Múlt heti számunkban már betekintést nyerhettünk a vérnyomáscsökkentő gyógyszerek bonyolult felosztásába. Mint említettem, olyan sok hatáspontú készítmény tartozik ide, hogy mindegyik képviselőjének ismertetése bele se fért egy cikkbe, ezért e heti cikkemben az antihipertenzív gyógyszereket vesszük górcső alá.
Arról már írtam, hogy miért olyan fontosak a vízhajtó készítmények, hiszen a testben keringő folyadék csökkentésével csökkenni fog a vér környezetre gyakorolt nyomása is. Utána következtek azok a gyógyszerek, melyek egy olyan, ACE nevű enzim működését lehetetlenítik el, melynek feladata egy olyan fehérjének a létrehozása, aminek az egyedüli és legfontosabb feladata, hogy a szervezetben megnövelje a vér nyomását. Majd olyan egyéb gyógyszerekről is írtam, melyek az előbb említett fehérje kötődési pontját képesek úgy eltömíteni, mint ahogy teszi egy belülről zárba felejtett kulcs. Ezúttal a béta-blokátorokról, kalcium-antagonistákról és az atipikus vérnyomáscsökkentőkről lesz szó.
A béta-blokkolók
A hatástani csoport nevében is benne van, hogy valamit blokkol, ellehetetlenít, pont úgy, mint a bevezetőben írt, belülről a zárban felejtett kulcs. Hiába szeretnénk az adott zárat tökéletesen nyitó kulccsal kinyitni az ajtót, azaz a fiziológia nyelvén, egy anyaggal elérni azt, hogy megváltozzon egy sejt viselkedése, ha az „belülről be van zárva", azaz antagonizálva van, akkor erre nem leszünk képesek. A szervezetben az adrenalin olyan anyag, mely viselkedhet hormonszerűen olyankor, amikor valamilyen izgalmi állapotba kerülünk – vizsga, színpadra lépés vagy a rajtsíp megszólalása előtt egy-egy sporteseményen. De alapesetben is jelen van a szervezetben, mégpedig úgy, mint egy jelátvivő anyag, neurotranszmitter.
Alapjáraton hasonló hatása van mindkét esetben. Gondoljunk csak bele, mit szoktunk észrevenni magunkon, amikor ránk tör a lámpaláz? Hevesebben kezd verni a szívünk, azaz emelkedik a pulzusszám; elkezd lüktetni a fejünk, és pulzálnak a végtagjaink. Ez annak a jele, hogy megugrott a vérnyomásunk; sokkal szaporábban vesszük a levegőt, azaz a léghörgőcskék kitágulnak stb. Ezek a hatások mind-mind a felszabadult adrenalinnak a következményei. Abban a pillanatban, amikor a fiziológusok rájöttek ezekre a biokémiai összefüggésekre, a farmakológusoknak eszükbe jutott az ötlet arra vonatkozólag, hogy elkészítsenek egy olyan gyógyszercsoportot, mely képes stabilizálni a pulzust, illetve a vérnyomást.
Így születtek meg a béta-blokkoló gyógyszerhatóanyagok (propranolol, atenolol, sotalol, metoprolol, nebivolol, bisoprolol stb.), melyek a béta típusú adrenalinreceptorok működését akadályozzák meg. Így hiába termelődik vérnyomást emelő adrenalin a szervezetben, az nem lesz képes ezt a hatást kifejteni a szerveinkre, mert a hely, ahol kötődne, blokkolva lesz a gyógyszer által.
És ha már az adrenalinnál tartunk. A sort folytassuk a központi idegrendszerben ügyködő vérnyomáscsökkentőkkel. Az első és legfontosabb információ, ami őket illeti az, hogy ma már nem igazán használjuk ezeket a készítményeket, csak különleges esetekben vagy olyan alkalmakkor, amikor más hatóanyag-kombináció nem tudja elérni a kívánt vérnyomásértékeket.
Az egyik ilyen gyógyszer a jó öreg klonidin. Ez a hatóanyag azon agyi receptorok munkáját fokozza, melyeknek a feladatuk érzékelni a túl magas adrenalinszintet és ilyenkor „odaszólni" a sejteknek, hogy állítsák le az adrenalin gyártását. Ha a gyógyszer által leállított adrenalintermelési gát állandósul, akkor csökkenni fog az adrenalin mennyisége, így maga a vérnyomás is.
Másik, ma már nem használt gyógyszer, a rezerpin is az adrenalin szintjét csökkenti az agyban, csak máshogy. Amikor az adrenalinmolekulák felszabadulnak és elvégzik a munkájukat, egyes mechanizmusok segítségével visszakerülnek egy sejten belüli tárolóhelyiségbe, azért, hogy különböző enzimek ne bírják őket lebontani. A szervezet megint csak takarékoskodik.
A rezerpin blokkolja e mechanizmusok munkáját, és ha az adrenalin nem tud visszaszívódni, akkor az enzimek le is fogják bontani. Ha kevés az adrenalin, a vérnyomás is csökkenni fog.
Annyira jól hangoznak ezek a farmakológiai hatásmechanizmusok, mégis mi lehet velük a baj? Az, hogy az agyban hatnak, és igencsak hatásosan. Tudniillik, az agyban az adrenalin nemcsak a vérnyomásért felelős, hanem azért is, hogy éberek, aktívak és energikusak legyünk a mindennapokban. Gondolom, már ki is találták, azért vonták ki ezeket a gyógyszereket a mindennapi használatból, mert könnyen okozhatnak hangulatingadozást, illetve depressziót.
Egyedüli képviselőjük a centrális vérnyomáscsökkentőknek, melyeket manapság is előszeretettel használunk, az az alfa-metil-dopa, hiszen ez a hatóanyag azon kevesek közé tartozik, melyeket nyugodt szívvel alkalmazhatunk áldott állapot esetén is. Ez rendkívül fontos információ egy, a magzatra is veszélyt jelentő, terhesség alatti magas vérnyomás esetén.
Ez a gyógyszer nagyon biztonságos, gyakorlatilag úgy hat, mint az adrenalin mostohatestvére. Nagyon hasonló, mégis van akkora különbség köztük, hogy a receptoron való kötődés után sokkal kisebb hatást fejt ki, mint az adrenalin, így csökkentve a vazomotorikus központ aktivitását az agyban.
A kalciumantagonista gyógyszerek
Utolsó vérnyomáscsökkentő hatáscsoportunk pedig a kalciumantagonista gyógyszerek. Az antagonista a gyógyszerészetben azt jelenti, hogy valaminek a hatását blokkoljuk, megakadályozzuk. De mégis mi köze a kalciumnak a vérnyomáshoz? – tehetik fel a kérdést. Amikor az ingerület, az idegszálak mentén eljut egy izomrosthoz, izomsejthez, az megváltoztatja annak a sejten belüli biokémiai elrendeződését.
Mit is jelent ez pontosan? Egyszerűen fogalmazva, megnövekszik a sejten belüli kalciumionok mennyisége, ez pedig a sejtnek azt jelenti, hogy össze kell húzódnia. Míg a harántcsíkolt izmoknak, mint amilyenek a vázizmok is, van saját kalciumraktáruk, addig a szívizom- és a simaizomsejteknek muszáj azt a környezetükből beszerezniük. Amikor megérkezik az ingerület, tehát a jel az agyból, hogy „tessék csak összehúzódni", akkor ezek az izomrostok kinyitják a környezet felé kiskapuikat, amin a kalcium be tud áramolni.
Amint megnövekszik a sejten belüli ionkoncentráció, létrejön az izomkontrakció is. Akik olvasták a vérnyomáscsökkentőkről szóló múlt heti cikkemet, bizonyára emlékeznek a locsolócső példájára. Ha a locsolócső végét befogjuk, miközben azon víz folyik át, a víznyomás megnövekszik, hiszen ugyanazon mennyiségű víznek kisebb helyen kell „átpréselnie" magát. Hasonló dolog történik a véredények esetében is. Ha az adrenalin miatt az erek összeszűkülnek, megnő bennük a nyomás.
Az erek összehúzódását pedig nem más okozza, mint az érfalban meghúzódó simaizomsejtek, melyek az előbb leírt mechanizmus révén húzódnak össze vagy ernyednek el. Ha beveszünk egy kalcium-L-csatorna antagonistagyógyszert (amlodipin, nifedipin, felodipin, lerkanidipin stb.), akkor ezek a hatóanyagok blokkolni fogják azokat az izomsejt felszínén lévő kapukat, amiken keresztül, az ingerület hatására, a kalciumnak be kellene áramolnia az izom-összehúzódás érdekében. Ha nem kerül kalcium a sejtbe, az nem tud összehúzódni, akkor a véredények térfogata sem csökken, ergo a vérnyomás sem fog megemelkedni.
(Ez a cikk csak tájékoztató jellegű, és nem helyettesíti a szakmai konzultációt.)
