Szent István művének a kiemelkedő jelentősége a magyar történelemben vitathatatlan. Ő volt az, aki a magyar törzsszövetség lovasnomád típusú, laza államszervezetét egy erős, központosított állam formájában betagozta a korabeli Európába.
A középkorban az állam és az egyház szerves egységben – egymásban és egymás által – léteztek, ezért a magyar sajátosságokat is tükröző hűbéri állam mellé a vármegyékkel a középpontban egyúttal a magyar egyházszervezetet is létre kellett hoznia Istvánnak. Az általa kialakított tíz püspökség alapjaira építkeznek a ma is működő katolikus egyházmegyék a Kárpát-medencében. Uralkodói erejét jelzi, hogy Esztergomban érsekséget hozott létre, majd korabeli magyar kuriózumként – vélhetően az érseki ranggal rendelkező, a Hartvik legendából a korona elhozójaként ismert Asztriknak köszönhetően – Kalocsán egy második magyar érsekség is megalakult. Ezt Szent László idejétől nyolcszáz éven át kalocsa–bácsi érsekségnek nevezték, de volt, amikor csak bácsi érsekségnek, a középkori Magyarország délkeleti és délnyugati (horvátországi) részeit kormányzó egyháztartománynak ugyanis a török háborúk koráig két székhelye volt, az egyik Kalocsán, a másik pedig – sokáig a fontosabbik, kétszer annyi kanonokkal a káptalanban – a jobb helyen fekvő Bácson (Bač).
Szent István műve maradandóságára elegendő volna bizonyítékul felhozni azt, hogy némileg módosult formában és modern szerepkörrel az általa alapított vármegyék és püspökségek ma is működnek, de a legfőbb bizonyíték munkájának a tartós sikerére a magyarságnak a létezése ezer év után is, amely ha megfogyatkozva és államhatárokkal széttagoltan, de az ő megalapozó művének köszönhetően ma is egységes nemzettudattal él a Kárpát-medencében.
Manapság Szent István legnagyobb érdemeként azt szokás kihangsúlyozni a Szörényi-Bródy rockopera felejthetetlen, elkésett békevágyról szóló dalát is visszhangozva ezzel, hogy Nyugatot, és nem Keletet, Rómát és nem Bizáncot választotta. („Rómába vezet minden út, vagy a pusztulásba!" – énekli a remekműben István a Bizánc jelét magára vett Koppánynak üzenve.) Az államalapító király számára evidencia lehetett ez a választás két okból is: egyrészt, mert eleinte csak a Kárpát-medence északnyugati részeit uralta; másrészt azért, mert egy Rómába betagolt független magyar egyházszervezettel – amelynek nem Passauban vagy Salzburgban volt az érseke, és nem is a konstantinápolyi pátriárka fennhatósága alá tartozott – könnyebben biztosíthatta országa függetlenségét a két veszélyes szomszéddal, az újból hatalma teljében levő Bizánccal és a kelet felé terjeszkedő Német-Római Birodalommal szemben.
Személyes alapállás kérdése, hogy gondviselésnek vagy szerencsének látjuk-e azt, hogy István kapott e két szomszéd támadásaitól mentes harminc „nyugodt" évet, amit ő a Koppány fölött aratott diadal után Kárpát-medencei ellenfelei, többek között nagybátyja, az erdélyi Gyula és Ajtony legyőzésére fordíthatott. Ebben a harminc évben Géza nagyfejedelem fiaként kiterjeszthette uralmát a magyar törzsszövetség egész területére. Hatalma megszilárdítása érdekében a megszerzett területeken azonnal megkezdte a vármegyerendszer és az egyházszervezet kiépítését.
A harminc „nyugodt", államot alkotó év részben apja szerencsés vagy gondviselés vezette választásának volt köszönhető, annak, hogy Géza 995-ben megkérte fiának Gizella bajor hercegnő kezét. Ezt volt akkoriban az országok közötti szövetségkötések bevált módszere, amely nemcsak a bajorok szövetségét hozta el, mert a szerencse vagy a gondviselés további játékaként hét év múlva teljesen váratlanul, a fiatal III. Ottó hirtelen halálával Gizella testvére lett a német király, ezért a németek oldaláról nem kellett Istvánnak támadástól tartania. II. Henrik halálával 1024-ben dinasztiaváltás történt a Német-római Birodalomban és 1030-ban már meg is indultak a német seregek Magyarország ellen, de István ekkor már elég erős volt ahhoz, hogy vereséget mérjen II. Konrád birodalmi hadára. Ellenkező előjellel a másik oldalon is a házasság lett a szerencse vagy a gondviselés eszköze. Géza egyik lányát Sámuel (Samuilo) bolgár cár fiához, Gavril Radomirhoz adta, aki azonban eltaszította a már terhes nőt. Ezzel megromlott a viszony a bolgárokkal és megnyílt a lehetőség a szövetségkötésre a velük harcoló Bizánccal. Ha így történt, mert a kevés rendelkezésre álló adat alapján nem lehetünk teljesen bizonyosak. Vagy úgy, hogy István reálpolitikusként apja bolgárbarát politikájával szakítva szövetséget kötött a bolgárölőnek nevezett II. Baszileosz bizánci császárral, és Radomir emiatt taszította el István lánytestvérét. Utána a magyar király a bizánciakkal együtt vetett véget a már meghalt Sámeul országának, a magyar és a görög hadak a fővárosában, Ohridban találkoztak össze.
Az ideiglenes baráti viszony a két veszélyes szomszéddal azonban nem sokat jelentett volna, ha István személyében nem került volna a magyarok élére egy olyan kivételes ember, aki képes volt az akkor is nyakas magyarokat új irányba fordítani. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez nem pusztán csak az ő érdeme volt. Száz év és több kiemelkedő képességű uralkodó munkája kellett hozzá. A „magyarok átfordításának" a művét, mint közismert, apja, Géza nagyfejedelem kezdte el, majd István teljesítette ki a megkezdett munkát, amelynek azonban halála után ki kellett állnia az ellencsapásokat, két pogánylázadást és a német birodalmi hadak ismétlődő támadásait, de Bizánccal is meg kellett küzdeni a Salamon király idejében zajló háborúkban. Csak Géza nagyfejedelem után száz évvel, Szent László uralkodásával sikerült teljesen stabilizálni az Európába betagozódó magyar királyságot. Pápai beleegyezéssel László avattatta szentté Istvánt annak ellenére, hogy az államalapító király volt pogányságra hajló, művét veszélyeztető nagyapjának, Vazulnak a megvakíttatója (azért, hogy alkalmatlanná tegye a trónutódlásra), de miatta kellett apjának, Bélának is Lengyelországba menekülnie.
István király maradványait 1083. augusztus 20-án emelték oltárra, a László vezette szabolcsi zsinat rendelte el 1092-ben Szent István király napjának a megünneplését. Magyarország megalapítójára emlékezve ez a nap lett a kiegyezés idejében az államalapítás ünnepnapja.
Nyitókép: Ótos András felvétele
