Gyorsan kipakoltuk csomagjainkat, ruháink szépen elfértek a szekrényben, a magunkkal hozott élelmiszer pedig a frizsiderben. Amíg Csilla az első sétánkra készülődött, én kiültem a teraszra. Rágyújtottam.
A szemben levő udvar virágait csodáltam, az ápolt pázsitot. Egy diófa árnyékában egy kalapos hölgy ült. Lábait egy másik széken pihentette. Olvasott. Jobb oldalt egy kissé megkopott villát takartak a fák lombjai. Az udvar fölé egy új emeletes ház hajolt. Úgy tűnt, mintha nem laknának benne, igaz, egy-két erkélyecskén törölközők száradtak. Biztosan azok is lakosztályok, és lévén még előszezon, a vendég is kevés.
– Kész vagyok, mehetünk – szólt ki leplezetlen boldogsággal, széles mosollyal a teraszra Csilla. Lassan feltápászkodtam a székről, becsuktam magam mögött a teraszajtót, és csak annyit mondtam kedvetlenül, hogy „hát akkor gyerünk”, azt is inkább magamban.
A VRNJAČKA MOST CSENDES
Az udvarból gyalogszerrel is csak arra lehetett kimenni, amerre bejöttünk, ezért meg kellett kerülnünk néhány házat, hogy a város központja felé vehessük az irányt, de így is pillanatok alatt ott álltunk egy pazar épület előtt. Még 400 méter sem volt a lakásunktól. Szállodának véltem, egy Merkur nevű szállodának, de közelebb érve elolvashattam, hogy nem az, hanem egy Medical and Spa Centre. Előtte kocsifeljáró szökőkúttal, itt is sok virággal szegélyezett pázsittal, hatalmas hársfákkal. A padokon emberek ültek, közülük többen vizet kortyolgattak egy furcsa, keskeny kis műanyag pohárkából. Az épület nyitott kávézója is tele volt idős, fiatal emberekkel.
– Meg kell keresnünk egy régebbi, sárga épületet. Erzsike azt mondta, hogy az orvosi leletekkel ott kell jelentkeznem.
Tóth Báthori Erzsébet kolléganőnk már évek óta jár ebbe a fürdőbe. Csodákat mesélt Csillának a gyógyvízről, de különböző utasításokkal és hasznos tanácsokkal is ellátta, mielőtt indultunk volna.
Egy patak mellett haladunk tovább, a feltételezett épület felé. Később megtudtam, hogy ez nem is patak, hanem folyó, a Vrnjačka folyó, amely nem messze innen a Nyugat-Moravába ömlik. A mély, szépen kikövezett mederből ítélve, ez a patakocska időnként valódi folyóvá duzzad, sőt időnként medrét is elhagyja, ahogy ezt tavaly június elején tette. Most békésen csordogál. Maradjon is így, amíg mi itt vagyunk!
A medret munkások javítják. Visszarakják, cserélik az elsodort köveket. Hatalmas kövek, géppel emelik fel, helyezik át. A Vrnjačka, amikor tombol, erejével sok méteren át görgeti azokat, feltornyozza, gátat épít, medrét próbálja eredeti állapotába visszaformálni, mert szabályozták, és ez sehogyan sem tetszik neki.
A szerelem hídja (Dávid Csilla felvétele)
IMA A SZERELEMÉRT
A patak-folyó mentén sétálva a sárga épület felé (a Mercurnál megkérdeztük, hol van), morcos arcomon az izmok lassan fellazultak. Csillára néztem és most már hangosan mondtam neki:
– Ez gyönyörű!
Visszamosolygott. Ez a hely máris megváltoztatta hangulatomat, pedig még csak egy aprócska részével találkoztunk.
Szinte minden lépésnél újabb és újabb meglepetés várt. A patakot – én, akinek a folyó a Tiszánál és a Dunánál kezdődik, már csak így fogom hívni ezt a vékonyan csordogáló valamit – ötven-száz méterenként hidak szelik át. Az elsőn, ott a Merkurnál nem mentünk át, a másodiknál sem, de amíg az első szinte észrevehetetlen, és ott autóval is át lehet hajtani, a második mellett nem lehet simán elsétálni. Rogyásig van akasztgatva lakatokkal. Ez a szerelem hídja. A szerelmes párok itt esküsznek egymásnak örök hűséget, majd lakatjukat felcsatolják a hídra, a kulcsot pedig a patakba dobják. Nézem a patakot, egyetlen egy kulcsot sem látok benne. Biztosan a tavalyi árvíz mind elsodorta valahova a Moravába.
Később hallottam egy történetet is a hídról. Állítólag ezen a hídon találkoztak még a második világháború előtt Nada tanítónő és Relja katonatiszt. Szerelmük nagy volt, de a katonatiszt elment a háborúba, és Görögországban beleszeretett egy görög lányba. Nada ezt nem tudta elviselni, belehalt bánatába. Ez a történet inspirálta Desanka Maksimović költőnőt, amikor megírta a szerbek egyik legszebb szerelmi versét, az Ima a szerelemért címűt (Molitva za ljubav).
Itt, a hídnál a sétány parkká szélesedik. Mögöttünk egy kicsi pravoszláv templom, a parkon túl a távolban egy hatalmas szálloda, mindkettő új, a park felett a fák lombjai közül villák kandikálnak ki. A patak mentén végig hársfák védenek a tűző naptól. Házigazdánk mondta, hogy amikor a hársfák virágzanak, ő csak azért jön be a városba, hogy teleszívja magát az illatukkal.
A park az újvidéki Duna park nagyságával és szépségével vetekszik.
Egy újabb épülethez értünk. Elhaladva mellette, ismét egy csodás kép tárult elénk. Egy újabb park, de ez sokkal nagyobb, díszesebb, tele virágokkal, cserjékkel, kisebb-nagyobb fákkal, pázsittal borított nagy felületekkel, szobrokkal. A patak mellett hosszan húzódik a távolba, innen a végét még sejteni sem lehetett, sehol sem bukkant elő mögüle egy háztető, amely hosszát behatárolná.
A keresett épület előtt még egy szökőkút áll. A körülötte levő padokon emberek üldögéltek, zömmel idősebbek, beszélgettek, vagy mobiltelefonjukat babrálták. Csilla az épület ajtajától kiáltott hozzám a szökőkúthoz, ahol csak álltam és nem győztem betelni a látvánnyal.
– Megvan! Itt kell jelentkeznem!
Sajnos csak holnap, tudtuk meg a portán, ugyanis az orvosok délután kettőig dolgoznak, most viszont már öt óra múlt.
A modern Cepter szálloda (Dávid Csilla felvétele)
PATAK FELETT A TUDOMÁNYOK KIRÁLYNŐJE
– Sétáljunk még – mondtam szinte egyszerre Csillával.
– Menjünk át a túloldalra – javasoltam, nemcsak azért, mert kíváncsi voltam, mi van odaát, hanem azért is, mert már éhes voltam. Idefelé jövet a fák lombjai között megfigyeltem, hogy a patak túloldalán vendéglők is vannak.
A legközelebbi hidat a matematika hídjának nevezik. Több mint tíz évvel ezelőtt Svetozar Gligorić ismert sakkmester a híd lábánál, a patak mentén szervezett egy szimultán versenyt, amelyben sok matematikus is részt vett. Ők akkor egy konferencián vettek részt, de többen bejelentkeztek a versenyre is. Tőlük származik az ötlet, hogy Vrnjačka Banja egyik hídját nevezzék el a tudományok királynőjéről. Javaslatukat a városvezetés elfogadta.
A patak túlsó partja ismét lenyűgözött. Egy hosszú sétányon találtuk magunkat, a sétány egyik fele, a Vrnjačka partja fákkal van szegélyezve, a sétány mentén pedig fából készült, szép bódékból kínálták az árusok portékájukat, többnyire különböző emléktárgyakat, de voltak, akik könyveket árultak, főképpen egészséggel foglalkozó kiadványokat, volt két bódé, amelyek előtt festők rajzoltak. A bódékat itt-ott más jellegű épületek szakítják meg. Itt van az idegenforgalmi információs központ is, ahova betértem. Kedvesen fogadtak a hölgyek, és egy füzetecskét nyomtak a kezembe, a város látnivalóival, és egy másikat is, amely arról tájékoztatott, hogy az idén milyen rendezvények lesznek Vrnjačka Banján.
A sétány másik oldalán épületek sorakoznak, a vadonatúj Cepter szálloda és sok-sok régi díszében pompázó villa. Ma már a balkonokon nem a valamikori tulajdonosok álldogálnak, hanem francia, olasz, angol, német… turisták. Élvezet volt felnézni ezekre a virágdíszben pompázó épületekre.
Aki szerelmes, itt megveheti lakatját (Dávid Csilla felvétele)
Már késő délután lévén, a sétálók tömege egyre nőtt. A mai korhoz illő, de szépen, ízlésesen felöltözött hölgyek és urak társalogtak, némelyikük kutyával sétált, másikuk a sétány melletti padok egyikén ücsörgött. A villák előtti vendéglők, kávézók, cukrászdák mind tele voltak.
– Menjünk tovább – mondtam Csillának –, valahol biztosan lesz szabad hely. Már nagyon éhes voltam. Siettettem Csillát, aki minden bódénál megállt, nézelődött. Bosszantott ezzel, de tűrtem. Végül, a sétány vége felé egy ismerős nevű vendéglőt fedeztem fel. És hely is volt bőven.
– Nézd csak, a Walter. Tavaly Montenegróból hazafelé jövet Zlatiboron szintén egy Walter nevű étteremben álltunk meg vacsorázni. Emlékszel, jóízűt ettünk, biztosan itt is jót fogunk.
Csilla halat kért, én csevapot, és amíg az ételre vártunk, megnéztem a közeli hidat. Ugyan milyen nevet viselhet?
Daljinarnak hívják, áll a híd előtti táblán, a híd falára erősített táblákról pedig megtudom, hogy innen pontosan milyen távolságra van London, Párizs, Róma és még sok világváros. A fáma szerint bizonyos Nedeljko Ilić, aki a hídnál levő Srbija vendéglőben volt pincér, a hídhoz invitálta a vendégeket, és arról számolt be nekik, hogy innen milyen távolságra vannak a világ nagyvárosai. Ez tehát a távolságok hídja.
Keresem, de Újvidéket nem találom.
Túl közel van, ahhoz, hogy ide felkerüljön.
Egy a felújított villák közül (Dávid Csilla felvétele)
Nyitókép: A csodás park egy kicsi része a szökőkúttal és a sárga épülettel (Dávid Csilla felvétele)
