A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ (VM4K) vendége volt nemrég Verebes Ernő költő, zeneszerző, a budapesti Nemzeti Színház vezető dramaturgja, akivel Gruik Ibolya, lapunk újságírója/szerkesztője beszélgetett. A Füttyraktár című irodalmi est során szó esett egyebek közt költészetről, zenéről, színházról, ezek összefonódásáról Verebes Ernő életében, valamint a nemzeti színházak szerepéről.
Mint hallhattuk, a zentai születésű Verebes Ernő vegyészmérnöknek készült, Újvidéken járt egyetemre, majd pedig a szarajevói zeneakadémia zeneszerzői szakán diplomázott. Budapesten folytatta a tanulmányait, utána visszatért Zentára, a Művelődési Házban dolgozott színházi szakemberként, művelődésszervezőként, mindeközben pedig számos kötete jelent meg.
– Mindez talán nem is útkeresés, inkább egy út meglelése minden alkalommal. Most már igyekszem nem szétválasztani ezeket a pályákat magamban, hanem egyesíteni. Az, hogy ebből az egyesítésből mi jöhet létre, számomra mindig nagy titok. Dramaturgként dolgozva látom, hogy csak ez a hivatás mennyi mindent egyesít magában, és mennyire különbözőképpen lehet ezzel is foglalkozni – magyarázta Verebes Ernő széles körű tevékenységét, majd pedig megtudhattuk, hogyan találkozott az életében az vers és a zene.
– Számomra a vers mindig is fontos volt, és a mai napig az. Másokhoz hasonlóan én is úgy éreztem, hogy kell egy megmutatkozási mód, és nem feltétlenül a szereplésre gondolok. Ebbe beleszól az is, hogy melyik az a terület, amelyikhez jobban kötődöm – vajon a szöveg vagy a zene világa –, és miért van így. Ha jó a hallásom, kötelező-e élnem ezzel, miközben a szövegvilág is vonz. Így ez a kettő talán párhuzamosan jött nálam. A versírás korán kezdődött. Kiskamasz koromban úgy akartam tenni, mintha költő lennék. Ez nyilván sokakkal így volt. Egyszer csak kezdtem ráébredni arra, hogy ez az eljátszott valaki valójában én vagyok. Ebből jött a felismerés, hogy ezt már nem tudom kikerülni. Hasonlóképpen alakult a zenével is. Mindig egy fütyörésző ember voltam, dallamokat találtam ki, és ezeket fütyörésztem. Ez a fajta zeneiség szintén bennem maradt. Próbáltam ezeket szétválasztani, mert a bölcs ember nem mindent akar azonnal, hanem kiválasztja, merre halad tovább. Ez függ a neveltetéstől és az iskolától is. Érdekelt a matematika is, mert arra is rájöttem, hogy a tudományos rendszereknek sok közük van a művészeti rendszerekhez is. Egyik művészeti forma sem épülhet ki anélkül, hogy magába ne olvassza azokat a tudományos rendszereket, amelyeket a diákok kínnal-keservvel igyekeznek megtanulni. Világossá vált számomra, hogy ez kamatoztatható, a zenei formatanban és a dramaturgiában is léteznek logikus folyamatok. Idővel ez kapaszkodó lett a határozatlanságomban, és mertem más utakra is lépni. A vegyészet után így jött a zene. Ehhez nagyon sokat tett hozzá a családom. Egyfajta természetes közeg vett körül, amely meghatározta, hogy egyáltalán merjek ilyen irányban gondolkodni. A szüleim ezt megértették. Sok történetet tudok a barátaimtól, hogy ez náluk nem így volt. Nekik meg kellett harcolniuk azért, hogy azt válasszák, ami vonzza őket. Ellenállásba ütköztek. Nálam ez nem volt. Persze az én szüleim is jobban szerették volna, hogy orvos legyek, de engem nem ez vonzott. Nem győzök hálás lenni a családomnak, amiért lehetővé tették, hogy naiv bukdácsolások útján is elő tudjam hozni az álmaimat – hallottuk Verebes Ernőtől, aki visszaemlékezett zentai ifjonc éveire és arra, ahogyan megírta első rockoperáját.
– Úgy érzem, hogy Zenta mindig is termőtalaja volt a különleges dolgoknak. Függetlenül attól, hogy kis város, és, úgymond, a vakbélnyúlványban maradt. Mégis volt valami titka, és most is van. A hetvenes évek vége nagyon jó időszaknak számított, sokan kezdtek el zenélni. Ennek sodrát még mindig érzem. A nyolcvanas évek közepén, amikor huszonévesek voltunk, úgy döntöttünk a barátaimmal, hogy valami nagy dolgot csinálunk. Ebből jött az, hogy Beszédes Istvánnal és Domány Zoltánnal megírtuk a Félkezű című rockoperát. Beszédes István volt a főszereplője is, és néhány dalszöveget is ő írt. Egy amatőr társulattal hoztuk létre, amely akkor bontogatta a szárnyait. Később ebből a társulatból kikerültek olyanok is, akik hivatásosan folytatták a szakmát. Ez a rockopera nagy szám volt Zentán, nem is tudtuk, hogy mekkora. Színpadra álltunk, élő zenekarral, jó kedvvel és óriási vággyal. Ami csodálatos, hogy a felvétel még a mai időkben is hallgatható, persze ha most csinálnám, teljesen áthangszerelném. Az akkori viszonyokhoz képest sok helyen játszottuk, például Kanizsán, Adán, Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Szarajevóban. Később a Hideg esőt készítettük, ami egy komolyabb próbálkozás volt. A zentai 1991-es háborúellenes tüntetések kapcsán keletkezett, amikor visszajöttek Tornyosról a katonák, a besorozottak, a városháza előtt megközelítőleg háromezer ember állt csendben, esett az eső, és közben a háború vészterhe hömpölygött felettünk. Erről Kontra Ferenc írt egy szövegkönyvet, én megzenésítettem, de ennyiben maradt. Nagy ötletek voltak, de a pályázatok nem sikerültek, és nem került soha színpadra. Ki tudja, egyszer talán még lesz belőle valami. Most már viszont nem írnék újabb rockoperát. Annak is megvolt a maga kora. Akkor is azt élveztem, ahogy a zene és a szöveg együtt él – szögezte le.
A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában, Füttyraktár címmel 2013-ban jelent meg Verebes Ernő kötete, amelyhez egy CD, azaz hangzóanyag is kapcsolódott. A kötet a hetvenes-nyolcvanas években keletkezett dalok gondolatvilágát gyűjti egybe. Ennek kapcsán fejtette ki, hogy miben mások a versek és a dalszövegek:
– A versek versekként, a dalszövegek dalszövegekként kezdenek születni. A dalíró és a költő startpozíciójában van némi különbség. Nekem is vannak megzenésített verseim, azokról tudom, hogy versek, de léteznek dallamok, amelyekhez szöveget írtam, azok inkább dalszövegek. Ez egy nagyon vékony válaszfal. A dal sokat jelent, uralja a mai a világot, a könnyűzenében kiváltképp, de a klasszikus zenében is. Ez mindig így volt, de a mostani időkben devalválódott a dal, talán a mennyiségéből kifolyólag, míg régen szent dolognak számított – véli Verebes Ernő, aki számos kötetet adott ki, a közös bennük viszont az, hogy az illusztrátor az öccse, Verebes György.
– Az öcsém festőművész és meglehetősen jó jazz-zongorista. Mindig is követtük egymást, és ez túlfut a művészeti szálakon. Nagyon jól tudunk együtt zenélni, de másokkal is. Nem is illusztrációkat készít, inkább egyfajta képzőművészeti lekövetését annak, amit írtam. Erre jó példa a zEtna kiadó által megjelentetett Előbb még örök című verseskötet, amelyben minden vers hatsoros és hatvan szótagos. Az egyik oldalon a vers, a másikon az öcsémnek az a grafikája található, amely a versre reflektál. Ez olyan, mint egy négykezes. Ennek a könyvnek ez az érdekessége – hallottuk Verebes Ernőtől, aki mind jobban a színházi világ részévé is vált, a budapesti Nemzeti Színház vezető dramaturgjaként is dolgozik:
– A zene és a szöveg összefonódása mellett egy újabb megmutatkozási módról van szó. Dramaturgként érdekes megnézni, hogy amikor a társművészetek egybecsengenek, hogyan hozzák létre az előadást. Egy előadás attól lesz jó, hogy az elemei pozitív interferenciában állnak, tehát a szöveg, a látvány, a zene és mindaz, ami kiteszi a színházat. Nem vagyok egy ízig-vérig színházi ember, mert túlságosan látom az elemeit. Az én dolgom az, hogy különösképpen a szövegre figyelve, a színházi részt domborítsam ki – mondta Verebes Ernő, és szólt Vidnyánszky Attila rendezővel, a budapesti Nemzeti Színház igazgatójával folytatott régebbi és újabb együttműködéséről.
– Ez egy több évtizedes kapcsolat, és visszanyúlik Zentára. Attila Kijevben diplomázott, első rendezése Zentán volt magyar nyelven. Erre úgy kerül sor, hogy elhívtuk Jeles Andrást, de megbetegedett. Az ő asszisztense lett volna Vidnyánszky Attila, így neki szóltunk. Eldöntötte, hogy megrendezi Machiavelli Mandragóráját. Akkortájt a Művelődési Házban dolgoztam. Attila régióbeli színészekkel három hét alatt megrendezte az előadást, amely nagyon sikeres lett, és sok helyre utaztattuk. Az előadáshoz a dalokat próbaszünetekben írtam, és ezt Attila nagyon praktikusnak találta. Ekkortájt léptünk a kilencvenes évekbe, az elkövetkező évtizedet pedig színházilag is megszenvedtük. Sokáig nem is tudtunk együttműködni Attilával. 2000-ben, az első kötetem, a Griff kapcsán jött elő egy ötlettel. A kötetben található egy áleposz Sardaffas, a hímboszorkány címmel, és ez annyira megtetszett neki, hogy azt mondta, írjak belőle egy darabot. Addig ösztökélt, míg végül is megírtam, zenét is szereztem hozzá, ő pedig megrendezte Zsámbékon. Nagy sikerrel játszotta a beregszászi színtársulat, megközelítőleg százszor. Utána felkért egy másik darabra, ez volt a Kioldás. A Liberté filmet 2006-ban rendezte, én írtam hozzá a zenét. Néhány évvel ezelőtt vittük színre Attila rendezésében a Don Quijotét, Reviczky Gáborral a címszerepben, Bodrogi Gyula pedig Sancho Panzát játszotta. Nagy kihívás volt. A regényen kívül léteznek feldolgozások is, ezeket is átnéztem, de végül maradtunk a regénynél. Attila megkedvelte a szöveget, nemcsak hogy nem húzott belőle, de még hozzá is tett. Az pedig már nekem volt sok. A lényeg az, hogy élveztük, szerették a színészek is, habár volt bennem félelem. Féltem, mert, úgymond, könnyen megeszik az embert, ha mellényúl. Együttműködtünk továbbá a Tóth Ilonka 1956-os évfordulóra készített 2016-os produkció kapcsán is. Ez Szilágyi Andor drámája volt, ő sokat foglalkozott Tóth Ilonkával, én pedig a dramaturgi teendőket láttam el. Ezen a témán még sokan rágódnak, egy örök történelmi rejtély marad. Úgy vélem, hogy ez esetben a hit számít. Tóth Ilonkával kapcsolatban nem a jogi precedenseket és igazságokat kell keresni, a hangsúly inkább azon van, ahogyan megpróbáljuk újratárgyalni az egészet – tudtuk meg Verebes Ernőtől, aki a nemzeti színházak kérdését is feszegette.
– Ez komoly téma, mert a nemzeti színházak fogalma kérdésessé vált Európában. Németországnak nincs is nemzeti színháza. Akad olyan, amely ezt a funkciót tölti be, de nem úgy hívják. Viták folynak arról, hogy a nemzet fogalma hogyan költözhet be a színház világába, amikor a színháznak a tiszta és a bántatlan művészetről kellene szólnia, a nemzet fogalma pedig eszmei útirányt ad. Úgy gondolom, hogy nálunk nem erről van szó. A nemzet fogalma inkább egy felelősséget jelent, nem azt, hogy megpróbáljunk kielégíteni bizonyos konzervatív esztétikai igényeket. Az előadásaink nem ilyenek, viszont az, hogy nemzeti, olyan terhet ró a színházra, ami más színházakra nem vonatkozik. Ez a repertoár széleskörűsége, ennélfogva, nem lehet rétegszínház. Ezt nehéz elérni, mert egyik réteg mindig sűrűbben jár színházba, és ekkor a másikat próbáljuk megszólítani. Átfogó képet a színházról csakis egy nemzeti színház tud adni. A közösségalkotás, ami a budapesti Nemzeti Színházat jellemzi, abból is áll, hogy meghívjuk játszani azokat a külhoni magyar színházakat is, amelyek ennek a közösségnek a részét képezik, függetlenül attól, hogy egyes előadások mit képviselnek. Mindez nagyon bonyolult. A nemzeti színházak a szakmát, az esztétikumot és a közösségi létet tartják egyben, egy rétegszínháznak viszont ez nem feladata – fejtette ki Verebes Ernő.
