Szombaton este nyílt meg Tarkó János festőművész kiállítása a szabadkai Klein House Social Bar & Art Galleryben. Tarkó János 1980-ban született Újvidéken. A művészeti akadémiát Újvidéken fejezte be grafika szakon, Milan Stanojev osztályában. Pályája során több egyéni és csoportos tárlaton szerepelt munkáival itthon és külföldön (Magyarországon, Horvátországban, Mexikóban és Kanadában).
A bennünk élő bohócok című kiállítással kapcsolatban a szerző koncepciója a következő: „Szeretem megfigyelni az embereket, és nagyon kritikus vagyok mind magammal, mind a környezetemmel szemben. Érzem a pillantásokat, hallom az illatokat, észreveszem az észlelhetetlen helyzeteket, mint egy élő kamera, az érzelmek különlegesen érzékeny porszívója. Megkérdőjelezem a különböző helyzeteket és eseményeket, ahogyan a feléjük irányuló kapcsolataimat is. Negatív és pozitív benyomások összegzik bennem mindezt, így a munkáim az érzéseim és a valóság forgatagában születnek. A képeimen keresztül gyakran ironikusan és tragikomikusan írom le a fogalmakat, mozzanatokat, éppen úgy, mint amilyen az élet maga.
A lények, amelyeket ábrázolok, groteszkek és szürreálisak. Irracionálisnak tűnnek, ugyanakkor tükrözik az abszurd emberi értékeket és a valóságot, amelyben élünk. Szeretek játszani a szavakkal, és különböző fondorlatos címekkel írom le mindazt, ami körülvesz. A humor és a nevetés esszenciális részét képezi a személyiségemnek, élvezem a tárgyak verbális újjáéledését és változó jelentését.
Az alkotómunkán keresztül elsősorban a saját érzéseimet fejezem ki. A koncepcióm a múlt, a jelen és a jövő, vagyis az élet minden megnyilvánulási formája. Úgy gondolom, mi mind bohócok vagyunk, akik fiktív értékeknek engedelmeskednek, és egész életükön át különböző szerepeket játszanak, kik jobbat, kik rosszabbat. Ami az álarc mögött van, azt már mindenki tudja magáról. De talán ez az egyetlen módja annak, hogy szembeszálljunk mindazzal, ami az életünkben történik.
Ezt a kiállítást szeretném a bohócoknak szentelni, mosolygósaknak-szomorúaknak, jóknak-rosszaknak, boldogoknak-boldogtalanoknak... embereknek, amilyenek vagyunk.”
A kiállítást Gyurkovics Virág nyitotta meg, aki elmondta, Tarkó Jánosban valami különös szótár működik.
– Hiszen minden emberi gesztust, érzést és mimikát ezen a belső mechanizmuson – szótáron – keresztül átengedve, sajátos formavilágban ábrázol. Ez a formavilág már az első ránézésre megragad, mert az expresszív stílus, az élénk színek és kontrasztok, ezek a groteszk, sokszor bizarr formák még mindig a meghökkentés erejével hatnak. Majd a kezdeti benyomás után a figurák kíváncsivá tesznek. Átüt rajtuk valami elemi őszinteség, amely egyszerűen feltárásra késztet. Érteni akarjuk a képet. Aztán óhatatlanul is keresni kezdjük magunkban azt a pillanatot, amelyet a művész hihetetlen érzékenységével megragadott. Megállítja az időt, és kinagyítja nekünk, azaz nyelünk egyet; amikor tele vagyunk kételyekkel, de mi nem magunk számára, hanem a külvilág megnyugtatására keressük a magyarázatot; amikor boldogok lehetnénk, de nem éljük meg a pillanatot; vagy amikor valami fáj, de úgy teszünk, mintha nem számítana. És nemcsak az érzelmeket ábrázolja ilyen pontossággal Tarkó, hanem a köztünk élő karaktereket is. Azokat a személyeket, akiknek egyetlen jellemvonásuk határozza meg mivoltukat, mert egész lényüket ez járja át, legyen az kapzsiság, félelem, vidámság, vagy szenvedély. Ha megengedjük, átlát az álarcainkon, a hamis értékrendünkön, a képmutatásunkon, és rákacsint a bennünk élő bohócra. Engedjük neki, hogy láthassa – mondta Gyurkovics Virág.
