Mint fiatalok, a múlt század 70-es és 80-as éveiben nem ismertük a modern kütyüket, mégis valahogy szebbnek, nyugodtabbnak tűnt az akkori világ. Hétvégenként már a délutáni óráktól megtelt velünk a város, a korzó, a park, és a Rekovica környéke. Minden este két vetítés volt a moziban, hétvégén többször három is. Miután kinőttük a korlátlan mennyiségű Winettou-, Bud Spencer- és Tarzan-filmeket, egy-egy vetítést és sétát követően utunk a Nándor-féle cukrászdába vezetett, ahol szezontól függően nagyon finom fagyit, süteményt, télen gesztenyepürét ettünk. A társasággal egy-egy pohár limonádé mellett órákig beszélgettünk, hiszen a kávézó akkoriban ismeretlen fogalom volt.
Azóta fél évszázad telt el, megváltozott a világ és az emberek, becsukták a mozit, a korzó teljesen üres, a legnépszerűbb szenttamási cukrászdában azonban megállt az idő és ugyanazok az ízek várják a vendégeket, mint régen. Nem annyira a nosztalgia, inkább a puszta tények és a jelen világ miértjei miatt ültünk le egy csendes őszi estén az üzletben, ahol Tóth Ilona és fia, Nándor elmondták, a gyári, számítógéppel készült sütinél mindig volt és lesz jobb, hiszen a házi ízeket és az 50−100 éves receptek alapján készült finomságokat semmi sem helyettesíti.
A cukrászdát, mint vállalkozást Tóth Nándor (1924 –1999) indította el 1958-ban, az üzlet a nyolcvanas években költözött jelenlegi helyére, betegsége miatt a 90-es években fia és felesége vették át az üzletet.
− Nándor Gunarasról, egyszerű családból származott. A szakmát Topolyán tanulta ki, Erdélyi Gyula volt a mestere. A katonaság után Szabadkára került, de mivel átlagon felüli ambíciói voltak és mielőbb önállósulni akart, így kerékpáron eljött Szenttamásra. Az akkori községi vezetőség szépen fogadta, ugyanis a településen nem volt sem cukrászmester sem cukrászda. Sokat segítettek neki a vállalkozáshoz szükséges dokumentáció rendezésében, sőt, helyiséget is biztosítottak. Nándor egy kisebb üzlethelyiséget választott a Zmaj utcában, ahol három évig dolgozott. A cukrászda története nagyon egyszerű körülmények között kezdődött, téglából falazták fel az első tűzhelyet és itt sütötte a kalácsokat. Sokan segítettek neki, mert jómodorú ember volt, mindenkivel tudott kommunikálni és viselkedni, s a későbbiekben részben ez alapozta meg számára a sikert. Megtanultuk tőle, hogy a vendéget mindig tisztelni kell, s ezt a mai napig betartjuk. Három év után a cukrászda az egykori vaskereskedés elválasztott részébe került, ahol öt évig működött, majd a főutcán, a községháza túloldalán, igen forgalmas helyre költözött át. Akkoriban a Tito marsall utca 7-es szám alatt buszállomás és újságosbódé volt, a mögötte lévő üzlet a község tulajdonát képezte, tehát bérleti díjat kellett fizetnünk. A cukrászda 22 évig itt működött – mesélte Tóth Ilona, a mester özvegye, aki maga is cukrásznak tanult.
Szavai szerint akkoriban nem volt vezetékes víz, a sarkon lévő ártézi kútról hordták az ivóvizet, szennyvízcsatorna is csak pár évvel később épült. Vezetékes gáz sem volt, a sütést részben gázpalackokkal, részben szilárd tüzelővel (szénnel és fával) klasszikus tűzhelyeken oldották meg.
A kérdésre, hogy annak idején mit rendeltek leginkább a cukrászdába betérő vendégek, beszélgetőtársunk elmondta, hogy egyszerű, házi sütemények készültek akkor is és most is. Ahogy változott a világ, az egyszerű sütiket egyre inkább háttérbe szorította a modern kalácskínálat. A vendégek többsége viszont még ma is ragaszkodik a hagyományos ízekhez és kalácsokhoz, amelyek valódi tűzhelyeken és valódi töltelékkel készülnek, s ezért sokan visszajárnak.
− Ma is olyan kalácsokat készítünk, amik másnap is fogyaszthatók. Amikből ha levágsz egy darabot, nem esnek össze és nem romlanak meg. A hagyományos kelt kalácsok mellett szinte az egész környéken (ideértve Újvidéket is) ismert a Nándor-féle sampite, krémes, isler, de ide tartozik a régi recept szerint készült dobostorta és még sok más finomság. Ha visszamegyünk az időben, fontos elmondani, hogy a konyhán jó munkaerőnk volt, három fiatal cukrászt, továbbá kisegítőt alkalmaztunk egyszerre, és mindenki akart dolgozni. Az egykori, ún. inasiskolában akkoriban létezett cukrászat szak, jómagam három évig ide jártam. Külön kiemelném, hogy az iskolában több más szakirány is volt, és alaposan megtanítottak bennünket a munkára, teljes egészében elsajátítottuk a szakmát, hiszen naponta a tanítás előtt vagy után bejártunk dolgozni. A szombat, vasárnap és az ünnepnapok számunkra mindig munkanapnak számítottak, sőt, ilyenkor volt a legtöbb munka. Itt tanultuk meg a munka szeretetét, a szorgalmat és értettük meg a munka értékét, ami szerintem a mai oktatási rendszerben ismeretlen fogalom. Csak egy összehasonlítás: inasként a cukrászdában annyit kerestem, hogy csupán egy pár papucsot tudtam venni magamnak. Miután befejeztem az iskolát és elkezdtem dolgozni, az első fizetésemből egy vadonatúj kerékpárt vásároltam, amire nagyon büszke voltam – magyarázta Ilona.
Közben elmondta, akkoriban nagyon sok munka volt, két váltásban dolgoztak. Ketten délelőtt, ketten délután és külön meghatározták, hogy ki jár be esténként kisegíteni, hiszen a moziból (főleg vasárnaponként) szinte egész családok érkeztek a cukrászdába. Amikor nem volt (ülő)hely, sokan az utcán várakoztak, hogy bejöhessenek. Több olyan személy, aki annak idején gyermekként bejárt, ma családostól látogatja az üzletet, ugyanez a helyzet a külföldön dolgozó szenttamásiakkal is. A nosztalgia és az ízek nem változtak.
− Tudni kell, hogy egykor nagyon sok mindent kézzel készítettünk, hiszen nem volt minden gépesítve, mint manapság. Kézzel vertük fel a habot, gyúrtunk, nyújtottuk a tésztát, főztük a krémet stb. A férjem kérésére és az ő magyarázata alapján valamikor a 70-es években egy itteni mester készített egy habverő gépet, ami asztalra volt erősítve. Még ma is hálásak vagyunk érte, hiszen használjuk, jól működik és kevés áramot fogyaszt. Van még egy régi dagasztógépünk is, amely gyúrásra alkalmas, ezt is régen Németországból rendeltünk. Utóbbi ugyancsak fontos, hiszen a 4-5 kg lisztet, amit beleöntünk, nagyon nehéz volna kézzel összedolgozni. A dagasztás egyébként a cukrászszakma legnehezebb része, és egy teljes embert igényel. Ha már itt tartunk, el kell mondani azt is, hogy a konyhában van egy régi, de kiváló minőségű háromszintű sütő, ami gázzal üzemel. Annak idején sok problémával járt, hiszen rohanni kellett a palackozott gáz után, de amióta van vezetékes gáz ez a munka is egyszerűbb lett. A fiam sokat besegít az üzletben, hiszen be kell vásárolni, elhozni az árut, ő tudja, hogy mit hol kell venni, vannak kiépített kapcsolataink, több dolgot hoz Magyarországról is. Régen zsákszámra vásároltunk mindent, a lisztet, a cukrot, nagyban a tojást. Manapság már csak keveset veszünk, amennyit gondolunk, hogy elfogy, vagy a rendeléstől függ. Mert a forgalom megcsappant, a pénztelenség egyre inkább érezteti hatását ebben a vállalkozásban is – mondta Ilona.
Nemcsak a kalácsokról és a hozzávalókról esett szó, hanem a fagyiról is, amit a fiatalok, idősek egyaránt kedvelnek.
− Nyáron 4-5 féle fagylaltot kínáltunk, nevezetes és kelendő volt a kornet, amit még ma is sokan emlegetnek. Ma már ennek is van gyári változata. Nagyon oda kell figyelni, mi kerül a fagyiba és az arányokra is. Nagyon régóta Ausztriából szerzünk be egy fajta porszerű, ún. finomító anyagot, amitől a fagyi könnyű, sima és dús. Annyit még elárulhatok, hogy nálunk a fagyiba csak a tojás sárgája és tej kerül. A tojásfehérjéből sampite készül. Azért fontos ezt a szakmát jól ismerni, mert itt semmi sem kerül kidobásra, minden fel van használva. A kalács végéből például prézli készül. Visszatérve a fagyihoz, tudni kell, hogy mindent a tej mennyiségéhez irányítunk. Ha vaníliás fagyi készül, akkor csak vanília megy a tojássárgájához. A csokis fagyinál a csokoládé melegen kerül a masszához, ha pedig mogyorós, akkor pörkölt mogyorót teszünk bele. A gyümölcsfagyik esetében viszont idényjellegű és darabolt gyümölcsöt adunk hozzá, azzal, hogy ebben nincs tej. Mindig azt az íratlan szabályt tartottuk szem előtt, hogy a krém az legyen krém, a hab az hab, a fagylalt pedig legyen (igazi) fagylalt. Nem érezzük azt, hogy minőségben túlszárnyaltak volna bennünket a gyárak, bár a gyári fagyi olcsóbb, mutatósabb és elérhetőbb. Nem mellékes dolog továbbá, hogy mi a fagylaltot naponta lefőztük, lefagyasztottuk és szinte azonnal árultuk. Miután elfogyott, másnap készítettünk frisset. A gyári fagylalt viszont a mélyhűtőkben áll, néha hetekig.
A beszélgetés végén szóba kerülnek a kalács- és fagylaltreceptek is. Ilona elmondta, hogy férje annak idején sokat utazott, többek között Magyarországra is, és mindenhol összegyűjtötte a recepteket, amiket azután egy füzetbe különleges szépírással lejegyzett. Ez a családi ereklyének számító kis recepteskönyv időnként ma is előkerül, és felidézve a múltat, a leírtak alapján újra elkészül egy-egy adag sütemény. Csak természetes anyagokból, hiszen így az igazi.
