4. rész
A középiskola funkciója
A középiskolákba még gyerekek érkeznek, de már felnőttek távoznak. Itt a tudásanyag növelésére és felhasználhatóságára tanítanák a diákokat. És arra, hogy felnőttek legyenek. Egyre nagyobb szerepük lenne a mentortanároknak, és egyre többet gondolkodnának a „hova tovább felnőttként?” kérdésről. Egyben az érettségire is készülnének. Az érettségi hasonló lenne a telefonos/táblagépes játékok kérdéseihez, amelyekkel általános iskolában kezdtek játszani, és amelyek egyre komolyabbak lennének. Ezeket alkalmaznák a diákok, mert foglalkoztatja őket, emellett jól megtanulnának írásban is fogalmazni.
A középiskolában a diákok megtanulnának különböző stílusban írni (szépirodalmi próza, vers, akinek van kedve hozzá, újságírói stílusok, tudományos jellegű írások). Már a felsőben ki lehetne választani valamilyen sportot, amelyet a munkahét minden napján művelnének, ezért a tornatanároknak fontos lenne a szerepe, így egyben edzőknek is képeznék magukat. Ők is többen lennének egy iskolában. A sport nagyszerű, mert jól megmutatja, hogy a tehetség mellé munka is kell, hogy befektetés nélkül nincs haszon, és ezt nem is kell elmagyarázni a diákoknak, mert maguk értenék meg, jönnének rá. A középiskolában, amikor eljön az ideje, a jogosítvány megszerzése is a tanterv része lenne.
Az első olyan osztályzás, amelynek súlya van, csak az érettségi vizsgán lenne, a középiskola végén. Ez a felnőtt létbe való beavatás is lenne, az érettségi letevése után kezdenék el magázni a diákokat. Az érettségiztetést nem azok a tanárok végeznék, akik tanították a gyerekeket, ez egy nagyon komoly teszt lenne minden kötelező és választott tantárgyból, és százalékban adná meg a diák eredményét, ugyanakkor a tanárait és az iskolát is mérné, amelyről vélemény alakulna ki. Az eredmények, vélemények függvényében különböző képzésre küldenék a tanárokat. Ne felejtsük el, hogy a megreformált iskolában eleve jó képességű és elkötelezett emberek tanítanának. Az érettségit annyiszor lehetne megismételni, ahányszor a diák akarja, ugyanis a teszt és a szóbeli után egy beszélgetésre is sor kerülne, ami arról szólna, hogy az eredmények alapján merre lenne a legjobb tovább menni, illetve arról, hogy az óhajok és a lehetőségek mennyire összeegyeztethetők. Ezt az érettségi eredményeiből olvasnák ki, hiszen az összes azt megelőző osztályzat jelentéktelen volt, azaz nem számított, csak viszonyszám és információ volt. Ez az eljárás arra is jó lenne, hogy a szülő a tanév közben ne azt várja el a tanártól, hogy minél jobb jegyet adjon, hanem hogy minél jobban tanítson.
A ma egyeteme mint joghézag
Valamikor úgy gondolták, hogy az érettségi után munkaképes diákok kerülnek ki az iskolából, azonban ma ez nem így van. A munkaerőpiacra immár sokak csak egyetemi diplomával képesek bejutni, azonban a jogalkotás le van maradva. Nem ismeri fel ezt a „muszájt”, és a diákoknak fizetniük kell, mindent összevetve, nem is keveset. Egy igazságos társadalomban vagy lehetőség lenne az ösztöndíjak által fedezni a költséget, vagy az állam fedezné azokat. A tudás demokráciája is beállna, azaz a tankönyvek ingyen letölthetőek és kinyomtathatóak lennének. Az egyetemek autonómiájának és a „tudás arisztokráciájának” a jogait, helyzetét persze nem kellene megtépázni. Nem kellene őket úgy kezelni, mint ezt ma teszik a folyóiratokban pénzért megvehető publikációkkal és a konferenciákra való befizetések rendszerével. Ám az egyetemnek is tudomásul kellene vennie, hogy a közoktatás meghosszabbított része.
Az egyetemeken minden oktatóra nagyjából 4 diák jutna, ami nem azt jelenti, hogy csak ennyien lehetnek az előadásain, hanem azt, hogy egy oktató ennyi diákot mentorál. Az egyetemen az oktatók két csoportra oszlanának: akik többet kutatnak és akik többet oktatnak. A fizetésük egyforma lenne, de mindenki azt csinálná, ami a habitusának jobban megfelel. Az egyetemi vizsgák nehezek lennének, csak nagy tudással vagy nagy szerencsével lehetne letenni őket, a szóbeli vizsgákon pedig csak tudással, szerencsével egyáltalán nem. Ám egy-egy hallgató annyiszor futhatna neki egy írásbeli vizsgának, ahányszor akar, ha pedig nem sikerül elérnie a kijelölt szintet, még utána is módosíthatna a pályáján vagy elmehetne mesterembernek. Utóbbi esetben egy művelt, jó modorú, megbecsült ember lenne belőle, aki színvonalasan tudna szerelni, javítani, illetve el tudná végezni azt, amihez ért.
A közoktatás célja
A közoktatás egészét a közoktatás célja határozná meg, ez pedig az, hogy jól működjön a társadalom, hogy képes legyen intellektuálisan is megújulni, és hogy az egyén jól érezze magát benne.
Voltaképpen azt kellene elérni, hogy mindenki azt csinálja, amit a legjobban tud, és ami vélhetően – legalább egy kis – örömet is okoz neki. A hivatalnok gyorsan és kedvesen intézné el az ember dolgait, az ügyvéd, az ügyész, a bíró közötti egyensúly alapos és bölcs ítéletekhez vezetne, az ápolónők kedvesek lennének, az orvosok rendkívül professzionálisak. A váróteremben nem lenne tömeg, és az operációk is igény szerint zajlanának. Közben utak, házak épülnének vagy újulnának meg. Mindenfélét gyártanának, a kereskedelem pedig olajozottan zajlana, ami a kereskedőknek és a vásárlóknak is hasznos lenne. A tanár pedig tanítana, a vizsgáztató nehezebbnél nehezebb vizsgatételeket találna ki, amelyet a jól felkészült diák könnyen megold, aki meg nem egészen készült fel, lenne esélye újra elkezdeni vagy folytatni a felkészülést. Így mindenki arra az egyetemre indulna el, amelyre a legjobban akar és tud. És az egyetemi oktatásért nem lenne szabad pénzt kérni, mert az egy olyan szempontot hozna be a rendszerbe, aminek nincs köze a rendszerhez. Az oktatási rendszernek az alapja, hogy mindenki azt tanul, amihez tehetsége és motivációja van, nem pedig azt, amire pénze van.
Egy olyan világ felé haladunk, amelyben egyre több termelői, sőt szolgáltatói feladatot is robotok vehetnek át. Ha ez a körülmény tisztességes szándékkal találkozik, akkor ennek az eredménye az lenne, hogy az emberek egyre többet foglalkozhatnának egymással, ezért lenne sok orvos, ápolónő, trafikos, óvónő, tanár és egyetemi oktató is, de kozmetikusból, fodrászból, pincérből és darukezelőből is több lenne. Ha a mesterséges intelligencia és a robotika tisztességtelen szándékokkal találkozna, akkor ez munkanélküliséget, alulfizetettséget és mindenféle társadalmi bajt hozna, így nem is lenne kérdés, hogy hogyan reformálják meg a közoktatást, éshogy egyáltalán megreformálják-e. Ám ez azokra is visszaütne, akik tisztességtelenül használják ki a lehetőségeket, amelyeket a modern technológia nyújt. A világban minden mindennel összefügg, sem a szegény, sem a gazdag nem maradhat ki a folyamatokból.
(Vége)
