Andrej Bokát filmrendezőként ismerhettük meg, és miután nagy sikert aratott a 33. nap és a Mese a fal lakóiról című filmekkel, a színházi rendezés felé is fordult. Első előadását, a Csendet, a Kosztolányi Dezső Színházban készítette, négy színésszel, Béres Mártával, Mészáros Gáborral, Mezei Kingával és Mikes Imre Elekkel. A Csend a családon belüli erőszakra, a gyermekkori szexuális bántalmazásra hívja fel a figyelmet. Az előadást egyszerre tizenöten nézhetik meg és egymás után kétszer játsszák. Így volt ez a közelmúltban is, amikor a megközelítőleg három éve repertoáron levő Csend elért az 50. játszásához. Ez alkalomból beszélgettünk Andrej Bokával.
Színházi rendezőként a Csenddel debütáltál. Akkoriban számítottál-e rá, hogy ennyire sikeres lesz?
– Ezen nem is gondolkodtam. Csupán abban reménykedtem, hogy sokan megnézik. Elégedettséggel tölt el, hogy továbbra is van közönsége.
Hogyan emlékszel vissza, feszült voltál-e, amiért először rendeztél színházban?
– Eléggé, viszont nagy segítséget kaptam a színészektől. Szerencsésnek mondhatom magamat, amiért egy tapasztalt, odaadó és profi csapat fogadott. Sokat segítettek abban, hogy a bennem megfogalmazódott ötleteket minél jobban megvalósítsam a színpadon.
Aggódtál-e amiatt, hogy az első előadásoddal, ráadásul a szerzői munkáddal, rögtön egy súlyos témát feszegetsz?
– Akadtak kételyeim. Az előadás rendezése kihívás elé állított, nagyfokú odafigyelést és a témához kötődően alapos kutatómunkát igényelt. Szakemberekkel konzultáltunk és dokumentumfilmeket néztünk. Kihívást jelentett, hogy erről a témáról minél hitelesebb és pontosabb képet adjunk, ugyanakkor a közönség kedvet kapjon az előadás megtekintéséhez. Arra törekedtünk, hogy a nézők megértsék és a tudatukba kerüljön ennek létezése, az előadás megérintse őket, hatással legyen és mély benyomást tegyen rájuk. Valahogy én is ily módon kerültem e téma közelébe. Akkor kezdtem el ezzel behatóbban foglalkozni, amikor megnéztem a Child of Rage című dokumentumfilmet, amely a gyermekkori szexuális bántalmazásról és annak következményeiről szól. Elindított bennem valamit, ami arra késztetett, hogy színházban gondolkodjak és ezt a témát színpadra helyezzem. Így jött az ötlet, hogy a nézők helyiségeken haladjanak át, lebontva a közönség és a színészek közti falat, emberi közelségbe kerüljenek ezzel az esettel, úgymond bezárja, rabul ejtse őket a kislány emlékei. Ezt találtam a legmegfelelőbbnek arra, hogy e történetet elmeséljem.
Szerinted megtörte a csendet az előadás?
– Úgy gondolom, hogy legalább felhívta a figyelmet a témára, és akik megnézték, azok elgondolkodtak a látottakon.
A Csend után a Zentai Magyar Kamaraszínházban A békát, szintén a KDSZ-ben pedig a Názáretet rendezted. Mit érzel, lazább és magabiztosabb lettél a színházi rendezést illetően?
– Igen is, meg nem is. Rájöttem, hogy még sokat kell tanulnom a színházról, a színházi kifejezőeszközökről. Azóta nagyobb teret adtam magamnak ezek kutatására, de nem jutottam el még oda, hogy teljesen ellazuljak. Egyébként ez vonatkozik a filmrendezésre is. Jelen van még bennem némi kétely és félelem, az esetleges hiányosságaimat pedig újabb rendezői munkákkal igyekszem pótolni. Úgy gondolom, hogy minden újabb előadással magabiztosabb és tapasztaltabb lehetek.
Erre hamarosan újabb lehetőséged nyílik, elvégre új előadást készítesz a KDSZ-ben The End címmel…
– Tavaszra várható a bemutatója. A halált helyezi középpontba, de valamilyen módon tragikomédiába ágyazva. Nem egy túl sötét előadást készítek, mert ilyen helyzetekben akaratlanul is előjönnek komikus helyzetek.
Hogyan készülsz az előadás rendezésére?
– Huzamosabb ideje ezen gondolkodok. Sokat olvasok, például temetési szertartásokról, szokásokról, emberi vallomások és történetek által. A halál tabu témának számít. Az előadás a félelmeink feltárásával is foglalkozik majd, a tragédia és a komédia mezsgyéjén mozogva.
Miért vonz a tragikomédia?
– Talán mert így tekintek az életre, de nem minden csak fekete, vagy csak fehér, léteznek árnyalatok, különböző szintek is. A tragikomédia alkalmat ad a kontrasztok megjelenítéséhez, amelyek az életet is jellemzik. Azután itt vannak az elődeinktől átvett szokások, amelyek kapcsán kérdések fogalmazódhatnak meg bennünk, hogy miért és hogyan alakultak ki, mi miatt rögzültek ennyire belénk.
Közben nem hagytál fel a filmezéssel sem. Mikorra várható a Father című filmed?
– Egy kicsit elhúzódott, mert jellemző módon valami mindig közbejött és más projektumokkal voltunk elfoglalva, de már a vége felé tartunk. Szerintem még idén, az év vége felé jelenik meg. Most legjobban a film és az előadás foglalkoztat, azután jöhetnek az újabb kihívások.
