A közönség élvezte William Shakespeare Vízkereszt c. vígjátékát a londoni Bridge House Theatre SE20 társulat előadásában vasárnap este a VI. Shakespeare Fesztiválon, Čortanovcin, a Stanković-villa szabadtéri színpadán.
Ben Woods, George Maguire, Eve Niker, Miriam Grace Edwards, Fayez Bakhsh színészművészek minden szava, mozdulata élményt jelentett, hiszen a Vízkereszt produkciónak a története kitűnő lehetőség sokféle, a darab közben, az események nyomására megváltozó személyiségű karakter különböző helyzetbe hozására. Maga Shakespeare is büszkén nézte, hallgatta, és az előadás végén vastapssal jutalmazta volna a társulat művészeit, mint ahogyan azt a fesztivál közönsége tette.
A fergeteges komédiát, amelyben a félreértések és álruhák, önfeledt bolondozások és (majdnem) tragikus fordulatok indáznak egymásba – és mindezek középpontjában a szerelem áll, Guy Retallack, a társulat művészeti igazgatója kiváló művészi érzékkel, a színészek ragyogó játékára összpontosítva állította színpadra. Fiatal rendezőként évekig működött együtt a legsikeresebb brit rendezőkkel, pályafutása során pedig híres londoni színházakban (Shakespeare's Globe, West End, Royal Shakespeare Company, Old Vic Theatre …) dolgozott, rendezett. A Vízkereszt c. produkcióban tehetsége legjavát mutatta fel nemcsak ő, hanem a Laurence Olivier-díjas színművész, énekes George Maguire is, aki a gitárral hol vad, hol megható férfit alakít a darabban.
Összevissza csereberélődik egy ikerpár, lóvátesznek egy felfuvalkodott törtetőt, tömérdek móka, dal, vidámság szövi át két, nagy nehezen egymásra találó szerelmespár történetét. „Oly' darab ez, aminőt a közönség szeret, kíván, óhajt – ami nektek kell” – mondta Szász Károly erről a vígjátékról, amelynek már a címe, Vízkereszt vagy amit akartok (angolul: Twelfth Night), is jókedvre derít. Legeza Ilona szerint a komédia „what you will” címe tucatnyi jelentést hordoz: amit akarsz, amit szeretnél, amit kívánsz. A darabban a bolondozás és a szerelem áll egymással szemben, erre is utal a cím, mely talán azon véletlen körülménynek köszönte címét, hogy először a vízkereszt ünnepén, január 6-án került színre; vagy talán Viola átöltözködése emlékeztette a költőt az ünnepre, melyen szokásban volt álruhába öltözködni, s álarc alatt különféle tréfákat űzni.
Ebben az utolsó vígjátékában Shakespeare mintha még egyszer és utoljára egy nagyszabású tablót akart volna készíteni a saját jól bevált vígjátéki eszközeiről: a hajótörésről, a szerep- és személycserékről, a téves szerelmekről a megtréfálásból eredő félreértésekből. A fontosabb szereplők lényegében egyetlen érzelmet bontanak ki a darabban: a viszonzatlan, reménytelen szerelem motívumát. A sok semmibe futó érzelem már eleve valami tragikus felhangot visz a műbe, és ezt sokkal inkább kiemeli Malvoliónak, Olivia udvarmesterének (aki egyébként szintén reménytelenül szerelmes) állandó kifigurázása. A darab happy enddel zárul, az egyszerű vígjáték azonban addigra talányos, összetett művé alakul, valódi shakespeare-i remekművé.
A darabot (eredeti címe Twelfth-Night: or, WhatYou Will). 1602-ben mutatták be Londonban, s a korabeli szemtanúk beszámolóiból értesülünk arról, hogy a mű szinte már születése pillanatában sikeres volt, hamar népszerűvé vált, és mindig közönségsiker volt. Napjainkban is a színházak folyamatosan játsszák, és számtalan televíziós feldolgozás is készült belőle.
