, ez a cserélődés magával hozza-e a megújulást. Meg azt is mondtad a beszélgetés elején, hogy másként kell megszólítani a fiatalokat. Ebben milyen „varázslatot”, módszereket látsz, mekkora kihívás ebben a tekintetben a KMV?

– Szerintem mindenképpen kihívás, mert kihívásként kell felfognunk. Tényleg nem lehet belekényelmesedni abba, hogy egyszer valamit jól csináltunk, és most már ismerjük azokat az embereket, akiknek ezt a rendezvényt csináljuk, mert ahogy említettem, négyévenként kicserélődik ez a célközönség. Rendszeresen meg kell újulni, ahogy egyik pillanatról a másikra lecserélődik a szervezőbizottság, nem teljesen új irányvonalak mentén, nem radikálisan, de megújul. Az biztos, hogy oda kell figyelni arra, hogy milyenek az igényeik az adott generációknak, és ha ezeket nem vesszük szervezőként figyelembe, ha elmegyünk mellettük, akkor már nem lesz érdekes számukra ez a rendezvény, mert avíttnak, idegennek, idejétmúltnak fogják érezni, de hát ezért is fontos az előbb említett kerekasztal, úgyhogy a KMV eredeti célkitűzéseit nyilvánvalóan figyelembe vesszük. Mindig lehet úgy változtatni, hogy ezzel ne kelljen keresztülhúzni azt, amit addig csináltunk. Tehát kell megújulás, folyamatos megújulásban kell lenni. Nagyon sok kérdésben nem tudok választ adni ezzel a generációval kapcsolatban. A szervezők közül, akik nálam jóval fiatalabbak, ők tudnak választ adni, és így adjuk át egymásnak a stafétát.

Úgy érzem, hogy a mai fiatalságban sokkal kisebb az igény arra, hogy megmutassák magukat, és hogy alkossanak, és mondtad, hogy a KMV pont egy ilyen lehetőséget biztosít a fiatalok számára, hogy megmutatkozzanak, és alkossanak valami jót, és nem ez a „legyűröm a másikat” versengés. Arról is volt szó, hogy formálódnia kell a rendezvénynek az új generációk igényeihez, hogy legyen, aki eljöjjön, viszont nem lehet megmondani előre, hogy mekkora lesz a tömeg. Szervezőként hogyan látod, kell-e aktívan lépni afelé, hogy legyen KMV-s tömeg, vagy aki szeretne megmutatkozni, az jöjjön, és akkor tényleg a valóban alkotó réteg jelenik meg?

– Ha csak bulit csinálunk, akkor megvan annak a lehetősége, hogy olyan emberek is eljönnek, akik csak a bulit keresik, és valójában az alkotásban meg nincsenek otthon. Ezt én nem tartom annyira elvetemült dolognak, mert lehetséges, hogy egy ilyen közegben fogják fölfedezni azt, hogy mégiscsak érdekeltek. Itt azért, ha az ember végigül egy napot az óbecsei színházban, nagyon sok formával meg kifejezési lehetőséggel találkozhat. Hogyha a művészet össze tud kapcsolódni azzal, hogy alapvetően jól is érezzük magunkat, tehát nem egy unalmas, pozitivista magyaróra jut eszébe a diákoknak a művészetről, hanem az, hogy ez lehet dögös, lehet nagyon kortárs, lehet éles, lehet pimasz, számára rokonszenves, az jó. Nagyon sokan vannak, akik egész egyszerűen tényleg a saját önkeresési folyamatukat rögzítik a művészet által, és utána tisztességes polgári állásokat fognak magukénak tudni, orvosok lesznek, meg ügyvédek meg közgazdászok, matematikusok. A művészetet használjuk mindannyian arra, hogy megerősítsük azt, amik vagyunk.

Mondtad, hogy a magyarlakta területekről jönnek a diákok, akik csak tudnak. Azért te is érzed, és volt is a kerekasztalon szó erről, hogy a szórványtelepülésekről a magyar középiskolások nem nagyon képviseltetik magukat a KMV-n, legalábbis elenyésző számban. Szerinted menthető-e a helyzet, terveztek-e ezzel kapcsolatban valamit?

– Én a magyarlakta területekbe a szórványt is beleszámoltam. Ha megnézed a programfüzetet, látszik, hogy a szórványból is érkeznek a szabadkai és a zentai gimnáziumokba hallgatók. Az biztos, hogy a következő évben meg kell már változtatni a körzeteket. Tehát bezártak – nyilván érdeklődés hiányában – középiskolai szakokat több vajdasági városban is: Zombor, Nagybecskerek, Nagykikinda ebben a tekintetben nem áll túl jól. Amikor kitalálták ezt a körzetrendszert – a 60-as években –, akkor még sokkal többen voltunk. Arányban volt az ott középiskolában tanuló magyaroknak a számával. Ma, amikor ezeken a részeken már nincs magyar középiskolás, nem veszünk el helyeket ezektől a körzetektől, ha átrendezzük őket. Érdekes, hogy Szabadkán az elmúlt két évben három új magyar nyelvű szak nyílt, Zomborban viszont a jelenlegi tudomásom szerint nincsen magyar középiskola. Azért vagyok ilyen bizonytalan ebben a dologban, mert nekünk is szükségünk van fölmérésre, tehát konkrétan egy létszámfelmérést fogunk a minisztériumtól bekérni szeptemberben, hogy az aktuális helyzetet tudjuk látni, amikor újraosztjuk ezeket a körzeteket, és mondjuk összecsatoljuk Szabadkát Zomborral. Azokat a diákokat, akik tipikusan Észak-Bácskából úgy döntenek, hogy Magyarországon folytatják a középiskolai tanulmányaikat, még vissza kell nyernünk magunknak a KMV-re, mert szerintem ez nagyon fontos volna. Sokan vannak, akár pont Zomborból, akiket ott kellene keresnünk Magyarországon.

Éppen ez lenne a következő kérdésem, hogy azok, akik az anyaországban tanulnak, nem feltétlenül látják a KMV-s hirdetéseket. Erre lehet-e valamilyen stratégiát kitalálni, hogyan kellene elérni őket? Mert volt a kerekasztalon erről is szó, hogy tegyünk ki plakátokat a magyarországi iskolákba. Tehát van-e rá stratégia, hogy elérjük őket, mint ahogy például engem?

– Nézd, én nem tudok tökéletes stratégiát. Évek óta gondolkodunk ezen, hogy hogyan lehetne jól csinálni. Azokban a kollégiumokban tudnánk hirdetni, például plakátok formájában, ahol vajdasági diákok tanulnak, akkor tudnánk a legcélzottabban elérni őket. Annak nem látom realitását, hogy az iskolákat kellene megkeresni ebben a helyzetben, hiszen osztályonként egy-két vajdasági tanulónál több nincs az adott közösségben, a magyarországi tanárok pedig még nehezebben harapnának rá erre, mint az itthoni pedagógusaink.

Szerinted miben mások a mai fiatal alkotók, művészek ahhoz képest, amikor te voltál résztvevő?

– A belső tartalmak tekintetében nincs különbség. A magányosság, a halál, a szerelem és az ezekhez hasonló témák változatlanul népszerűek a középiskolás korosztály körében, de ezek száz évvel ezelőtt is ugyanolyan népszerűek voltak. Azt látom viszont, hogy a mostani generációk sokkal bátrabban fejezik ki magukat, beszélnek a saját magukról, mint mi. Szerintem ezt az is hozza magával, hogy olyan világban nőnek fel, ahol sokkal könnyebb egy online felületen félig-meddig arctalanságban kiírni bizonyos tartalmakat magunkból. Sokkal bátrabban helyezik magukat olyan pozícióba, amitől mi még féltünk. A szövegeikben sokkal bátrabban nyílnak meg mások előtt. Viszont a tartalmak, amelyekről beszélnek, 15 évvel ezelőtt is jelen voltak. Más válaszokat adnak, mint amiket mi adtunk volna. De semmivel sem sekélyesebbek, felületesebbek. Aki csak a személytelenséget, az internetes világ abszolút uralmát, az interperszonális viszonyoknak a halálát meg a nem tudom, micsodát látja ebben a generációban, annak tényleg csak azt tudom javasolni, hogy jöjjön el a KMV-re, mert másképpen kommunikál ez a generáció, mint ahogy mi és az előttünk levő generációk kommunikáltunk. Más formákat használ ez a generáció, hogy eljuttassa a gondolatait másokhoz, egymáshoz, de ezek a gondolatok nem változtak.

Terveztek esetleg újabb műfajokat bevezetni? A kerekasztalon felmerült, hogy lehetne mémverseny is, mert ez is egy aktuális dolog lett.

– Lehet, hogy aktuális dolog, de egyelőre azt kellene átbeszélnünk, hogy mennyire művészeti műfaj a mémgyártás. Mert ez mégiscsak egy művészeti vetélkedő. Sokszor vannak ajánlatok, még többfelé kellene bontani egyes kategóriákat. Az idén például felmerült egy körzeti vetélkedőn, hogy érdemes volna a kritika műfajt különvenni az értekező prózától, de ez is változik. Nyitottnak kell maradni erre a dologra, és mindig meg kell hallgatni, hogy milyen kategóriákat hoznának be a fiatalok, de jelenleg több mint negyven kategóriában versenyezhetnek a középiskolások, így nehéz nem találni olyan kategóriát, amiben ne tudná érvényesen közvetíteni a gondolatait egy középiskolás.

Volt olyan műfaj, ami kikopott?

– Van egy műfaj, ahol már évek óta nincs versenyző, nem is nagyon hirdetjük, ez a nem anyanyelvi beszélők magyar nyelvű versmondása. Ez a kategória még a testvériség-egység idejéből, tehát a szocialista Jugoszláviából maradt ránk, de nem szüntettük meg.

Ha ki kellene emelni az idei KMV-ből valamit, mi lenne az, és miért?

– Számomra igazán lenyűgöző a közös öröm volt. Ennyi tapsoló, ujjongó, egymás sikerének örülő embert még soha nem láttam. Ez a színművészeti vetélkedőtől kezdve egészen a KMV gálaműsoráig kitartott. Évek óta elhívjuk a becsei önkormányzatból Kiss Igort, aki maga is egykori KMV-s, most a képviselő-testület tagja, és tényleg remek, politikamentes szövegeket szokott mondani megnyitóképpen – politikus szerintem ennyire őszinte tapsot még soha az életben nem kapott, mint ő. Ez a közösség büszke, meg őszintén tud örülni a tagjai sikereinek. Ez a szép, és ezt emelném ki.

Szervezőként miben látod a KMV fejlődési lehetőségeit és az esetleges buktatókat? Hogyan látod a KMV jövőjét?

– A KMV sikeressége abban áll, hogy sikerül-e továbbvinni abban a szellemben, amiben mi is elkaptuk, sikerül-e figyelembe venni, hogy mire van szükségük a mindenkori középiskolásoknak, meg hogy sikerül-e megtalálni a válaszokat azokra a kihívásokra, amelyeket most a csökkenő lakosságszám és az ezzel együtt csökkenő diákszám állít elénk. Ha az lesz a vége, hogy megint gimnáziumi önképzőkörök versenyének kell lennie a KMV-nek – mondjuk száz év múlva –, akkor az is lehet jó, de azt látom, hogy a közeljövőben a KMV nincs veszélyben. Ezt mutatják a számok is, és ezt mutatja a diákok lelkesedése is. Most felnőtt egy olyan generáció, vagy éppen a legjobb középiskolás éveit éli, akinek fontos ez a rendezvény. Hogyha rajtuk múlik, akkor jó kezekben van ez a rendezvény. Szerintem addig, amíg ezt a lelkesedést sikerül fenntartani, minden rendben lesz.