A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház nemrég A hegyek óriásai című koprodukciós előadásban vett részt, amely az Európa (Újra)felfedezése program keretében valósult meg. Az előadás öt kisebbségi színház színészeivel készült, a színészek pedig saját nyelvükön szólaltak meg, így olasz, szlovén, albán, magyar és német nyelven játszódott. A produkcióban a KDSZ mellett a trieszti Szlovén Repertoárszínház, a rijekai Ivan Pl. Zajc Horvát Nemzeti Színház olasz színészei, a temesvári Állami Német Nemzeti Színház, valamint a szkopjei Nemzeti Intézet Albán Színház vett részt. Az előadást Luigi Pirandello darabja alapján Paolo Magelli rendezte, aki a mű mondanivalójának aktualitására helyezte a hangsúlyt. Paolo Magelli olasz rendező, de a világ számos táján rendezett, egyebek közt a volt Jugoszlávia területén is. A rendezővel Szabadkán a projektumról és annak céljairól beszélgettünk.
Hogyan került sor erre a projektumra?
– Nagyon érdekes módon, mivel ennek története visszanyúlik a múltba. Két-három évvel ezelőttig egy nagy olasz színházat vezettem Toszkánában. Tizennyolc évesen, innen indult a karrierem. Olyanokkal dolgoztam, akik ma már világhírűek, például Roberto Benignivel és Pamela Villoresivel. Együttműködtem az Európai Színházi Konvencióval is, amely kiemelkedő európai színházakat foglal magába, és számos projektumot készítettünk. Egy idő után viszont egyfajta önértékelést tartottam. Arra jutottam, hogy a nagy színházak irányába minden tőlem telhetőt megtettem. Európa-szerte rendeztem, például Németországban, Franciaországban és Belgiumban, de mindig nagy színházakban. Életutam jelentős állomása a volt Jugoszlávia, amelyet valójában soha nem hagytam el. Rendeztem viszont Dél-Amerikában, Közép-Amerikában, Palesztinában és Izraelben is, tehát sokat dolgoztam tehetetlen és szegény színházakban is. Egyszer Oliver Frljićtyel beszélgettem – akit még akadémista kora óta kedvelek – és felvetettem, hogy jó lenne a kis színházakkal is foglalkozni. Azokkal, akiknek nincs pénzük, a fennmaradásukért küzdenek, és folyton bizonytalanságban élnek. Európában semmi sem olyan törékeny, mint a kisebbség helyzete. Romániában tizenegy magyar színház működik, ezek közül kettő-három jól megél, de a többiek nagyon rosszul. Magyarországon létezik egy horvát színház, amely szintén rossz helyzetben van. Arra gondoltam, hogy jó lenne megvalósítani valamit, ami bevezetőt jelenthetne egy szervezet létrehozásához, amelyhez minden európai kisebbségi színház csatlakozna. Remélem sor kerül rá. Arra a modellre működhetne, amelyre a nagy színházak szervezete is. Lehetőségük nyílna egymással dolgozni, fesztiválokat szervezni, olcsóbban készíthetnének koprodukciós előadásokat stb. Ezzel az ajánlattal az unió felé fordultunk, és most ott tartunk, hogy amennyiben kedvünk és erőnk van, továbbléphetünk. Kedvünk lenne hozzá, főleg erőre van szükségünk. Mindez sok utazással jár, beszélgetni, tárgyalni és egyeztetni kell a résztvevőkkel. Közben nem szabad elfelednünk azt sem, hogy Pirandello „óriásaitól” függünk, mert ők döntenek. Az ötlet tehát az volt, hogy a kis színházakkal foglalkozzunk. Úgy gondolom, hogy amíg léteznek kisebbségek, az garantál valamiféle demokráciát. A kisebbségek viszont nagy veszélyben vannak. Főleg azért is, mert egyre gyakrabban hallani egy szót, amely politikai értelemben a legcsúnyább szó, ez pedig a tolerancia. A tolerálás valójában azt jelenti, hogy valakit nem bírunk, de elviseljük, megtűrjük. Sajnos soha nem beszélünk a szeretetről, csak a toleranciáról. A másik ilyen kegyetlen szó: az integráció. Akit integrálnak, az megszűnik létezni. A többség magába olvasztja és ezzel elveszti a kulturális identitását. A szeretet mellett, Európa politikájában egyre kevesebb a példa a megértésre, a különbözőségek tiszteletben tartására is. Például egy magyarnak miért kellene lemondania a saját identitásáról és kulturális hagyományairól, annak érdekében, hogy a többséghez tartozzon. Ezt nem értem. Miért kell emiatt „tolerálni”? Ennek a szónak nem is kellene léteznie, teljesen téves. A szeretet, a megértés és a tisztelet nem cserélhető le másra. A kisebbségekre tehát nagy szükség van, mert ők a bizonyíték arra, hogy még van remény a demokráciára. Erre sajnos egyre kevesebb példát látok. A demokrácia nem valósulhat meg a diktatúrában. Platóni értelemben teljesen elfelejtettük azt, hogy mi a demokrácia. Nem könnyű kimondani, de ezt a koncepciót még leginkább Németország őrzi, ahol törődnek a különböző kultúrákkal. Ott gyakran megtörténik, hogy az emberek idősebb korukra visszatérnek a szülőhazájukba, mert nem vesztették el a nemzeti identitásukat. Ezt a fajta demokráciát még az északi országok, Norvégia és Svédország sem gyakorolja. A saját tapasztaltaim alapján mondhatom ezt. Azt szeretnék ott, hogy mindenki egyforma legyen. Ha például egy külföldi Svédországban telepedik le, abból svédet akarnak faragni.
Miért épp a Pirandello-műre esett a választása?
– Ezzel a darabbal még fiatalon foglalkoztam a belgrádi Atelje 212-ben. Az előadásban Mira Stupica és Bora Todorović is játszott. Akkoriban másképp tekintettem erre a műre. Ezúttal újragondoltam. Pirandello 1936-ban írta, meghalt mielőtt befejezte volna, de a fiának elmesélte, hogyan képzeli el a végét. Ezzel a szöveggel azt akarta elmondani, hogy az „óriások” globális szinten szervezkednek és egy olyan világ felé haladunk, ahol a művészet nem kívánatos. Most pont ez érezhető az európai országokban, de ahogyan azt Pirandello is mondta, nem az „óriásokkal” van a baj, hanem a „szolgáikkal”.
Mi miatt döntött úgy, hogy ötnyelvű lesz az előadás?
– Az öt különböző nyelv öt nemzetet, öt kisebbséget képvisel, mégis sok közös van bennük, hasonló az egzisztenciájuk és a színészek helyzete. Az előadás megmutatja a mai világot, ez egyben egy figyelmeztetés is. Tisztában vagyok azzal, hogy a színház nem változtathatja meg a világot, de kialakíthat egyfajta dialógust.
Milyen volt együtt dolgozni a színészekkel?
– Nagyon érdekes. Két és fél hónapig folytak a próbák Rijekán. Úgy vettem észre, hogy a színészek közel kerültek egymáshoz. Szavakat tanítottak egymással, együtt szórakoztak, megszerették egymást és talán kapcsolatban is maradnak. Szerintem túlléptek a különbözőségeken és a kapcsolatuk szeretetté alakult át. Ez nagyon fontos. Ez kellene, hogy történjen az emberekkel, a népekkel is, és ez igazából nem is nehéz. A probléma az, hogy sokat beszélünk ugyan a kultúráról, de keveset cselekszünk. Például keveset teszünk azért, hogy az emberek megismerkedjenek. Más népeket, nemzeteket a róluk kialakult sztereotípiák alapján ítélünk meg, legyen szó például a magyarokról vagy épp az albánokról. Ha megismernénk egymást, ez megváltozna.
Sokat dolgozott a volt Jugoszlávia területén. Hogyan emlékszik vissza azokra az időkre?
– Huszonévesen jöttem el Toszkánából a hetvenes évek közepén. A BITEF akkor egy igazán avantgárd fesztivál volt, a világ egyik legfontosabb színházi rendezvénye. A hetvenes évek második felében és a nyolcvanas években Európa legjelentősebb kulturális pontja Jugoszlávia volt, csak az emberek akkor ennek nem voltak eléggé a tudatában. A közönség ezt érezte, mert óriási volt az érdeklődés, de a politika ezt nem kívánta kísérni. Könnyű így utólag okoskodni, de ami ezek után jött, annak nem lett volna szabad megtörténnie. A nacionalizmus mindig a politikusok legütősebb kártyája.
Pályája során melyik volt a legérdekesebb rendezési élménye?
– Kétszáz előadás után nem könnyű erre válaszolni. A volt Jugoszlávia egy életre megpecsételt, sok kaput nyitott meg a számomra más országokban is. Talán mégis azt említeném – és erre azóta sem volt példa –, amikor 2000-ben olaszok, németek és franciák együtt játszottak palesztinokkal és zsidókkal. Ez az előadás a keresztes háborúkról szólt. Szerettem volna, ha azok játszanak, akik ősei érintettek ebben a témában.
Ön szerint milyennek kell lennie egy mai színháznak?
– Szeretek mindenféle előadást, ami jól van elkészítve. Úgy gondolom, hogy ha egy színház közbeszerzés által támogatott, akkor nem foglalkozhat szórakozással. Ez szerintem erkölcstelenség. Nem azt mondom, hogy az embereket nem kell megnevettetni, de ennek sok módja van. Úgy vélem, hogy a színházaknak a legaktuálisabb problémákra kell reflektálniuk.
A projektum, amely keretében létrejött A hegyek óriásai, milyen irányban folytatódhat?
– Jó lenne egy szervezet keretében összefogni azokat a kisebbségi színházakat, akik szintén ezt szeretnék. Kiválasztani a vezetőség tagjait és megnyitni egy kis irodát, mert kell egy központ, amely összetartana megközelítőleg ötven színházat. Fontos, hogy ezt azok koordinálják, akik ismerik a színházak helyzetét, tudják hogyan készül egy koprodukciós előadás, továbbá akik értenek az adminisztrációhoz és a brüsszeli pályázatokhoz. A találkozóhelyek mindig máshol lennének. Ahol ötven színházigazgató találkozik, ott sok jó ötlet fogalmazódhat meg. Nincsenek ambícióim, hogy kisajátítsam ezt ez ötletet, nem a pozíció érdekel.
Mostanában mivel foglalkozik?
– Ezelőtt Németországban és Szlovéniában dolgoztam, most Szkopjéban rendezek, októberben pedig Budapestre megyek, ahol majd Dušan Kovačević szövege alapján rendezem, első ízben magyarul, a Maratonci trci počasni krug című előadást. A bemutató decemberben lesz.
Hogyan érzi magát Vajdaságban, Szabadkán?
– Vajdasághoz több szálon is kötődök. Három gyermekem van, köztük egy ikerpár. Egyikük Londonban építész, a másikuk Montenegróban az olasz nagykövetségen dolgozik, de mindketten Zomborban születtek. Régóta szeretem Szabadkát is, csak sajnos egyre kevesebb embert hallok magyarul beszélni az utcán, vagy más kisebbségi nyelven. Ez nem csak szomorú, egyenesen katasztrófa. Egy város arculatát épp a kulturális sokszínűsége adja meg. Ez a múltban is így volt.
Mi a véleménye a KDSZ-ről?
– Urbán András az egyik legizgalmasabb rendező és ezt már többször bebizonyította. A KDSZ-ben a vendégalkotók az első pillanattól kezdve otthon érezhetik magukat, és ha ez így van, akkor ez azt jelenti, hogy a színház jól működik. Ezt is tapasztalatból mondom. A színészek is jól érezték magukat és jómagam is. Mindenki fenomenális, az irodai dolgozók és a technikusok is. A KDSZ nem nagy színház, de nagyon fontos.
