A garabonciás

A gondviselés ugyancsak szárnyai alá vette a falut, mivel emberemlékezet óta nem volt olyan jó az időjárás, mint abban a pár évben.

A fagymentes tavasztól, a kellemesen meleg nyártól, a gyakori őszi esőktől, na meg a vastag téli hótakarótól a szántók, a rétek örökké zöldültek, a gyümölcsösök virágoztak, s a gazdag termés gyarapította a falu jólétét. Volt, aki rogyadozó házát tataroztatta, többen újat építettek a régi helyébe, mások meg kiegészítésképpen további gazdasági épületeket toldottak a meglévők végibe. A megszaporodott tulajdont féltékenyen, óvón, nagy gonddal, és még nagyobb fallal, el is kerítették.

Mennyire más volt ez régen. Évekkel azelőtt a porták többségükben még elkerítetlenek voltak, ki-be járkálhatott rajtuk a tolakodó szél, s a kíváncsiskodó szomszédságon kívül, aki csak akart, még a kéregető barát is. Mostanra azonban ez megváltozni látszott.

Az egyre tágasuló, dölyfösen terpeszkedő nagy házakat magas, erős, cirádás vasakkal díszített kerítések vették körül, és már csak annak nyílott bejárás, akit a gazda is szívesen látott.

Annak előtte nem volt koldus vagy vándor, kit üres kézzel, főként üres gyomorral bocsátottak volna útjára, akár a legszegényebb háztól is. Ez azonban, ebben az új, jóléti időszámításban már nem így volt. A kapukra kopogtatót szereltek, azt lehetett ütni, rángatni, de ha a gazda nem akarta a hívatlan látogatót, csak a kutyák haragos csaholása volt a válasz a bebocsátást kérő szóra.

Egy igazán kellemes, verőfényes nyári napon, lyukas köpönyegű, loboncos hajú, hóna alatt vaskos, sárgára fakult lapokkal teli tudóskönyvet szorongató vándordiák tűnt fel a falu kezdetét jelző első háznál.

Már járt itt, kicsit meg is lepődött, mert nem így emlékezett vissza a szegényes portára. Akkor barátsággal fogadták, szívesen látták, amijük volt, megosztották vele. A kapun kopogni nem volt hol, mert kapu sem volt, de mégis, az apró termetű, loncsos szőrű eb vidám farkcsóválással kísérte a háziakhoz. Épp ebédhez készülődtek, krumplilángos sült a sparherten, hasas cserépkancsóból aludttejet mért szét szerettei körében a gazdasszony.

Meglátva őt, azonnal asztalhoz invitálta, látván, szegény vándor, bizonyára fáradt és éhes. A háromlábú fejőszékre ültették, és az egyszerű étel után, egy kis csupor aludttejjel is megkínálták. Mert tehenük legalább volt. Más se, de egy tehénke még várakozott az istállóban. Ki tudja, mire. Talán vásárra viszik, ha már kenyérre sem telik.

A háziak akkor, kérdésére kevés szóval, de elpanaszolták, gyenge a termés, alig hoz valamit a szántó, tavaszi fagy ölte ki a búzát, aszályos volt a nyár, hiányoztak az éltető őszi esők, s már a tél sem a régi. Havat szinte nem is láttak, nincs, ami betakarja, téli álmában védje, őrizze és megtartsa az őszi vetést.

Akkor ő megköszönte a szíves vendéglátást, és úgy búcsúzott, hogy a háziak szinte bánták, amiért meg kellett válniuk ettől a hallgatag, okos embertől, akivel olyan jólesett megosztani mindennapi gondjaikat.

Ő, legalábbis, így érezte, így emlékezett.

Most vegyes érzéseket keltve, viszolygással tudatosult benne, hogy a ház már nem régi, nem ugyanolyan külsejű, és vélhetően egy másik generáció birtokolja.

A vastag tölgyfakapun kereste, hogyan, mi módon jelezhetne a bent levőknek, de csak egy súlyos, rézveretű kallantyút talált, olyan oroszlánfejeset, bár – magunk közt szólva, ő inkább borzas kutyát vélt benne felfedezni. Megrántotta, aztán  –mivel semmi nem történt –, mintegy kontrollálatlanul, mérgében, belerúgott a kapuba.

Akkor, váratlanul, valami mégis megváltozott.

– Ki van odakint? – kérdezte egy női hang.

– Egy szegény vándor – válaszolta.

– Mit kíván?

– Kis megértést, némi élelmet – felelte a diák.

– Mi jogon kéreget itt, éppen nálunk?

– Az elődök embersége jogán – mondta a kívül álló.

A kapu továbbra is zárva maradt. A vándor folytatta:

– Itt, évekkel ezelőtt, én bebocsátást nyertem, megvendégeltek, ha szegényesen is, de emberséggel fogadtak. Hol van az a régi jó gazda meg az együtt érző, gondos felesége?

– Itt már új gazda van, fiatal, életerős és jómódú – jött a válasz.

– Vagyonossá tette az évek óta tartó, remek időjárás, a gazdagon termő földek. És annyira bizonyos, hogy minden így is marad?

– Igen. Aki egyszer gazdag lett, az gazdag is marad, ameddig világ a világ.

Az ajtó továbbra is zárva volt, még csak ki se nézett senki, hogy megbizonyosodjon afelől, talán mégis érdemesült az odakinn várakozó egy falat kenyérre, egy jó szóra. De nem, semmi ilyesmi nem történt. A diák nem nyert bebocsátást.

Lassan megfordult, és eltávolodott a kaputól. A szeme, mely eddig lesütve volt, váratlan, érdemtelen megszégyenülése okán, most mintha megvillant volna. Odafent, a magas égben, a villanásra egy hatalmas dörrenés válaszolt. Pedig nyár volt, csendes délidő. Felhő nem mutatkozott az égen, báránykányi sem, s a szél is szunnyadni látszott, semmi jel nem utalt arra, ami azután következett…

Amikor az első, rosszat sejtető morajlások elhaltak, és az azt követő, szemet ölő fényességű villámok átcikáztak az égen, még senki nem gondolt semmi különlegesre. Nyár van, hát egy gyors kis zivatar, mennydörgéssel kísérve, kijár. Majd utána – bizonyára – felsejlik a horizonton az égi erők lecsendesülését nyugtázó szivárvány. Mint ahogy eddig, mindig szokott volt.

De nem. A dörgés robajától kísért villámlást követően leszakadt az ég. A mennyboltot darabokra szaggatta a zabolázhatatlan, fékezhetetlen természeti erő, szilánkjai hatalmas jéggömbök formájában zúdultak a mit sem sejtő falura. Repedt az ablaküveg, beszakadt a tető, dőlt a kémény, a galambdúc elterült a sárban, a vaskerítések szikráztak, amikor beléjük csapott az istennyila. A kutak megteltek vízzel, ki is hányták a felesleget, s a patak is feljött a kertek alól. A szántók víz alá kerültek, de az ég leve csak nem apadt el. A búzatáblák elfeküdtek, meghaltak, látszott, felkelni sincs többé erejük. A gyümölcsfák sebzetten hanyatlottak a földre, a baromfi ott lehelte ki a lelkét, ahol éppen a vihar érte. Egy család tagjai, kik úton voltak a vásárból hazafelé, hol a zsíros termés árát cifra ruhákra és egyéb haszontalanságokra költötték, azt mesélték, rémisztő látomásuk volt. Az elfeketült égen egy rettenetes sárkány száguldott keresztül, lovasa lyukas, kámzsás köpönyegébe burkolózó, loboncos hajú diák volt, kezében nagy könyv, s mintha abból olvasta volna, átkokat szórt a földre. Ahová a sárkány tekergőző farka odacsapott, lesöpörte a tetőt, tövestül csavarta ki a fákat, láng lobbant, tűz gyúlt, s csak a füst mutatta, merre is haladt tovább a garabonciás.

Elérkezett a fekete éjfél órája, de a dühöngő vihar nem csitult, csak másnap délre. Akkor azonban mindenki felmérhette a veszteségét. A termés odalett. A falu hanyatlásnak indult, s újból beköszöntött a szegénység, az ínség ideje.

Komor tekintetű férfiak járták a szántót, síró asszonyaikkal, kik ruhájuk korcába kapaszkodó gyermekeiket maguk után húzva, káruk okozóját kárhoztatva, szívet tépően jajongtak, némelyek meg csak az ég felé fordított szemekkel fohászkodva, szótlanul nézték földjeiket, s mentették a még menthetőt.

Ettől kezdve, hosszú évekig, rossz idők jártak a falura. Az emberek éheztek, erejüket felőrölte a nincstelenség, a nélkülözéssel való folytonos hadakozás.

Valaki azt mondta, talán azért sújtott le rájuk a végzet, mivel nem volt bennük szemernyi könyörület sem. Gazdagságuk, jólétük biztos tudatában megfeledkeztek régi énjükről, már nem érzékelték a szegénység nyűgét, terhét, elfelejtették saját, korábbi szenvedéseiket, és annak a vándordiáknak, ki aznap délelőtt a falujukban járt, nem volt senki, aki szánalomból egy falás kenyeret, csupor aludttejet adott volna…