A wales-i Catrin Finch és a szenegáli Seckou Keita duó fellépése az egyik legnagyobb élményt jelentette azok számára, akik láthatták, hallhatták ezeket a rendkívüli zenészeket Újvidéken, amikor minap a NOMUS tíznapos nemzetközi zenei rendezvény keretében muzsikáltak.
Szándékosan írom feltételes módban, hogy aki láthatta, hallhatta, mert nem mindenkinek volt erre lehetősége. Sokan eljöttek két órával előbb a rendezvény színhelyére, a Matica srpska Galériába, jegyet azonban nem tudtak már vásárolni: a nagy festmények kiállítási terme csak korlátozott számú nézőt tudott befogadni. A koncert jellege éppen egy ilyen kisebb helyiséget, intim légkört igényelt. A szervező Újvidéki Zenekedvelő Ifjúsága felajánlotta, hogy a másik teremben kivetítő vásznon nézzék meg a koncertet, akik nem jutottak jegyhez, de egyesek szerint ez mégsem igazi élmény.
A duónak, ahol csak eddig vendégszerepelt, nagy közönségsikere volt. Azon az esős esten Catrin Finch hárfán, Seckou Keita pedig a hárfa családjába tartozó kora nevű afrikai hangszeren muzsikált – megérintve lelkünk minden húrját, miközben fellépésük egyes számai között származásukról, életükről, hangszerükről és érzéseikről meséltek. A hárfáról, amely a történelem folyamán főnemesek, királyi családok tagjainak hangszere volt. Az egyik legősibb húros hangszer, az ókori Kelet legfontosabb hangszere a líra mellett. Fejlett változata, a pedálhárfa a szimfonikus zenekarok egyetlen rendszeresen használt pengetős hangszere.
Catrin elmondta, olyan környezetből származik, amelyben a hárfa hangját az angyalokkal, az isteni szférával hozzák kapcsolatba, talán, mert a legrégebbi hangszerek egyike, és mert azokban az időkben az emberek jobban az istenek felé fordultak.
Seckou énekmondó (griot) család sarjaként született Szenegálban. A kora nevű hangszeren játszott, a muzsika végigkísérte gyermekkorát, később pedig, folytatva a hagyományt, ő maga is a hangszer mesterévé vált. Virtuózként szólaltat meg más ősi hangszereket is. Elődei előtt tiszteleg, és olyan témákat dolgoz fel, melyek fontosak számára.
– Nagy focirajongó vagyok, sokáig ezzel töltöttem az időmet, de mivel a szívem tele volt zenével, mégis a zene győzött az életemben. Az énekmondó (griot) az a személy, aki békességet visz a párok, a családtagok, a király és népe közé. A muzsikáláskor a feladat nehézsége a békevivésben van, nem a zenélésben. Amikor azonban sikerül a küldetés, a napsugarak megfürdetnek, boldog vagyok, és könnyűvé válnak a lépteim – meséli az újságíróknak, majd hozzáfűzi: nincsen válasz minden kérdésünkre, és nem lehet mindent szavakkal megfogalmazni – az énekmondónak, a zenésznek csak közvetítő szerep jut.
– Catrin gyakran beszél arról, hogy halálunk után a mennyországba kerülünk, mindenki egy-egy hárfát kap, de aggódik is: vajon mindenki kap-e megfelelő „kulcsot” a hangszer felhangolásához.
A líra, a hárfa és a hozzá hasonló hangszerek hangja közvetlenül érinti meg a lelkünket. A kora népi hangszert, amelyen én muzsikálok, az emberek „három lelkű” hangszernek tartják. Állat bőréből készült, az állatnak is volt lelke. A fa, amelyből a hangszer többi részét kialakították, valamikor élő volt. Az ember a fa életét is kioltotta. A harmadik lélek pedig emberi. Annak a személynek a lelke, aki megszólaltatja a hangszert.
Seckou gyermekei már nem részesültek hagyományos zenei nevelésben, mert Nagy-Britanniában születtek.
– Ők nem fognak mezítláb játszani a mangófa alatt, és nem hallgatják majd nagyapjuk mellett ülve az ő bölcs szavait az igazságról és az életről. De használják azokat az ősi hangszereket, amelyeken én játszom. Sokat jelent a számomra, hogy biztosítottam azt, hogy továbbra is éljen a hagyományos zenénk akkor, amikor már én nem leszek.
– Azt hiszem, a fő feladatunk segíteni a fiatal zenészeket pályájuk építésében. Nagy-Britanniában a természettudományokat részesítik előnyben, harcolnunk kell a zenei képzésért, mert sajnos ez a képzés a minimumra korlátozódik – magyarázza Catrin.
Hozzá hasonlóan a szenegáli muzsikus is segít, jótékonykodik, azt vallja ugyanis, hogy mindenkinek valami jót kell cselekednie az életben.
– Ezzel nem szüntetünk meg minden szenvedést a világon, de csökkentjük. Egyik évben a megjelentetett CD-m eladásából származó bevétel felét a Vöröskeresztnek adományoztam, mert fontosnak tartom, hogy segítsek az embereknek.
Az újvidéki fellépésük kapcsán a művészek elvárásaikat így fogalmazták meg: Amikor együtt zenélünk, szeretnénk ledönteni az emberek közötti válaszfalakat, legalább lelki téren. Szeretnénk, ha az emberek a hangversenyünkről királynak, királynőnek érezve magukat távoznának. Együtt muzsikálva ezt az érzést kell megteremtenünk, ezt kell átvinnünk a közönségre. Ez motivál bennünket, bárhol énekelünk, muzsikálunk a közönségnek.
Hat éve adták ki első közös hanghordozójukat. Időnként találkoznak, hogy együtt játszanak hazájuk – Szenegál és Wales – nemzeti hangszerén, a hárfán. A Soar (Magasba emelkedni) c. új CD-jük hanganyagát a NOMUS-on hallhatta a közönség, és a koncert után boldog szívvel távoztak kicsik és nagyok, szemügyre véve és mobiltelefonon megörökítve Catrin hárfáját és Seckou kora nevű népi hárfáját.
