A budapesti Mester Györgyi írásaival gyakran találkozhatunk lapunk Kilátó mellékletében. Kizárólag írásait ismertem, hiszen amikor újabb szöveget küldött, akkor is csak néhány szavas, udvarias e-mailt váltottunk. Ám nem hagyott nyugton a kíváncsiság, hogy ki e novellák szerzője. ,,Jártam” szerzői honlapján, ahol érdekes életrajzi adatokra bukkantam, ezt követően döntöttem az interjú mellett, mert úgy gondolom, olvasóinkat szintén érdekli Mester Györgyi személye.
Bevallom, amikor először találkoztam a novelláival, fiatal magyar szakos tanárnőnek képzeltem el, kisgyermekes anyukának, akinek van egy ,,másik élete”, a napi iskolai munka, a gyereknevelés, a háztartással való foglalatosság után átlép ebbe a másik világba, az irodalom világába. Ehhez képest jelentős magyar cégeknél volt külkereskedelmi utazó, üzletkötő, és a közelmúltban felnőtt fia grafikáját közöltük A hős című novellája mellett. Hogyan, mikor születtek meg az első írásai? Az, hogy sokat utazott, kihatással volt arra, hogy elkezdett írni?
– Középkorú Vízöntő vagyok, valamivel hatvan felett. Civil foglalkozásom valóban üzletkötő, hosszabb ideig dolgoztam is a szakmában, sokat utaztam, de nyugdíjba vonulásom mégis a közigazgatásból történt. Úgy tíz évvel ezelőtt kezdtem el irodalmi szövegeket írni. Azt megelőzően, a hivatali munkám során is sokat kellett fogalmaznom, szakmai tárgyú, valamint felsővezetői leveleket, ahol nem csak a tartalom, de a jó stílus is alapvető elvárás volt. Némelyik ismerősöm ma is úgy gondolja, ezeken a leveleken „gyakoroltam be” az írást. Ez természetesen nem így van. Rendelkezem egy alapvető fogalmazási készséggel, fiatalabb koromban rengeteget olvastam. Vízöntőként elég fantáziadús vagyok, a nyugdíjba vonulásom pedig megadta a lehetőséget arra, hogy a több szabadidőmből írásra is fordítsak. Amikor „kényszerűségből otthon ragadtam”, a hiányzó napi kommunikációt is pótolta számomra az írás, hasznos időtöltésnek, kellemes kikapcsolódásnak bizonyult. Szinte minden írásomnak valóságmagja van, így az első novelláim (Belvárosi dupla ablak, A tenger, Más világ) is ebből születtek. A Belvárosi dupla ablak főszereplőit idős, beteg szüleimről mintáztam, A tenger a vízimádatomnak állít emléket, némi romantikával fűszerezve, a Más világ pedig egy hajléktalan asszonyról szól, akit a buszmegállóban láttam meg. Két felnőtt korú gyermekem van, akik szintén művészi beállítottságúak. Anita lányom gyönyörű természetfotókat készít, de jól ír, és szépen rajzol. Milán fiam nagy fantáziával rendelkező, tehetséges grafikus, ugyanakkor verseket és prózát is ír. Ő rajzolta valamennyi novelláskötetem illusztrációit, illetve a kötetek borítóját. A szakmám nem kifejezetten hatott az írói tevékenységemre, ezalatt a külföldi utazásokat értem. A külföldi témájú történeteim a fantáziám szülöttei. Az viszont tény, hogy a mindennapi életben – pl. a tömegközlekedés során – tapasztaltak visszatérően megjelennek a novelláimban.
Azóta több novelláskötete, ifjúsági kötete, mesegyűjteménye is megjelent. Egy kis statisztikát kérnék.
– Rövid, változatos tárgyú novelláim számos honlapon megtalálhatók, és különböző irodalmi folyóiratokban nyomtatott formában is leközöltek belőlük. Meséimből jó néhány a Nők lapja meserovatában, a Breki magazinban, a Szitakötő gyermekújságban, valamint a Dörmögő Dömötörben is olvasható volt. Több írásom a határon túli, magyar nyelvű irodalmi lapokban – Bécsi Napló, Helikon, Székelyföld, Erdélyi Toll, Opus, Gömörország, Magyar Szó Kilátó melléklete – szintén megjelent. A pillangófa című mesémet angol, német, orosz és olasz nyelvre is lefordították, így az megtalálható az USA-beli Óperencia, a német Leselupe, az orosz Detgazeta és az olasz Osservatorio Letterario honlapján. Ez idáig hat, egyenként 50-50, nagyon rövid, változatos témájú novellát tartalmazó kötetem – A legjavából, Fehéren, feketén, Tisztítótűz, Haláli (jó) történetek, Vízió, A hatodik –, valamint egy három folytatásból álló ifjúsági regényem, a Zizi naplója jelent meg nyomtatásban, illetve 2015-ben A pillangófa és más mesék című mesekönyvemet adta ki az Ad Librum kiadó.
A Zizi naplója kis könyv I. részét 2016-ban másodszor is kiadták. A kötetben a magyar szöveg mellett, „tükörfordításban” szerepel annak angol megfelelője is. A könyvecske megjelentetésével az angolul tanuló tizenéves korosztály számára szerettem volna az idegen nyelv gyakorlásához segítséget nyújtani.
Honnan meríti a témákat? Szoktak a családtagok, barátok magukra ismerni? Mennyi írásaiban a valóság, és mennyi a fikció? Nehéz ezt a határt meghúzni? Nehéz az adott, konkrét esetből, amely kiindulópontként szolgált, a novellában visszaadni azt, ami általános, az olvasó elé tárni az általános emberi összefüggéseket?
– Témáimat alapvetően az életből merítem, a velem megesett, illetve a barátaimmal, ismerőseimmel megtörténtek alapján írok. A valóságmagot a fantáziám segítségével kiegészítem, és így lesz belőle kerek, egész novella. A részletekből a családtagjaim néha valóban magukra ismernek, ami azonban nem rossz dolog, hiszen így megörökítek számukra egy-egy családi eseményt, vagy gyerekkori csínyt, amit felnőtt korban is érdemes felemlegetni. Természetesen egyik írásom sem fedi teljes mértékben a valóságot, hiszen az ember nem szívesen adja ki magát. Vannak olyan személyes dolgok, amik másra nem tartoznak. Ugyanakkor az általam átéltek, a velem megtörténtek – a fantáziámból vett körítéssel – nagyon gyakran visszaköszönnek az írásaimban. Van azonban egy határ, amit nem szabad átlépni, mert sohasem lehet tudni, hogy a történettel még érintett személyek számára utólag az nem lenne-e kínos. A kiindulópontként szolgáló esetet kibontani, körülírni nem nehéz, ha az ember a témában jártas, jól ismeri azt a helyzetet, amiről ír. Én úgy vagyok ezzel, csak akkor írok, ha van mondanivalóm. Soha nem ülök le töprengve a számítógép elé úgy, hogy nem tudom, miről írjak.
Leginkább rövid novellákat ír. A szó legnemesebb értelmében vett, „életszagú” novelláinál a csattanó hol megnevetteti az olvasót, hol legördül a szája széle, annyi bizonyos, soha nem választ szokványos befejezést. DE az élet is produkál meghökkentő csattanókat. Már évtizedek óta rebesgetik a vészmadarak, hogy a könyvkiadásnak befellegzett, hisz ki vesz a kezébe papírra nyomtatott könyvet, azt is mondogatják, hogy a vizuális médiumok háttérbe szorítják az irodalmat. Ám a könyv és az irodalom is, köszönik szépen, jól vannak. Hisz abban, hogy minden generációnak – a legifjabbaknak is – szükségük van az irodalmi élményre, az írott szó erejére?
– Az utolsó felvetésére válaszolnék először. Igen, meggyőződésem, hogy a legifjabb generációnak is szüksége van az irodalmi élményre, az írott szóra. A modern kor találmányai azért segítenek ebben egy kicsit, hiszen nem véletlenül hozták létre az e-könyveket, és az ezeket megjelenítő technikai berendezéseket. Ha nem is mindig papíralapon, de írott formában végül csak eljut a fiatalokhoz az olvasnivaló. Lehet, hogy nem minden olvasmány olyan színvonalas, mint Zola, Steinbeck, Maupassant, Mikszáth vagy Móricz művei, de ha kellően érdekfeszítő, akkor a fiatalok vevők rá, mint pl. a Harry Potter-történetekre. A könyvkiadás, szerintem, még jó ideig életképes marad, és örömmel látom a metrón, amikor a telefonjukba temetkező emberek mellett mindig ücsörög egy-két könyvet, újságot olvasó fiatal is.
(A szerzői honlap, amelyen olvasnivaló is található, az alábbi linken érhető el:
http://mestergyorgyi.konyv.guru/)
