Adjunk magunkból!

A vajdasági magyarságért és a kereszténységért végzett tevékenységéért, szerteágazó lelkipásztori és közéleti, valamint valláspublicisztikai téren végzett munkájáért többször is kitüntették dr. Harmath Károly OFM atyát. Az újvidéki ferences atyát a legtöbben a Poverello Alapítvány, illetve a Lurkóházak megalapítójaként ismerik. A humanitárius munka és a jótékonyság területén a szociálisan hátrányos helyzetű családok gyermekeinek támogatásáért kapott legutóbb elismerést, az atya augusztusban vehette át Óbecse község éves díját. A szerzetessel a díjjal kapcsolatban, illetve szerteágazó tevékenységéről beszélgettünk.

Sok nehézség közepette is működnek a Lurkóházak. Mit kell tudni róluk?

– Jelenleg három Lurkóházat működtetünk Hajdújáráson, Dreán és Óbecsén. Az első Lurkóház 2006-ban alakult egy kis faluban, Dreán. Egy ott tevékenykedő nővér, látva a kallódó gyermekeket, Böjte Csaba atyához fordult segítségért. Csaba testvér pedig hozzánk irányította őt, mivel nekünk már megvolt a Poverello Alapítványunk, amely a szegények megsegítésére jött létre. Mi pedig szívesen álltunk a kezdeményezés mellé, s azóta még két házat nyitottunk. Házanként nagyjából tizenöt-húsz gyermekkel foglalkoznak rendszeresen. Ezek a gyerekek a társadalom pereméről kerülnek be. Általában olyanok, akiket idegenként mellőzünk, tehát nehéz családi körülmények között élnek, szegénységben vagy szülői gondatlanságban. Nekik igyekszünk segíteni, a tapasztalatok pedig azt mutatják, hogy nagyon is érdemes ezt a munkát végezni. Ez jó példa arra, hogy egy kis jó szándékkal lehet menteni a menthetőt.

Hogyan képzeljünk el egy itteni napot?

– Olyan ez, mint egy kibővített napközi. A gyerekek, amikor nincsenek iskolában, akkor bejönnek. Vannak gyerekek, akik már reggel érkeznek, kapnak ennivalót, tiszta ruhát. Sokan itt is tisztálkodnak. Iskola előtt tanulnak velük, ebédelnek, és innen mennek az iskolába. A gyerekek másik része pedig délután, iskola után jön. Ők is kapnak ebédet, amit követően megkezdődik a közös tanulás vagy más aktivitás. Este pedig hazamennek. Ami fontos, hogy a nevelők nemcsak tanulnak velük, hanem minden másról is beszélgetnek, például a higiéniai szokásokról és sok minden másról is, amikre otthonukban nincs alkalom. Különböző okokból kifolyólag a szülőket mi nem tudjuk befogadni és őket is nevelni, de a gyerekeken megpróbálunk segíteni. Egy kicsit hozzáadunk ahhoz, amit kapnak az iskolában. Olyan aktivitásokon vehetnek részt, amelyek segítik az iskolában is a jobb eredmények elérését, ugyanakkor az életre is nevelnek. A legfontosabb a jó szó, az ölelés és a törődés. Ezt igénylik a legjobban, fontos, hogy érezzék az elfogadást.

Kik tartják ezeket a foglalkozásokat, vannak önkéntesek is?

– Minden házban van három pedagógus, akik foglalkoznak a gyerekekkel. Sajnos az önkéntesekre egyáltalán nem lehet számítani nálunk. Szerbiában az önkéntesség ismeretlen fogalom, mert az emberek többsége rohan a pénz után. Nehezen élnek meg már az emberek, tudjuk, hogy Európában sereghajtók vagyunk, ami a szegénységet illeti. Vannak azonban bizonyos területek, ahol azért meg lehet tapasztalni az önkéntességet. Például vannak énekkarok és különféle rendezvények, ahol több önkéntes is tevékenykedik. A gyermekek nevelése azonban nem olyan, hogy egyszer tudok jönni, egyszer pedig nem, mert akkor olyan bizonytalanság alakul ki, amiben már benne élnek a gyerekek, tehát akkor fölöslegessé meg értelmetlenné válik a tevékenységünk. A gyerekeknek szükségük van a rendszerességre.

Mi az oka annak, hogy ennyi elhanyagolt gyermek van?

– Szegények mindig voltak és lesznek is. Ehhez járul még hozzá az általános szegénység, a munkanélküliség, az alkohol és sok minden más. A gyermekeinknél a nagy probléma abból is fakad, hogy a szüleik nem értek meg az anyai és apai feladatra.

Hogyan tartják fenn ezeket a házakat?

– A házakat kizárólag támogatásokból tartjuk fenn, tehát nincs semmilyen saját bevételi forrásunk vagy ingatlanunk, ahonnan származhatna pénz, ami azt jelenti, hogy a jótevőkre támaszkodunk. Csak itteni adakozásból nem tudnánk megélni. A magyar állam is felkarolta a tevékenységünket, elsősorban a Bethlen Gábor Alapkezelő révén. Örülünk minden itteni támogatónak is, de ismét el kell mondani, hogy megcsappant a támogatók száma, vagyis a magánszemélyek száma, aminek az az oka, hogy maguk is nehéz anyagi helyzetben élnek.

Nagyon sok mindennel foglalkozott és foglalkozik még ma is. Melyek azok az aktivitások, amelyek kitöltik a mindennapjait?

– Van belőlük bőven. Az Agapé Könyvkiadó életében aktívan részt veszek. A Szabadkai Püspökség Teológiai-Katekétikai Intézetében is tanítok. Újvidéken van egy egyetemistakollégiumunk, amelyet szintén a támogatásnak köszönhetően tartunk fönn. Elsősorban olyan fiatalok számára, akik olcsóbb lakáshoz szeretnének hozzájutni. Emellett pedig létezik a Domus Pacis ferences lelkigyakorlatos közösségi ház, melynek célja, hogy a rohanó világban megnyugvási és megállási lehetőséget adjon az embernek, hogy önmagával is tudjon találkozni elsősorban lelkigyakorlatok és imák formájában.

Ami pedig a templomot illeti, mindig van mit tenni.

Hogyan látja az újvidéki hívőközösséget?

– A nemzetiségi problémák, az előítéletek és a nyelvi nehézségek miatt igen sok megértés szükségeltetik ebben a többnemzetiségű és -kultúrájú városban. Aki ide jön papnak, annak tudnia kell szeretni, és elfogadni ezeket a helyzeteket. Továbbá nagy hitre van szükség, itt ugyanis a szemünk láttára fogynak a hívek horizontálisan is, meg vertikálisan is. Ez azt jelenti, hogy mennek fel az Istenhez, amit nem tudunk megakadályozni, horizontálisan pedig távolodnak el az egyháztól, sőt a nemzetünktől is. Úgy érzem, hogy hiányzik egyfajta tartás a híveinkből, a népünkből, mert nagyon könnyen feladjuk a dolgokat. Az is nagy kérdés, hogy mit tartunk értéknek. A pillanatnyi divatot, szokást vagy pedig azt, amiért érdemes megküzdeni és megizzadni is. Azt tapasztalom, hogy az értékfölfogás meg elfogadás nagyon ingatag lábakon áll újabban. Ez abból is látszik, hogy a társadalomban történő különféle behódolások szinte már szokássá válnak. Úgy tűnik, hogy sokan erénynek tartják az ilyenfajta odasimulásokat, ahelyett hogy bizonyos módon kiállnának akár a jog mellett, akár a kisebbségvédelem mellett. Ez a hamis hozzáállás pedig nagyon letöri az embereket. Nem hiszem, hogy ez példa lehet a közösségmentéshez.

Számos elismeréssel díjazták a munkáját az elmúlt időszakban, valamint korábban is. Mit jelentenek önnek ezek az elismerések, illetve mi jelenti az igazi elismerést?

– Nem az elismerésekért dolgoztam, az elismerés Istent illeti. Amit ő adott, azt igyekeztem megfogni. Az én érdemem ebben csupán annyi, hogy felismertem az adott pillanat nyújtotta lehetőségeket. A többi mind tőle jött. Isten nem jön le ide közénk fizikai alakban, nincs fizikai keze, mint nekünk, viszont rajtunk keresztül akar segíteni másoknak, és ezt fel kell ismernünk. Személy szerint nagyon sok mindenért hálás lehetek neki. Rendkívül örültem például, amikor kikerültem Olaszországba egyetemre, mert akkortájt nem az ment tanulni, aki akart, hanem akit kiválasztottak vagy kiküldtek. Nálunk legalábbis akkor még nem volt ilyen könnyű kimenni külföldre, mint ma. Utána láttam, hogy az mekkora ajándék volt számomra. Ott befejeztem az egyetemet, ráadásul megtanultam az olasz nyelvet is, amelyet nagyon sokszor még a mai napig is tudok használni. Meggyőződésem, hogy a dolgok nem véletlenül jöttek velem szembe.

Azt meg külön fontosnak tartom, hogy ha nem is tudunk megvalósítani mindent, de legyünk pozitívan kíváncsiak. Mindenben meg kell látni a jót. Meg kell látni, hogy egy helyzetből mit tudunk kihozni. Nagyon sokan nem veszik észre azt a jót, ami van. Ekkor az életünk is nehezebb. Jézusnak nagyon igaza volt akkor, amikor azt mondta, hogy ne aggódjunk, mert minden napnak megvan a maga baja. A jelent kell néznünk, mert ki tudja, mi lesz holnap, lesz-e holnap, vagy nem. Ha tudnánk a jelenben élni, akkor sokkal nyugodtabb lenne az életünk. Az a fontos, hogy most mit tudok magamból adni. Isten adja magát, és ha én az Istené akarok lenni, akkor nem lehetek másmilyen. Nekem is adnom kell magam. Ez benne van a gyermekfelkarolásban is, hogy adnom kell magam. Nem vagyok tökéletes, de igyekszem minél több darabot adni magamból.

Vannak tervei a közeljövőre?

– Mindig akad valami. Terveim lennének, ötletem nagyon sok van, de az erő már nem elég hozzá. Érzem, hogy egy kicsit lassul a tempóm, de nem tartom rossznak ezt a helyzetet sem, örülök annak, ami van. Aztán aminek kell, az úgyis megvalósul. Nemrégiben Olaszországba zarándokoltunk. Nagyon hirtelen jött az ötlet, összecsaptuk két hét alatt, és mentünk, sikerült eljutnunk. Nagyon sok mindent megnéztünk, és nagyon szép kirándulás kerekedett ki belőle, tehát sikerült megvalósítanunk.

Szeretném továbbvinni mindazt, ami pozitív. De biztos, hogy több mindent be is kell csukni vagy abbahagyni. Ezt nem tartom tragédiának. Az én életem is korlátolt, de amit még bele tudok vinni ebbe az időbe, azt megvalósítom. Hogy mi lesz utána, marad-e, vagy nem, azt nem tudom. Arra, hogy mi volt előttem, és mi lesz utánam, nem tudok hatni, de addig megteszem, amit még tudok ebben a környezetben