3. rész
b) A fénykép manipulálhatósága
A hagyományos, laboratóriumban készített fényképek tökéletesen és teljes mértékben manipulálhatók. Kezdve a nyersanyagtól, amiből különböző formátumok közül választhatunk, a film érzékenységétől, ami kompenzálja, egyben módosítja a tényleges fényviszonyokat. Az infravörös film például a láthatatlanság tartományára is kiterjeszti a lehetőségeket, az érzékenység fordított arányban áll a nyersanyag szemcsézetével, aminek kihasználása különös effektusokhoz vezethet. Nagyítópapírból csupán olyat nem forgalmaznak, amit még nem találtak ki. Alapvető a fényes, a matt, a kristályos és a raszteres nyersanyag, ehhez járulnak az arany, ezüst stb. alapúak, amelyek a fehér szín helyett ezek árnyalatait adják vissza, meg persze az antik hatású, szépia színezetű stb. A megfelelő nyersanyag kiválasztása után a laborban tetszés szerint módosítható a képkivágás, a filmre és a papírra egyaránt lehet duplán exponálni, eljátszadozni a megvilágítási idővel, tündérien lágy és világos vagy drámaian sötét színhatást elérni, az analóg anyagokat is lehet szolarizálni, monokróm hatást elérni – a fény misztikuma ugyanis korlátlan játszótér. Az optikán és kémián alapuló laboratóriumi munka a fényképészet igazi, tágas kísérleti terepe. Ennek ellenére eltörpül a digitális felvételek számítógépes feldolgozásának lehetőségei mellett.
A fotóanyagok közül legkevésbé a dia befolyásolható. A felvétel készítőjének pontosan be kell állítania a képkivágást, az elérni kívánt hatáshoz szükséges zársebességet és rekesznyílást, a fényeket, ami egyébként nem számít manipulációnak, mert ezeken a paramétereken utólag már nem tud változtatni. Az előhívás nyújt még valamicske beavatkozási lehetőséget, de ez nem különösebben fontos, mint ahogy az elkészült diafelvételek egymásra vagy egymásba úszó (diaporáma) vetítése sem az.
Látszatra az instant fotó is hasonlít a diára, a képkockán az jelenik meg, amit a felvétel készítője a keresőn át látott. Ám ez valójában csupán látszat, a Polaroid kép manipulálható. A kartonlapot ugyanis zselatin alapú emulzió borítja, amin egy perc után már megjelenik a kész fotó, de a zselatin és a vegyszerek nem keményednek meg azonnal. Enyhe dörzsöléssel, gyengéd karcolásokkal befolyásolható a végeredmény. Legjobb eredményt akkor érhetünk el, ha a kép megjelenését követő két-három percben végezzük el a mechanikus beavatkozást, de az emulzió akár néhány napon belül is manipulálható, ha a fotót valami úton-módon – például sütőben, hősugárzóval, hajszárítóval, öngyújtó lángjával – felmelegítjük, és lehetőleg nem gyújtjuk fel. De nemcsak emiatt kell óvatosan bánni az utólagos termikus-mechanikai manipulációval, hanem a felvételünk mérete miatt is. A Polaroid film kartonja megközelítőleg 9x10 centiméteres téglalap, a rajta található képfelület ennél kisebb, ugyanis keret veszi körül. Az ilyen méretű felület nem tűri, pontosabban nem viseli el a lendületes beavatkozást, viszont az óvatosság meglepő eredménnyel járhat. A Polaroid formátum adhatta az ötletet a fotósoknak a miniatűr, vagy más néven négyzetes, esetleg kis formátumúnak nevezett fényképek készítéséhez – amelyek nem attól lesznek miniatúrák, hogy erre a megközelítőleg 10x10 centiméteres méretre kicsinyítik le az eredeti felvételt, hanem egyéb elvárások mellett készülnek, de ez már igazán nem tartozik a témánkhoz.
c) SX-70 (inter)akcióművészet
Az egykori Jugoszlávia legfiatalabb fotóművésze (nálunk: majstor fotografije) a Polaroid SX-70 megjelenését követően azonnal lecsapott az új médiumra, mert megérezte a kihívást, meglátta benne a látvány puszta leképzése mögött, mellett rejlő kísérletezési lehetőséget. Akcióművészetté terebélyesítette az instant fotográfiát: ugyanis embereket fényképezett, portrékat, meztelen testeket (nem aktokat, hanem ruhátlan testeket – a pucérságukban feltárulkozó embereket), szituációba helyezte modelljeit. Ehhez a lefényképezett személyek beleegyezése mellett együttműködésükre is szükség volt, így a fotográfus állandó interakcióban volt modelljeivel. Ez egyben a művészeti és a kreativitás felfogásában történt szemléletváltásának a folyománya, fényképészetével ugyanis a konceptualizmus és az új technikák felé fordult, tárgydokumentációtól a ténydokumentáció irányába haladt.
Az elmúlt század hetvenes éveinek elején már tudatosan fordult az emberi elidegenedés problematikája felé, hagyományos fotóin is a – klasszikus esztétika szerint szépnek mutatott – egyén és a drámaian taszítóként ábrázolt urbánus világ között tátongó szakadékra utalt, a városi térséget idegenként, sivárként, értékhiányosként, sőt ellenségesként ábrázolta, az urbánus térbe vetett embert pedig elveszettként, nem a felvétel kompozíciójába tartozóként, aki mégis oda került, kiszolgáltatottként, áldozatként jelenítette meg. Szinte profetikusan jelezte előre az eljövendő digitális világ tragikumát: a kommunikációs túltengés nyomása alatt elburjánzó kommunikációs magányt, a semmibe vetettséget.
Az ifjú fotóművész témaválasztása és kompozíciós tehetsége, felvételeinek esztétikája tankönyvekben lett volna oktatható, ezért is meglepő a minimalizmus iránti korai vonzalma. E törekvés egyik folyománya a kontaktlenyomat2, ami voltaképpen egy fényképészeti segédeszköz. A lényege, hogy az exponált és előhívott negatívot emulziós felével lefelé fotópapírra helyezzük, rövid ideig megvilágítjuk, majd előhívjuk. A fotópapíron miniatűr kockákban, voltaképpen téglalapokban jelenik meg a fotó, pontosan akkora méretben, mint a filmen látható, ezek közül választható ki, hogy melyik felvételt nagyítjuk ki, és esetleg milyen módosításokra lesz szükség. A 35 mm-es film esetében ez a segédanyag3 igen látványos végeredményhez vezet. Lennert újítása abban mutatkozott meg, hogy a negatívjairól készített kontakt print táblákat nem segédanyagként használta, hanem kész, befejezett fotóobjektumként kezelte. Egyes táblái objektumként, mások miniatürizált fotóesszéként funkcionálnak. Ez a segédanyagból konkrét alkotássá minősítés annyira kedves számára, hogy mostani tárlatain és kiállításkatalógusaiban, szerényebb kivitelezésű fotókönyveiben is szerepelnek ezek a vizuális poétika mentén létrejött konkrét, narratív költeményeknek (is) tekinthető „mozaik”-táblák. Ettől a minimalista eszközkezeléstől mindössze egyetlen – szemléletbeli – lépés vezetett a Polaroid adta mediális és kreatív lehetőségek kihasználásához, és az ifjú művész ezt a lépést idejekorán megtette.
(Folytatjuk)
* A fotókat az alkotó, Lennert Géza bocsátotta a szerző és a szerkesztőség rendelkezésére.
1 Emlékezetből, Lennert Géza, Miroslav Predojević és Predrag Cile Mihajlović munkásságát bemutató fotókönyv (Centar za kulturu, Kovin, 2023, 115 oldal). Tragovi u pesku (a čačaki Nadežda Petrović Galéria katalógusa – Foto, kino i video Savez Vojvodine, Novi Sad, 2008. 51 oldal – az Előszót Németh Ferenc művelődéstörténész írta, a szerző életútját Balázs-Arth Valéria művészettörténész foglalta össze), valamint az internet nyújtotta kényelmi lehetőségek alapján készült esszé-tanulmány
2 Contact print vagy kontakt print, ritkábban – és szerintem tévesen – érintésnyomtatásnak is nevezik
3 Elkészítéséhez külön eszközöket is gyártottak
