Apostoli küldetésben a maradéki magyarok között

A szerémmegyei katolikus magyarok gyámolítása

Kovács Huszka Ferenc plébános szomorú számvetéssel kezdte Magyar isten-tisztelet Szlavóniában című írását, amelyben elmondta: amiről a szlavóniai katolikus magyar ősapák legfeljebb álmodozni mertek, amiért az unokák hovatovább már félszázados lankadatlan küzdelmet folytatnak: az végre beteljesedett. „A miért annyi sóhaj fakadt, annyi könnyzápor hullott, annyi tinta és szóáradat folyt, a mi miatt a mi szegény reményvesztett magyar véreink százával zuhantak egyszerre a hitszakadás örvényébe, s a miért a közel múltban is másfélezer lélek hite vált rémségesen veszélyeztetve: az a régi óhaj íme, megvalósult. Maradék szerémmegyei község katolikus lakossága megkapta a magyar isteni tiszteletet.” Az esemény példátlan Horvát–Slavonország területén. Strossmayer püspök halálával, Krapac János püspök áldásos kormányzása alatt óriási változások történtek. „Távozzatok innen, mert a magyaroknak annyit sem adok, mint a körmöm feketéje” – visszhangzott a diakovári püspöki palota aulája Strossmayer idején. De nagyot fordult azóta a világ kereke. „Jertek csak bizalommal hozzám ti is magyar híveim, és én nektek is megadom, ami jogos és igazságos!” – szól híveihez Krapac főpásztori üzenete. „Eljutottunk tehát nagysokára odáig – emelte ki beszámolójában lelkesen Kovács Huszka Ferenc –, hogy sz. István fiai, sz. István birodalmában, sz. István hitét, sz. István nyelvén is megvallhatják, a miről a sz. korona amaz országrészében az illetékes tényezők ennek előtte még csak hallani sem akartak.” S az óbecsei plébános örömrivalgást vélt hallani a Fruška gora hegylánc kies lejtőin. „Mintha csak látnám, micsoda boldog megelégedés, teljes megnyugvás és szívvidító béke vonul be az új rend folytán a háborgó lelkekbe és a fecskefészkes kedves maradéki hajlékokba” – lelkesedett híveivel együtt a plébános. Nem lesz tehát a szlavóniai magyarság „a horvátság tengerén süllyedő hajó” – miként a horvátok nagy kedvteléssel mondogatni szeretik –, hanem igenis lesz abból a tengerből kiemelkedő, viruló szigetcsoport. Lesz tehát a magyarok Nagyasszonyának gyönyörűen pompázó édenkertje! „Minden jóérzésű, jogtisztelő, s a kat. egyház hivatásával tisztában lévő ember csak örülni tud ennek a kellemes hírnek, és csak helyeselni tudja a püspöki bölcs intézkedést. Elragadtatása és öröme személyes vallomásra is késztette őt: „Csekélységem is, akinek Diakovár és Kalocsa szíves és megtisztelő kiküldetése folytán a maradéki ismeretes lélekmentési akcióból némi rész ismételten szintén kijutott – mondhatom –, igen-igen boldognak érzem magamat ezek után, mert látom, és tudván tudom, hogy ezzel a kitűnő mentőhajóval szegény lelki hajótörött magyar testvéreink most már biztosan partot érnek, és mindenkorra mentve vannak.” A közjogi álmokban elmerült, és a magyarság ellen szító horvát lapok némelyike lármásan becsmérli ugyan dr. Krapac őexelentiáját, de ő mindenkor erős hitével felülemelkedik azon kicsinyes akadékoskodásokon, amelyeket Pindaros így énekelt meg: „Mint a varjak, hiába kárognak a magasban repülő fejedelmi szárnyas ellen”.[4]

Az Óbecse és Vidéke szerkesztője úgy vélte, némi magyarázatra szorul Kovács Huszka Ferenc plébános beszámolója, ezért *alatti jegyzetében elmondta: az Alsóváros ékesszavú plébánosának elévülhetetlen érdeme, hogy a maradéki magyarok mostantól kéthetenként magyar istentiszteletben, magyar prédikációban és magyar lelki vigaszban részesülhetnek. „Kovács plébánosunk volt ugyanis az, aki minden évben már jó ideje, nem is egyszer évente, a saját költségén, egyedül lelkiismerete által buzdítva, leutazott a maradéki magyarokhoz, és őket lelki vigaszban részesítve, egyben kitartásra buzdította, amely íme, most már meg is termé kedves gyümölcsét. És ez eredmény bizonyára neki is legszebb, legkedvesebb elismerés és jutalom.”[5]

Egy héttel később Még néhány szó a maradékiakról című írása bevezető soraiban Kovács Huszka Ferenc idézte az Eszéken megjelenő Szlavóniai Magyar Újság tudósításának beköszönő sorait, miszerint: „Vasárnap volt az első magyar prédikáció Maradékon az ottani magyarság nagy lelki és hitbeli gyönyörűségére.” A maradéki templom boltívei még élénken visszhangozzák azt a pompás magyar prédikációt, amellyel az új maradéki lelkész, ft. Biscan Vid köszöntötte őket. Nem közönséges, nem mindennapi esemény történt, hanem fölséges változás esett Maradékon, „ahol még februárban az irtózatos elkeseredés lángja perzselte, pusztította a szívek békéjét, s a teljes reményvesztettség és kétségbeesés mardosta a kebleket: ott most gyönyörködnek. Ahol a könnypatakok és sötét gondok mély barázdákat szántottak az arcokra; ahol mint az anyátvesztett méhraj, csak zúgtak, zsongtak-bongtak a szétdúlt tekintetű és háborgó lelkű emberek, s ahol a hitszakadás örvényébe fuldoklók jajveszékelései és segélykiáltásai reszkettették egyre a levegőt: ott most boldogság és béke honol; ott most, mint az Úr szava után a háborgó tengeren, mélységes csend és nyugalom uralkodik; ott most ürülnek, vigadnak, gyönyörködnek. Gyönyörködnek a magyarok, még pedig egy horvát pap prédikációjában; sajátságos!”

Gyönyörködnek a szentmise hallgatásában, amire korábban hosszú éveken át hiába harangoztak, nem öltött ünneplőt senki. Örülnek, gyönyörködnek a maradéki magyarok, mert anyanyelvükön tehetnek eleget vallásbeli kötelmeiknek; örvendenek, mert „az Úr nyájának hűséges őre, pásztora”, a saját nyelvükön szól hozzájuk. Beteljesedett hát Szent Pál tanítása, miszerint: „Az Anyaszentegyházban inkább akarok öt igét szóllani érthetőleg, hogy másokat is tanítsak, mint tízezer szót idegen nyelven.” (I. kor. XIV. 19.) És aztán: „Úgy ti is, ha a nyelveken érthető beszédet nem szólotok, miként lesz tudva, a mi mondatik? Csak a levegőbe fogtok beszélni.” (I. kor. XIV. 9.) Csodálatos, hogy ahol kevéssel ezelőtt a hitélet terén még a teljes felfordulás és a „pusztulás utálatossága” búsította a szemlélőt: ott az eltakarított romok helyén pompás lelki megújulás és épülés gyönyörködteti az embert. Ott, ahol a templom eddig szívfájdítóan kongott az ürességtől, ott ma annak udvara is telve van ájtatoskodó közönséggel. Mi, anyaországiak osztozunk a maradéki hívek örömében, és „testvéri szeretettel kívánjuk, hogy hitközségük a kiküzdött előnyök és jogok révén a legvigasztalóbbak közé emelkedjék a diakovári egyházmegyében, amiben jó lelkipásztoruk és kegyes püspökatyjuk is mindenkor igazán gyönyörködjék!” – fejezte be lelkes beszámolóját Kovács Huszka Ferenc plébános.[6]

Az Óbecse és Vidéke 1913. november 16-i számában „Egy jelen volt” beszámolt arról a leírhatatlan örömről, lelkes ovációról és fejedelmi fogadtatásról, melyben a magyar istentisztelethez juttatott maradékiak újabb, visszatérő útja során az ő „megmentő apostolukat” részesítették. A beszámoló szerint vallás és nemzetiségi különbség nélkül a község apraja-nagyja várta megérkezésekor a plébánost. A falu nevében Gudurics Szvetiszlav, a község derék jegyzője horvát nyelven, lelkes szavakkal üdvözölte Kovács plébánost, Maradék nagyközség 40 évig tartó állandó háborgásának és felfordulásának a megszüntetőjét, és az „oly epedve várt békének és nyugalomnak a megteremtőjét”, aminek nyomán a maradéki magyarok, szerbek, horvátok és németek végre „valóságos testvéri szeretetben forrtak egybe”. Gudurics jegyző hangsúlyozta, „Kovács plébános emléke Maradék nagyközségben örökké élni fog, mert hervadhatatlan működésének virágai, úgy most, mint az utódok szívében is virulni fognak”. A róm. kat. hitközség nevében ft. Bistyán Vitus új plébános és Bíró Ignácz hitközségi elnök, a magyarság nevében Csincsák Ferencz Julián-iskolai tanító, a horvátok részéről Polin Mihály, a németek nevében pedig Holiga Sándor földbirtokos fejezték ki az ünnepelt iránt érzett hálájukat.[7] Reggel az ünnepelt plébános Te Deummal egybekötött hálaadó szentmisét tartott, mellette társa, a széphangú óbecsei kántor, Rácz Ferenc énekelt. Kovács plébános prédikációjában a népnek a hithűségről, az elvett jogokért való hála méltó kifejezéséről beszélt.

(Folytatjuk)