Szerette a Füvészkertet. Évtizedek óta rótta kacskaringós sétányait, mely séták szinte már szerves részét képezték az életének.
Nem is csoda. Hiszen míg fiatal korában azzal a célzattal tért be a parkba, hogy a pokrócaikon hasaló, vizsgákra magoló, csinos főiskolás lányokat jól szemügyre vehesse és randevúra hívja, később évekig hivatalból látogatott oda: meghatározni a helyeket, ahová – a városka elismert művészeként – saját szobrainak felállítását javasolta. Az utóbbi húsz évben pedig nem másért ment a zöldárnyas, nyaranta virágban tobzódó sétálóhelyre, minthogy az orvosai által előírt, rendszeres napi sétáinak eleget tegyen.
Ahogy telt az idő, a pokrócokat – észrevétlenül – vasvázas, modern padok, a hosszúszoknyás lányokat pedig miniszoknyába öltözött, de még gyakrabban farmernadrágos fiatal hajadonok – kezükben hordozható számítógéppel, szemükben mohó tudásvággyal – váltották fel.
Persze ő sem volt már a régi. Lassabban, megfontoltan járt, néha-néha a lába elé nézve, nehogy elbotoljék a változatlanul árnyékba boruló, de kevésbé gondozott keskeny földúton. Már nem nézegette a padon ülő lányokat, tudta, számukra érdektelen, ugyan mit is akarnának egy hetvenes öregúrtól?!
Ami azonban még mindig megfogta, az az évek során szép számban megnőtt szobrainak a látványa, sorsa volt.
A múltkor is meglepődve, bár némi keserűséggel vette tudomásul, hogy az egyik legremekebb alkotását, az Ölelést – amit a város felkérésére készített, és aminek a felállítását annak idején oly nagy ováció kísérte – teljesen belepte a moha, a gondozását elhanyagolták, és mintha még a szobor is elvált volna a talapzattól. Legalábbis a szakértő szemnek azonnal feltűnő, széles repedés arra utalt. A kő sérülése sürgős javítást igényelt, ellenkező esetben a szobor, akár a legkisebb érintésre, rádőlhet valakire, aztán meglesz a baj.
Amikor észrevette, azonnal elhatározta, hazafelé beugrik az önkormányzathoz, és jelzi a mihamarabbi helyreállítás szükségességét. De mire kiért a Füvészkertből, addigra csak az volt a fejében, hogy kenyeret kell vásárolnia a kisközértben, ha már a maga főzte pörkölt mellé szakácsművészetéből nem telt nokedlira. Aznap este jót vacsorázott, és csupán mosogatáskor ötlött fel benne, hogy az önkormányzathoz nem ment be.
Most, séta közben, megint az Ölelés került az útjába. A repedés a szobor és a talapzata között még nagyobbnak látszott, nincs mese, itt muszáj lépnie valamit.
Egy pillanatig belefeledkezett a szobor nézésébe, de aztán a figyelmét a szemközti sétány egyik padján ülő, feltűnően csinos, miniszoknyás fiatal lány vonta magára. Mellette az elmaradhatatlan hátizsák, ölében laptop, amelyet elmélyülten nézett. Váratlanul, a lány mögötti bokrok közül, két kigyúrt fickó lépett elő. Egyikük a hátizsákot kapta fel, a másik a lány kezéből tépte ki a laptopot. A kis nő se hagyta magát, nem akarta elengedni, keményen kapaszkodott a gépébe, a férfi azonban erősebb volt. A lányt a padra lökte, és elindult, de két-három lépés után a társával együtt megálltak. Hallotta ő is, pedig a fenyegetés igencsak halkan hangzott el: maradj veszteg, ne hívj segítséget, mert visszajövünk, és ellátjuk a bajodat!
És ekkor valami történt. A szobor megbillent, és az előtte álló két férfira zuhant. Az egyiknek a vállát, a másiknak a lábát temette maga alá. Ő már távozóban volt, de még hallotta, amint a lány telefonon valakivel beszél.
Szerencse, hogy mindig tart magánál egy vászonzsebkendőt, öreg férfiak jó szokása, így volt mibe törölnie kőporos kezét…
És persze nem felejtett el betérni az önkormányzathoz sem, ahol bejelentette, miszerint az egyik szobor nagyon ingatag, elvált a talapzatától, előbb-utóbb balesetet okoz, rádől valakire. Jelezte, hogy később hivatkozhasson rá: ő megmondta!
Elégtétellel a lelkében ért haza, a szobor sorsa jól alakul, az ő helyes döntése következtében. Csak miután utcai cipőjét lehúzta, jutott eszébe, hogy most meg a közértbe nem ment be, pedig otthon nincs tojás, és ő aznap este rántottát akart vacsorázni…
