Ivan Aranđelović, Rade Šerbedžija és Radoslav Zelenović a Vigadó teraszán
A palicsi filmfesztivál idén vendégül látta Rade Šerbedžiját, térségünk ismert színészét, aki számos jugoszláviai filmben játszott, színházi előadásokban szerepelt, azután pedig hollywoodi alkotásokban világhírű rendezőkel és színészekkel dolgozott együtt. Šerbedžija emellett költészettel és zenével is foglalkozik, a fesztivál idején pedig Szabadkán, a Jadran színpadon telt ház előtt koncertet is adott. A színész a Lifka Sándor-díjat Palicson vette át a nyári színpadon, Ivan Aranđelović és Radoslav Zelenović társaságában pedig az újságírókkal is beszélgetett a Vigadó nagyteraszán, ahol egy moziszéket is aláírt.
– Sokat jelent számomra, hogy úgymond a Lifka Sándor-díj által jelentős filmalkotók társaságába kerültem. Az egészben a legkedvesebb nekem mégis az, hogy elsőként Milena Dravić vehette át ezt a díjat. Amikor ugyanis a jugoszláv filmre gondolok, Milena Dravić jut eszembe. Szerintem nagyon fontos, hogy épp ő kapta meg az első Lifka-díjat – hallottuk Rade Šerbedžijától, aki elmondta azt is, hogyan érzi magát és mit jelent neki Szabadka.
– Keveset aludtam, mindössze két órát, mert kísértem a sporteseményeket, de ezt már megszoktam. Amíg Szabadkán dolgoztam, akkor is általában alig aludtunk két-három órát, mert éjjel-nappal dolgoztunk. Nagyon izgatott vagyok, hogy itt ülhetek a Vigadó nagyteraszán. Elnézve a tavat, sok emlék jut eszembe. Nekem Szabadka a legfontosabb város. Ezt nem csak úgy mondom, erre két komoly okom is van. A színházi pályám itt csúcsosodott ki, mert a nyolcvanas évek második felében része lehettem egy kiváló színháznak. Ez nemcsak Ljubiša Ristićnek köszönhető, hanem a fantasztikus közönségnek is. Az egész egy mozgalommá vált, amelynek a közönség is része volt, és mindez nem csupán a színházról szólt, performance-ok, rockkoncertek is zajlottak akkoriban. Valamilyen különleges energiát lehetett érezni. Ez volt a színészi pályám legjelentősebb időszaka. A másik ok, amiért nagyon szeretem Szabadkát az, – bocsássák meg nekem – de személyes. Itt ismertem meg ugyanis mostani feleségemet, az én Lenkámat. Ő akkor egy fiatal rendező volt, én pedig két éve elvált. Itt kezdődött el az új, közös életünk, és azóta három gyermekünk lett – mondta a színész, majd pedig beszélt a filmes pályájáról és arról is, hogy vajon visszanézi-e a saját filmjeit, néz-e egyáltalán filmeket.
– Nem szoktam visszanézni a rólam készült felvételeket. Van egy mondás azokra, akik visszanézik magukat: a bolond élvezi, az okos pedig szégyenli magát. Önmagunkat mindig másképp látjuk. Nem érzek elégedettséget, amikor nézem magamat. Ez már addig fajult, hogy filmeket sem nézek. Azután persze egyes helyzetekben ez elkerülhetetlen, például amikor felhívott Živojin Pavlović, Goran Marković vagy Dušan Makavejev, és a lelkemre kötötték, hogy egy-egy filmet megnézzek. Vagy amikor filmfesztiválra megyek, akkor néhány sikeres filmet muszáj megnéznem, ha már egyszer végigsétáltam a vörös szőnyegen. Úgyhogy néha megtekintek alkotásokat, de nem vagyok megszállott filmnéző, mint például Radoslav Zelenović. Nem nézek túl sok előadást sem. Az életet megélni szeretem és nem a filmvásznon látni. Ez az én igazi szerepem. Szeretek élni, focizni, barátkozni, lumpolni, duhajkodni. Ez vagyok én. Szeretem az embereket, a kávézókat, a kocsmákat. A volt Jugoszláviában hozzám hasonlóan sok színész hírességnek lett titulálva, de csak kicsit kerestünk többet, mint mások. Viszont sokat költöttünk, kocsmákban. Ha most visszagondolok, hírességnek lenni a régi szocialista időkben nagyon érdekes és vicces volt. Sok filmben szerepeltünk, olyanokban is, amelyekben talán nem is kellett volna. Ugyanakkor viszont a pályám során nagy szerencse is ért, hogy kiváló rendezőkkel dolgozhattam. Živojin Pavlović nagy kedvencem, de dolgoztam Stanley Kubrickkal, Clint Eastwooddal, John Wooval és Francesco Rosival is. Nagyon sajnálom, hogy sohasem forgattam Emir Kusturicával, mert őt is nagyon tisztelem, fantasztikus rendezőnek tartom, és biztos vagyok benne, hogy még elő fog rukkolni zseniális filmekkel – véli Šerbedžija, aki szintén foglalkozott már rendezéssel is.
– Bevallom, hogy nem vagyok filmrendező. Ez világossá vált a számomra, amikor az Oslobođenje Skoplja című filmet rendeztem, még akkor is, ha a film talán nem lett rossz, sőt, inkább jó. Közben ugyanis úgy éreztem magamat, mintha le lennék bénulva. Elsősorban tehát mégis színész vagyok. Léteznek filmszínészek, akiknek elég csak önmagukat adniuk, ilyen például John Wayne, aki minden filmjében ugyanolyan, mégis zseniális volt. A mi térségünkről Bata Živojinovićot említeném. Azután vannak másfajta színészek is, mint például Robert De Niro, akik képesek gyakran átváltozni és lehetőségük nyílt sokféle szerepet eljátszani. Szerintem én mindkettő vagyok. Valamikor csak a megjelenésem számít, például a szemem, a tekintetem, de ez anyámnak köszönhető, amiért ilyennek szült. A kamera képes megvillantani azt is, hogy milyenek vagyunk a privát életben. Amikor viszont komplexebb szerepeket játszok el, akkor sokat köszönhetek a színházi tapasztalatomnak – fejtette ki Šerbedžija, akitől azt is megtudhattuk, hogy ha nem is árgus szemekkel, de azért figyeli a fiatal alkotók munkáit.
– Nem tartozom azok közé, akik azt tartják, hogy csak az ő idejük volt az igazi, és csak akkor készültek jó alkotások. Hiszek a fiatalokban és biztos vagyok benne, hogy köztük is rejlik egy új Živojin Pavlović vagy Stanley Kubrick. Néha megnézek térségünk fiatal rendezői által készített filmeket is, és általában magukkal ragadnak – hallottuk Šerbedžijától, aki párhuzamot vont az európai és az amerikai filmek közt.
– Úgy gondolom, hogy az utóbbi években az európai filmek komolyabbak. Az amerikai filmnek is volt kiváló időszaka, amikor elképesztően jó alkotások készültek, de az utóbbi másfél évtizedben az amerikai filmezés mintha felemésztette volna önmagát, és lefelé haladna a lejtőn. Sokan a tévézés felé fordultak, világhírű színészek és rendezők is. Ez nem kecsegtet fényes jövővel, más alkotóktól is ezt hallom. A mozizás elveszti a varázsát, immár kevésbé vagyunk romantikusak, viszont sokkal kényelmesebbek. A fiúk nem viszik a lányokat moziba, hanem elhívják őket a szobájukba tévézni. A moziba járás elvesztette az ünnepélyességét. Ez engem nagyon elszomorít, de ezen a helyzeten sokat javíthatnak a fesztiválok, ezért kiemelten fontosak a filmes rendezvények – mondta Šerbedžija, és beszélt arról is, hogy mit jelent számára a költészet, az irodalom és a zene, emellett pedig mit szeret a hétköznapi életben és mit nem.
– Régebben sokat olvastam és nagyon fontos volt számomra a könyv. Fiatalon nem álmodoztam arról, hogy színész legyek. Hivatásos futballjátékos vagy irodalmár akartam lenni, irodalmat tanítani vagy újságírással foglalkozni. Konkrétan nem terveztem azt, hogy író vagy költő legyek. Úgy gondolom, hogy azt nem lehet tervezni. Valakiből vagy lesz író, vagy nem. Ami engem illet, végül is elkezdtem írni, és több kötetet kiadtam. Ha mást nem, de legalább sikerült bebizonyítanom a kritikusoknak, hogy ehhez is van egy kis tehetségem. Akárcsak a költészettel, a zenével is a színészi pályámmal párhuzamosan foglalkozok. Ez is egy hobbi, talán mostanában ennél több is. Mivel kevesebbet vagyok színpadon, nagyon jó az, hogy a fellépések, koncertek alkalmával találkozhatok a közönséggel. Szabadka valahogy mindig kimaradt és ezt nagyon sajnáltam, most viszont örülök, hogy megvalósulhatott. Amit még szenvedélyesen szeretek, az a foci, a tenisz, a horgászat és a kocsmák. Szerintem a mai élet traumákkal teli, nagyon stresszes. Emberileg nem látjuk önmagunkat. Csak azt érezzük, hogy az idő nagyon gyorsan múlik. Alig kezdődik el egy nap, már vége is van. Ilyen az egész modern civilizációnk, és ez eléggé ijesztő. Elképesztő, hogy a szervezetünk és az agyunk hogyan képes boldogulni a szörnyű hangzavarral és az információáradattal. Öt perc alatt számos világhelyzetről informálódunk, és ezekről automatikusan gondolkodunk is. Ez folyamatos stresszt okoz és az nagyon veszélyes. Emiatt van az a sok betegség is, mert a szervezetünk már nem tud lépést tartani. Ezért jó viszont Palicson lenni, a fesztiválon, mert itt csönd van. Ha az embereket csend veszi körül, elkezdenek másképp viselkedni és többet beszélgetni. A csendesebb helyek sokkal emberibbek és személyesebbek – mondta Rade Šerbedžija.
