Még ahhoz sem szokott hozzá az emberek többsége, hogy nem kell mindent elhinni, amit a közösségi hálózatokon, portálokon olvashat, alaposan ellenőrizni kell, hogy a forrás mennyire szavahihető, milyen témákat dolgoz fel – alapjában véve tehát azt, hogy egy komoly oldalról, vagy valamiféle kattintáséhes tartalomgyárról van-e szó. Sokaknak még az is gondot okoz, hogy felismerjék, melyik a valódi hírportál, s melyik a humor céljából készült álhírportál, viccportál. Teljesen megalapozott így a kérdés: hogyan lesz képes az emberiség megfelelő reakcióra, hozzáállásra ennél is nagyobb internetes kihívás esetén? Hogyan tudja majd megkülönböztetni a valóságot a hamisított tartalomtól abban az esetben, ha nemcsak az állítások lesznek hamisak, hanem a videók is? Ha mindazt, amit egy teljesen normálisnak tűnő videóban egy személy elmond, voltaképpen el sem mondott, s a mesterséges intelligencia műve az egész? Köszöntünk mindenkit a deepfake-nek nevezett, lényegében álrealitásra alapozott tartalmak korszakában, ahol már semmiről sem lehetünk majd biztosak, hogy valóban megtörtént-e, valóban elhangzott-e, tényleg az adott személy van-e a videóban, képen, hanganyagon, vagy csak a képzelet tökéletesen reálisnak ható szüleménye.
A deepfake tartalom azért annyira nem új. Nem az a baj, hogy ma jött létre, s hirtelen nem tudunk vele mit kezdeni. Az a baj vele, hogy egyre nagyobb iramban fejlődik, s mára már szinte a perfekcionizmust is kielégíti egyes nem valós tartalmaival. Ez pedig, nagyon sok ember szerint, nagyon veszélyes. Vegyünk csak egy-két, máris megtörtént példát. Amikor Kijev ellen kezdték meg a támadást az oroszok az ukrajnai háborúban, megjelent egy közösségi hálózatokon terjedő videó, melyben az ukrán elnök arra szólította fel a katonákat és lakosságot, hogy adják meg magukat, nincs elég ereje az ukrán seregnek visszatartani az offenzívát, Kijev elveszett.
Természetesen nem az ukrán elnök, hanem a deepfake technológiával készített hasonmása mondta mindezt, azzal a céllal, hogy befolyásolja az ukrán ellenállást, csökkentse a katonai választ az oroszok támadására. De maga az orosz elnök is nemrégiben „találkozott” deepfake hasonmásával egy bemutatón, s maga is meglepődött, hogyan lehet annyira meggyőző, hihető nem valódi önmaga. Természetesen, számos videó jelent már meg az interneten színészekkel, hírességekkel is, akik valamit elmondanak magukról, olyasmit, amit egyébként, természetesen, soha sem mondtak el, s nem is igazak az állítások. Az ember azonban látja a videót, a videó az eddigiekben a legmegbízhatóbb forrásnak és bizonyítéknak számított, s éppen ezért elhiszi, amit valakinek a szájába adtak, csupán azért, hogy a tartalom megosztója nagyobb népszerűségre, követőtáborra tegyen szert ebben az amúgy is follower-orientált, „annyit érsz, ahányan követnek” virtuális alapokra helyezett világban.
Nagy-Britanniában már bírósági bizonyítékként is próbáltak felhasználni deepfake tartalmat. Egy, gyermeke tartásjogáért harcoló édesanya egy teljesen hihetően módosított felvételt mutatott be, melyen az apa elfogadhatatlan módon beszélt vele és gyerekével. Fény derült a csalásra, de elég maga az eset ahhoz, hogy elképzeljük, hova vezethet az, ha bármit le tudunk egy okostelefonnal vagy számítógépes szoftverrel gyártani a közeljövőben.
Igazuk van azoknak, akik állítják, hogy az emberiség kissé túl gyorsan ugrott fejest a technológiai fejlődésbe. Hirtelen új lehetőségek nyíltak, ezek fejlesztésén mindenki elkezdett dolgozni, az IT cégek egymással versenyezve dobják piacra az egyre jobb termékeket, miközben nincsenek meg a biztonsági intézkedések a visszaélések megfékezésére. A mesterséges intelligencia- és deepfake-fejlődés tehát gyorsabb az ellenőrzési mechanizmusok fejlődésénél. Ez az, ami miatt sok lehetőség van arra, hogy a legújabb technológiai bumm ne végződjék jól.
Igazságtalanság lenne, ha teljesen említés nélkül maradnának a deepfake pozitív vonatkozásai. Ezek között azonban olyasmit lehet kiemelni, ami talán elmarad egyelőre a veszélyforrások mögött. A filmgyártásban veszélyesnek számító jeleneteket lehet forgatni valós kockázatvállalás nélkül, történelmi személyiségeket lehet „életre kelteni”, régmúlt időket és környezeteket megeleveníteni, ezzel oktatást és művelődést fejleszteni…
A szintetikus média ideje tehát elérkezett. Hogy borúlátásra vagy optimizmusra van-e nagyobb okunk? Feltehetjük a kérdést: mi jellemző az emberiségre az eddigi tapasztalatok alapján? Amit kifejlesztett, azt használta-e rossz célokra, vagy mindig csak a közjó elérésére? Pénz, befolyás, hatalom érdekében szoktak az emberek csaláshoz folyamodni? A nyilvánosság befolyásolása érdekében szoktak az érdekkörök valótlanságokat is állítani? Ha a kérdésekre el tudjuk képzelni az igent mint választ, meglehet, bajban vagyunk…
Nyitókép: Dávid Csilla felvétele
