Ölelj át…

Azt hitte, a Paradicsomba jutott, amikor először tette lábát az Egyesült Államok földjére. Az iskolájából egyedüli ösztöndíjasként került a távoli földrészre, olyan lehetőség kedvezményezettjeként, amilyen keveseknek jut osztályrészül.

Az első két évben remek eredményt produkált a kaliforniai egyetemen. Olyannyira kimagasló volt a teljesítménye, hogy idehaza csak szuperlatívuszokban beszélt róla a család. A kedvese hasonlóképpen büszke volt rá. Nehezen viselték a kényszerű távollétet, de mindketten úgy gondolták, megéri, beérik egyszer még annak a sok kínlódásnak a gyümölcse, csak fejezze be végre a tanulmányait. Úgy vágyott rá, hogy megölelje a lányt! Ha majd otthon lesz, csak a karjába veszi, átöleli, és el sem engedi többé…

Aztán eljött az az idő is. Már megvolt a repülőjegye – de sokat is nélkülözött azért a családja –, és készülődött hazafelé. Az utolsó kint töltött estén iskolatársai búcsúpartit rendeztek a tiszteletére. Minden jól ment, a hangulat kitűnő volt, s rajta nem is látszott, valójában mennyire nehezére esik elválni a barátaitól, akik közül néhánnyal bizony szorosabb kapcsolata alakult ki, mint odahaza a rokonaival. Többet is segítettek neki. Megosztották vele minden javukat, az évek során testvériesen segítették egymást, úgy a tanulásban, mint a mindennapok nehézségeinek a leküzdésében.

Hajnali kettőkor takarodót fújtak. Őt az egyik lány hívta meg a kocsijukba, hogy csatlakozzon hozzájuk, úgyis arrafelé mennek haza, magukkal vihetik. Eleinte húzódozott, tartott tőle, hogy kényelmetlenséget okoz, s nem akarta, hogy a többieknek szorongniuk kelljen miatta. Végül, mivel annyira győzködte a szép, szőke lány, belement. Már bérelt lakásuk környékén jártak, amikor az egyik lámpánál állva, beléjük rohant egy őrült sofőr. Hogy ezután mi történt, azt később, akárhogy gyötörte is az agyát, soha nem tudta felidézni. Bennragadt az összetört kocsiban, kezeit a fém alkatrészek összevissza törték, szabdalták, bőre rongyossá gyűrődött, az iszamós vértől azt sem lehetett látni, hol kezdődött a válla, és hol ért véget a kar…

A másnapi géppel persze nem tudott elrepülni, és még nagyon sokáig nem tudott nemhogy gépre ülni, de még az ágyában felülni sem, súlyos sérülései miatt. A kerekeken guruló koporsó többi, kevésbé sérült utasa ugyanabban a kórházban lábadozott, s amikor már jobban voltak, és persze járóképesek, felváltva látogatták. Három hét telt el, amikor végre valaki elszólta magát, hogy a szép, szőke lány meghalt. Egyedül ő.

Nyolc héttel később, miközben anyja egyszer már meglátogatta – a családnak csak egy repülőjegyre telt, azt is a közeli ismerősök és barátok adták össze –, végre hazafelé készülődhetett. A mostani hangulata azonban egészen más volt, mint a két hónappal azelőtti. Félt. Félt hazamenni, megjelenni az ismerősök között, találkozni a barátnőjével. Mit fog a lány szólni?! Meglehet, nem is akar már vele találkozni. Talán őt okolja. Hogy miért ment el az utolsó este bulizni. Miért szállt be abba a halálautóba. Miért nem volt jó neki a tömegközlekedés?!

Eljegyzést terveztek, azután esküvőt. Kilátásban volt már egy jó állás is. Most az is elúszott. És nemcsak az eltelt idő miatt, hanem a többi miatt… A repülőtéren csak a szűk családja várta. A barátnőjét nem látta sehol. Pedig a lány tudott róla, hogy mikor érkezik, anyja értesítette, tartották a kapcsolatot. Hát itt a válasz, a gondolatban számtalanszor feltett kérdésre. Már nem akarja őt. Nem volt elég erős a szerelmük, legalábbis, ezt az erőpróbát már nem bírta ki. Nem is nagyon figyelt arra, amit közben a bátyja magyarázott, hogy a lány akart, de nem tudott jönni, mert a nagynénjét szélütés érte, és a család képviseletében ő jár be hozzá a kórházba etetni. Tényleg, most ebédidő van. Persze, hiszen előző este szállt fel a gép vele Amerikában. Ez biztosan csak kifogás. Érti ő, nincs ezen mit nem érteni. Vége, most már tényleg vége. A maradék reménye, az utolsó esélye is elszállt. Az őt fogadó családtagok, mintha valakit gyászoltak volna, olyan csendben szálltak be a taxiba. A lakásban is csend volt, súlyos csend. Mintha mindenkit az ő bánata nyomasztott volna. A legbelső szobában is hallotta, vagy csak belülről érezte, hogy anyja odakinn a konyhában a könnyeit nyeldesi. Apja vigyázva lapogatta meg a hátát, és megkérdezte, jól ül-e. A késői ebéd is ebben a feszült légkörben telt. Még nem érezték elérkezettnek az időt, hogy előhozakodjanak azzal, hogyan is gondolja a továbbiakat, a történtek után. Mit akar, főként mit tud majd kezdeni az életével? Gondolták, miért terheljék, ráér holnap is rádöbbenni, hogy életcélt kell váltania, s hogy voltaképp fogalmuk sincs, mi módon segíthetnének neki ebben. Lassan vánszorgott előre az idő. A karosszékből éppen fel akart állni, amikor a bejárati ajtó felől türelmetlen csengetés hallatszott. A váratlan hangra összerezzent. Maga sem tudta, hogy mitől fél, de egyből leizzadt, ami ugyan még gyenge fizikai állapotának is betudható volt. Izgatott hangokat hallott, majd látta, amint anyját szinte félretaszítva, egy régóta nélkülözött, fájdalmasan szép jelenség tör be a szobába. A barátnője volt. Megtorpant előtte, szemét óhatatlanul odavonzotta a látvány, a karok hiánya, s a könyökhajlatban végződő két fehér gézkötés. Aztán a lány csak ráborult, és szinte önkívületben suttogta a fülébe: így is szeretlek, csak téged, ölelj át…