Életének 92. évében meghalt Faragó Árpád, aki ifjú korában a színpad feledhetetlen hőse, idők múltával azonban az emlékírás kiváló mestere volt. Lapjainkban és folyóiratainkban évtizedeken át jelen volt az írásaival: írt színháztörténetet, színészi életpályákat, megörökítette a vidéki művelődési egyesületek jeles eseményeit, és foglalkozott a színházi irodalommal is, ezért van, hogy a lexikonok többnyire „színházi közíró”-ként jegyzik a nevét. Ám legalább ennyire jelentősek a Délvidék történetével foglalkozó művelődéstörténeti munkái is.
Faragó Árpád 1931. december 1-jén született a drávaszögi Hercegszöllősön, ahol számára a gyerekként megélt családi tragédia teremtett örök kötődést a röghöz. Testvére, Faragó Ferenc 2017-ben vetette papírra Nagytiszteletű Faragó Ferenc lelkész úr története című emlékezését, melyben a szerző édesapja 1944. december 2-án a partizánok által történt meggyilkolásának történetét örökítette meg. A vérengzés emléke örök nyomot hagyott a Faragó fiúk lelkében.
Faragó Árpád színészi pályája, színházi tevékenysége ugyan Zomborhoz, Szabadkához és Újvidékhez kötődik, élete során azonban rendre hazajárt a Baranyába és a Muravidékre is. Közéleti munkájára a derűs előretekintés, a lelkes feladatvállalás volt a jellemző; 2007-ben, a délszláv háború évtizedes gyötrelmeiről számot adó könyvének címe, a Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot is erről tanúskodik. Hajnal Jenő a kötethez írt Előszóban kiemelte: múlt és jelen kavarog ezekben az írásokban, „mindegyike a művelődés és a közösségi aktivitás, valamint az öntevékeny, önkéntes szellemi, esztétikai, erkölcsi munka dicsérete. Számos alkalommal ez nem más, mint találkozás a múlttal, pontosabban: az emlékezet által megszépülő múlttal, az igazzal, a jóval, a széppel, míg ritkábban mások fájdalmával és kétségbeesésével”. A könyv nemes rácsodálkozás a vajdasági és a drávaszögi magyar élet értékeire, jelenségeinek gazdagságára, sokszínűségére. A kötet – mint a későbbi munkáinak mindegyike – egyszerre főhajtás az elődök elvégzett munkája előtt, és a jövőbe tekintő lelkes programok megfogalmazása a pályatársak számára. A szerző közíróként minden megszólalásban arra figyelmeztetett: a közösség a maga igazi értékét az általa megteremtett kultúrában mutathatja meg.
Molnár Edvárd/Magyar Szó-archívum
Faragó Árpád kiváló ismerője volt a Délvidéknek, színházi éveiben a társulatokkal, idők múltával pedig egyéni utazások során járta be a szülőföld tájait, élvezte annak minden rejtett és fölcsillanó csodáját. Útjai során rajongó szeretettel tért vissza rendre a Drávaszög pompás vidékeire. Az Emberek, események (2010) kötetében olvasható Baranyában jártam című élménybeszámolója maga a lelkesedés: a meglátogatott kicsiny falvak hangulata-látványa a gyermekkor emlékét idézte: „Képzeletem, mint valami rakoncátlan gyermek, kiragadott a torkomra szoruló valóság kegyetlen szorításából, és vitt magával a múltba, abba a másik Baranyába. Egy kis emlékforgács került elém. Nyárutó. A baranyai szőlőhegy csodavilága. Tőkék, szőlőfürtök, kék eres, tenyérnyi levelek, varázslatos szőlőrengeteg. Sehol egy lélek, legalábbis úgy fest minden itt, a baranyai hegyháton, mintha megállt volna az idő, mintha egy láthatatlan kéz kilopta volna innen magát az életet. Aztán ebből a zöld szőlőrengetegből hangok, furcsa, hívogató-felelgető hangfoszlányok jönnek elő, szökkennek a magasba, kergetik egymást, összegubancolódnak, táncra perdülnek életmozgató vidámsággal, és egyszerre csak rádöbben az ember, hogy lélegzik a hegyhát, hogy pudározó lányok és fiúk tiszta szép lelke kavarog körülötted, melletted, benned. Rádöbbensz kicsorduló melegséggel, hogy te is itt vagy, te is itt lehetsz!” (Magyar Szó, 1991 szeptembere) Vörösmarton, Kopácson, Laskón, Szentlászlón, Csúzán és Sepsén Baranyai Júlia nyomába lépett azon az ösvényen, amelyet a kicsi asszony törékeny alakja bevilágított.
„Baranyába vitt a visszapergetett idő batárja” – írta szerzőnk 2021-ben megjelent legújabb, Ahol nem némulnak el a harangok című kötete beköszönő soraiban is. Harasztiban a reformáció emlékeit kereste, Kórógyon régi tanítók nyomába szegődött. A régi okmányok 1290-től tesznek említést a faluról, s az elmúlt hétszáz esztendő a látogató szemében a magyarság megmaradásának elbűvölő jelképe. Csodálatos ez a töretlen hit, az erkölcsi tartás – írta a táj szülöttje. Másutt így fogalmazott: „Itt a déli végeken honfitársaimat, magyar testvéreimet keresztyén identitásuk éltette és őrizte meg a szülőföldjükön. […] Jöhettek tatárok, jöhettek törökök, földig lerombolhatták otthonaikat, mint az 1990-es években a délszláv etnikai háborúk időszaka alatt is megtörtént. Azonban a hitüket, a nemzeti hovatartozásukat soha meg nem tagadó magyarok újra és újra fölépítették otthonaikat, és az újjáépített templomaik magasba ívelő tornyában újra meg újra megszólaltak a harangok.” A Drávaszög magyarsága, ha megsebezve, ha megfogyatkozva is, töretlen hittel őrzi nyelvét, hitét, szülőföldjét, amelyet nem hagyott el. „Őrzi és élteti a baranyavári dombvidék és a kopácsi-rét ölelésében megbúvó kis falvak, települések békéjét, csendjét.”
Egy szent feladat, amelyet vállalni kell – így fogalmazta meg Faragó Árpád egyik utolsó, a Kilátóban megjelent írásában az írástudók emlékeket megőrző történelmi feladatát. „Amikor a délvidéki magyarokról írunk vagy beszélünk – írta –, akkor, ugye, tudjuk, hogy a vajdasági, a drávaszögi, a szlavóniai és a Mura menti nemzettársainkról, magyarjainkról van szó. Említem ezt azért, mert gyakran úgy érzem, azt tapasztalom, hogy vannak, akik nem tudják, vagy egyszerűen nem akarják tudni, hogy például a Drávaszög vagy a Muratáj is a délvidéki magyarok több évszázados otthona.” A mi szent feladatunk – emelte ki – újra meg újra fölépíteni-megalkotni azokat a szellemi kapcsolatokat, amelyek összekötnek bennünket. „Nemcsak remélem, hanem hiszem is, hogy ezt a szent feladatot nem csak néhányan vállaljuk!” Ez akár Faragó Árpád végrendeletének is tekinthető. Vele a Délvidék történelmi emlékeinek legelkötelezettebb őre távozott a sorainkból.
Nyitókép: Molnár Edvárd/Magyar Szó-archívum
