Mi úgy tudjuk, hogy minden ajtót kinyit. Az amerikaiak meg úgy, hogy akár egy hegyet is elmozdít a helyéről. Arról azonban szinte mindenki meg van győződve a világon, hogy keveseknek rengeteg van belőle (sőt náluk a kassza is), a sokaságnak pedig csak kevéske (nekik ugyanis csak a kapa jut). És az is elég nyilvánvaló, hogy van, akiknek jár, míg másoknak nem, legfeljebb csurran valamicske. Az utóbbiaknak meg is kell érte izzadni, olykor rabszolga módjára. Persze ez sem biztosíték arra, hogy mindig megkapják a járandóságukat, bár sok esetben a fáradságos munkájukért jut nekik is egy kevéske pénz.
Merthogy róla van szó. Arról az eszközről, amely régóta főúrként játszik kitüntetett szerepet az emberek és a társadalmak életében. Állítólag mindenre jó, ám ez nem igaz. Bölcsességet például nem lehet érte kapni, sem sok egyebet.
De hát a bölcsesség nem (annyira) fontos mostanság, annál inkább a pénzre épülő (túl)fogyasztás. És az örökös loholás a lóvé után.
Szerencsére bőven akadnak kivételek is. Egy részük vélhetően azért nem tartozik a pénzhajszolók közé, mert esélyük sincs tisztességes munkához, vagy emberhez méltó megélhetési forráshoz jutni.
Mások viszont higgadtan, megfontoltan és kiegyensúlyozottan viszonyulnak hozzá, csupán szükséges csereeszköznek tartják. Örülnek ugyan, ha van belőle (elég), ám nem céljuk a minél testesebb bankókötegek megszerzése, bespájzolása. Költenek ők is, ám a mértékletesség elvét követve.
Az emberhez hasonlóan a pénz is izgalmas életutat jár(t) be. Mielőtt mai formájában és elfogadottságában sokak uralkodójává vált, több fejlődési szakaszon vergődött át.
Kezdetben még csak fizikai formában létezett; valamilyen tárgy, esetleg árucikk, termék töltötte be a szerepét. Például gabonaféle, só, dohány, állati bőr, kagyló, miegyéb. Ma már aligha deríthető ki, hogy az elefánt farkának szőréből anno hány darabot kellett leszurkolni egy-egy árucikkért. Márpedig kellett, hiszen elfogadott fizetőeszközként használták. És az sem ismert, hogy például egy ház hány medvefogba, esetleg madárkaromba került, pedig egykoron – néhol – ezek is hivatalos „valutának” minősültek.
Fotó: Dávid Csilla
Ám az idő múlásával, úgy bő háromezer évvel ezelőtt, szép lassan kezdtek elterjedni a (nemes)fémből készült, érme alakúra vert, vagy öntött pénzek. Az ókor nagy államaiban már-már kötelezővé vált a használatuk: adószedés, kereskedelem és más megfontolásból.
Beszélik, hogy a Római Birodalomban került először élő személy arcképe egy pénzérmére. Az újítással Julius Caesar, a kiemelkedő államférfi dicsekedhetett el. Az első papírpénzek megjelenésére azonban Caesar halála (i. e. 44) után bő hatszáz évet kellett várni, s ahhoz, hogy
valaki hozzájuk is jusson, Kínában kellett élnie. Igaz, ott is csak a IX. században terjedtek el széles körben, de csak rövid időre.
A folyamatosan használt – modern értelemben vett – első bankjegyek jóval később, a XVIII. században kerültek forgalomba Franciaországban. Addigra már viszonylag fejlett és kiterjedt bankrendszer is kialakult. A rá jellemző megannyi „termékkel”, trükközéssel, ügyeskedéssel (lásd: pénzmosás, ügyfélszerződés apróbetűs részei és társaik), élükön a kamattal, amely kamatos kamat ikertestvérével alighanem minden idők legveszedelmesebb szereplőjévé vált. Bár a kamattól már az ókori filozófia nagysága, Arisztotelész is óvott mindenkit, sőt akad vallás, amely folyamatosan ezt teszi, a világ jelenleg is a rabságában vergődik. Közben nyögi a termelő gazdaságot háttrébe szorító pénzgazdaság teremtette több százezer milliárd dollár összesített adósságot, ami az érintettek számára aligha vigasztaló.
Az élet velejárója a pénz romlása, az infláció is, amely egy határig még tűrhető, ám azon felül mindent a mélybe ránt. Szerbiában sokan megtapasztalhatták az 1990-es években, hogy ez mit jelent. Rengeteg nullát a bankjegyen, amiből minél több volt, annál kevesebbet ért a hivatalos fizetőeszköz. Azokban a zűrzavaros időkben hiába volt dugig tömve dinárral a malacpersely, mire valaki Szabadkáról vonattal Újvidékre ért vele, az induláskor még valamit is érő összegért szinte már semmit sem tudott vásárolni.
Másként alakult a „malac” sorsa, ha értékállóbb valutával tömték tele. Mondjuk német márkával, vagy amerikai dollárral. Bár azóta az előbbi megszűnt, az utóbbi még állja a sarat. De nincs könnyű helyzetben. Napjainkra ugyanis – a hozzáértők szerint – 97 százalékát (!) elveszítette a XX. század eleji vásárlóértékének.
Szerencsére a dinár még velünk van és megpróbál ellenállni a világszerte tapasztalható terebélyes inflációs hullámnak. A bolti árcédulák mutatják, hogy mekkora sikerrel.
Az erózió azonban nemcsak a nemzeti valuták árfolyamát rombolja, hanem a bankjegyeket és a pénzérméket is, amelyek ennek következtében kopnak, rongálódnak, sérülnek. Lehet, hogy már nem sokáig, mert miközben néhol még nagyon ragaszkodnak a készpénzhez, másutt már (régóta) egyéb megoldásokat részesítenek előnyben vele szemben. Az utóbbi időben pedig egyre többet emlegetik a kizárólag virtuálisan (az interneten) létező digitális, vagy e-pénzek bevezetését. Kínában már meg is kezdődött a művelet, és sok másik ország is készül bekapcsolódni a folyamatba.
Ha ez kiteljesedik, alighanem beigazolódik a régi mondás: a pénznek nincs szaga. És az a friss feltételezés is, hogy az új pénzvilágban sem a kapások kaszálnak majd.
