A héten egyik legnagyobb (az is lehet, hogy a legnagyobb) humanitárius akció zajlik Vajdaságban. A VMSZ és a szabadkai Caritas szervezésében Vajdasági összefogás Kárpátaljáért név alatt 66 helyszínen gyűjtik az adományokat az Ukrajnából elmenekülteknek és a háborús országban maradottaknak. Jártam néhány gyűjtőhelyen. Szinte kivétel nélkül megrendült adományozókkal találkoztam. Csak átadták, amit hoztak és szótlanságukban, szomorú tekintetükben benne volt az együttérzés. Nem is olyan régen a Balkánon is dúlt a háború, szavak nélkül is tudják errefelé, mit élhetnek át azok, akik a háborús övezetből menekültek és milyen félelem és aggódás miatt keltek útra azok, akik egyelőre még a műveleti területeken kívül éltek.
A VMSZ és a Caritas segélyakciója során összegyűlt adomány a Katolikus Karitászhoz jut, és a szeretetszolgálat belátása szerint használja azt majd fel. A Magyar Kormány Nemzeti Humanitárius Koordinációs Tanácsának egyebek között az a feladata, hogy koordinálja az adományok célba jutását, segítse a Máltai Szeretetszolgálat, a Katolikus Karitász és más segélyszervezetek munkáját. A nem hivatalos hírek szerint több mint kétmillió ukrán állampolgár hagyta el eddig a hadban álló országot, de politikai elemzők szerint, amennyiben a háború elhúzódik, 5–6 millió menekültre is fel kellene készülni.
Nézem a képes beszámolókat, olvasom a híreket. Vannak egész családok, amelyek útra keltek, de többségében mégiscsak az anyák és gyermekeik egy-egy kis táskával a kezükben keresnek menedéket valamelyik szomszédos országban. Nemcsak Magyarországra érkeztek, hanem Lengyelországba, Csehországba, Romániába és Moldovába is. Szerbiába a héten a Menekültügyi Főbiztosság adatai szerint néhány százan érkeztek.Többnyire hozzátartozójukhoz jöttek, nem kértek állami segítséget. Szerbiában a menekültek fogadására 6000 férőhely van a menekültszállásokon, ebből 4000 foglalt, a Keletről érkezők élnek ezekben a táborokban.
Egy édesanya arról mesélt a sajtónak, amikor eldöntötték, hogy elindulnak, arra kérte gyermekeit, csak egy kis táskába pakoljanak, és csak a legfontosabbakat. Aztán kiderült, hogy a maci, a kedves csecsebecsék és más apróságok is bekerültek a csomagba. Két-három kézitáskában egy egész élet benne volt.
Fotó: MTI
Egy másik édesanya két aprócska gyermekével ért a határra. Újságíróknak arról mesélt, hogy órákig vártak úgy, hogy azt sem tudták, átengedik-e őket, hiszen útlevelük nem volt. A keresztlevél is elég volt. A másik oldalon, Magyarországon meg vártak már rájuk. Aki nem akart a közeli szállásra menni, azokat önkéntesek autókkal, kisbuszokkal oda szállították, ahova menni szerettek volna. Senkit sem hagytak segítség nélkül a magyar oldalon.
Egyik kárpátaljai család arról beszélt a tévéseknek, hogy földműveléssel foglalkoznak, s nemsokára itt a vetés ideje, de otthagytak mindent, mert féltik kiskorú gyermekeiket. Nem akarnak sem Magyarországon, sem máshol új életet kezdeni. Ha csillapodik a helyzet, vissza akarnak menni. Szeretnek Kárpátalján élni.
A múlt hétvége hőse az a 11 éves kisfiú volt, aki egy műanyag szatyorral a kezében, útlevéllel és a kézfejére írt telefonszámmal lépte át egyedül az ukrán–szlovák határt. A sajtó szerint a kisfiú elmondta, a szülei nem jöhettek, de őt elküldték a rokonokhoz. A telefonszámon a segítők felhívták a hozzátartozókat, és a kisfiú ma már biztonságban van.
Szívszorító volt látni, ahogy Davide Martello az ukrán–lengyel határon kipakolta zongoráját és játszani kezdett, mellette pedig megállás nélkül érkeztek a menekültek. „A bombákat maguk mögött hagyják, és a zene várja őket", üzente az olasz zongoraművész. A meggyötört emberek fényképezték és tapsoltak neki.
Egy ukrán nő telefonon beszélt, feltehetően a hozzátartozóival, mesélte a magyar határon, a segélyponton dolgozó önkéntes. Egyszer csak a hölgy zokogni kezdett. Mint utóbb kiderült, abban a pillanatban lőtték szét a lakásukat...
A második világháború óta ilyen gyorsan növekvő menekültválságra Európában még nem volt példa, fogalmazott az ENSZ menekültügyi főbiztosa. Naponta ezrével érkeznek azok, akik menedéket keresnek a szomszédos országokban. Elsősorban Lengyelország felé veszik útjukat, ott él egyébként a legnagyobb ukrán kisebbség, de nagyon sokan érkeznek Magyarországra is. Lengyelországban és Moldovában sátortábort állítottak fel a határ mentén a menekülők befogadására, Magyarországon pedig a határmenti települések iskoláiban, művelődési házaiban fogadják a rászorulókat. Önkéntesek százai várják őket a határon, hogy azután biztonságos helyre kísérjék őket. A helyszíni beszámolókból tudjuk, hogy meggyötört édesanyák gyermeküket szorongatva, könnyes szemmel érkeznek, s arról beszélnek, kit hagytak otthon: a férjüket, testvérüket, szüleiket.
Aggódnak az otthon maradottakért meg magukért is, mert valahol túl kell élniük, ki tudja mennyi időt, úgy, hogy a gyermekeik a legkisebb sérülést szenvedjék. Nagy teher van most a nőkön is. A háborús övezetben, a háborús hátországban is, meg ott is, ahol most ideiglenes menedékre leltek. A létbizonytalanság és a veszteség, amit átéltek, a tűrés határát súrolja. Addigi életük számolódott fel, s ki tudja, visszatérhetnek-e, vajon mikor és lesz-e hová?
