A néphagyomány összekovácsol, tartást ad

A vajdasági magyarság önbizalomhiányát sokszor nem csak a kisebbségi létérzés szolgáltatja, sajnos hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az e vidéken élők kevesebbet tettek hozzá a magyar népi kultúrához, mint más, távoli tájegységek közösségei. Ezt a vélt szegényességet egyértelműen megcáfolta a közelmúltban Topolyán, a Mezőgazdasági Iskola és Diákotthon sportcsarnokában és környékén megrendezett Vajdasági Magyar Táncháztalálkozó és Sokadalom. A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség szervezésében, a Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ társszervezésében lezajlott rendezvényre déli vidékünk valamennyi szegletéből érkeztek népzenészek, néptáncosok és népi kézműves mesterek, valamint a népművészet megannyi ágazatának tehetséges alkotói és az őket tisztelők. Elsősorban ifjak és gyerekek, akik a népzene, a néptánc színpadi előadása, a táncházak forgataga mellett műhelymunkákban, foglalkozásokon is részt vehettek, és ezzel együtt élhették meg őseink örökségének dinamikus, magával ragadó és éltető lüktetését. A találkozó kiemelt témája Kupuszina népművészeti hagyománya, a falubeli tisztaszoba volt, illetve az elemeivel berendezett sarok. Erről és a település múltjáról, az ott élő szorgos-dolgos emberek lelkületéről Csizmadia János, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület néprajzi szakkörének vezetője tartott rendkívül érdekes és magával ragadó előadást a szép számú érdeklődőnek. Mivel Kupuszina népszokásai, népzenei hagyománya, érdekes, ízes nyelvezete, az ott élők lelkülete magával ragadó és egyedülálló színfoltja a vajdasági értéktárnak, ki gondolta volna, hogy csaknem 70 éve tudják bizonyosan a falubeliek őseik származási helyét.

 – Mivel falunk korábban is szigetet képezett, ezért szinte konzerválódott a nyelvünk, a szokásrendünk, a népdalaink és a táncunk is egyedi. Már a múltban is sokan sokat foglalkoztak azzal, hogy honnan érkeztek az őseink. Összesen 14 vármegyét jelöltek meg a kirajzás helyeként, de senki sem rukkolt elő megdönthetetlen bizonyítékkal és pontos helyszínekkel. Aztán az 1950-es években megkezdték a nyelvészek a Magyar Nyelvjárási Atlasz alapanyagát képező terepi munkát, és Kupuszinára is érkeztek kutatók. Ekkor terelődött falunkra a figyelem, még a munkálatokat felügyelő dr. Benkő Lóránd professzor is meglátogatott bennünket, és azt mondta rólunk, hogy a középkori kódexek világában érzi magát, mert Kupuszinán olyan romlatlan és archaikus magyar nyelvet beszélnek, amit az egész Kárpát-medencében csupán Nyitra megye Nagyhíd községében, ami arra enged következtetni, hogy a falubeliek jelentős része onnan származik. Ez tehát az egyedüli kapaszkodó arra vonatkozóan, hogy kik is vagyunk mi, kupusziniak – mesélte többek között Csizmadia János a falu lakosságának eredetéről, mint ahogy azt is, hogy egy, a Kalocsai Levéltárban talált XVIII. század második feléből származó dokumentum is említi a falut. Történetesen a Kalocsához közeli Sárközből sok panasz érkezik, hogy a „nemrégiben” megalapított Kupuszinára nagyon sok jobbágy átszökött a jobb élet reményében.

– Tehát ma már tudjuk, hogy az őseink nagy része felvidéki származású, de érkeztek a Sárközből is. Azért jellemző ránk a kék szín, mert ezt Palócföldről magukkal hozták az őseink. Minden régi bútordarabunk, tárgyunk, ami sötétkék, a XIX. századra, az égszínkék festés pedig a XX. század elejére volt jellemző. A tulipán, a bazsarózsa és a búzavirág hármas kompozíciója mindig és mindenhol megtalálható. A tisztaszoba az 1900-as évek elején alakult ki a faluban, mert a házaink XIX–XX. század fordulóján válnak háromosztatúvá, vagyis azelőtt csak két szoba alkotta a lakóépületet, a kisszoba és a nyitott konyha. A XX. század elejére a gazdasági növekedés lehetővé tette, hogy minden házhoz harmadik szobát is hozzáépítsenek, ami a tisztaszoba nevet kapta. Kupuszinán a tisztaszoba csakis esztétikai funkciót töltött be, tehát bármilyen nagy volt a család, nem használták. Megvoltak a sajátos kellékei, így például a ládák, ezekben gyűjtötték a lányok kelengyéjét, amit ajándékba kaptak a szülőktől, amikor férjhez mentek. A kis ládikában pedig az asszonyok és a lányok a fontos ékszereiket tartották, a szalagokat, gyöngyöket – mesélte Csizmadia János, aki arról is szólt, hogy ez a terep szigorúan  az asszonyok felségterülete volt.

– Habár még senki nem foglalkozott vele behatóbban, de merem állítani, Kupuszina  matriarchális közösség, ami azt jelenti, hogy például a tisztaszobába csak nők léphettek be. Én sem emlékszem arra, hogy édesapám valaha is betette volna a „nagyszobába” a lábát. Ha öltözködött is, édesanyám vitte ki neki a ruháit. De a nők is csak akkor nyitottak be, amikor ünnepre, lakodalomra készültek és felvették az ünnepi ruhát, mivel ott tartották. Nagyon foglalkoztatott bennünket, hogy miért is alakult ki a családok matriarchális irányítása, azaz ahogy nálunk mondják, az asszonyok hordják a kalapot. Okként azt feltételezzük, hogy a falubeliek életmódja és a gazdálkodás formája váltotta ki. Ugyanis az asszonyok piacra jártak, és ez volt az egyedüli pénzforrás. Valamikor lovas kocsival mentek piacra, a férfi gondoskodott a kocsiról, az állat élelmezéséről, itatásáról, helyéről, a nő pedig árulta a terményeket. Minden kupuszini asszonynak, kivétel nélkül, a köténye alatt volt még egy zacskója, amit úgy hívtak, hogy „keténytartó”, és arra szolgált, hogy abban tárolták, a piacról származó bevételt és a család összes pénzét. Ezért, ha a férfi a kocsmában megivott volna fél deci pálinkát, akkor az asszonytól kellett kérnie a rávalót. Meg arra is volt példa, hogy kereskedő érkezett a faluba, kereste a ház gazdáját, és Pista bácsi beszólt a konyhába: Maris, téged keresnek. Ez is azért lehetett így, mert az asszonyok járták a piacot, és ők voltak tisztában az árakkal, a gazdasági körforgással – hallhatták többek között a jelenlevők. A rendezvény egyik legszebb dekorációja volt a kupuszini tisztaszoba, ahol kiemelt figyelmet kapott a szakrális sarok.

– Minden kupuszini ház régen, de ma is rendelkezik vallási tárgyakat tartalmazó „szakrális sarokkal”, ahol imádkoznak a háziak. Ez amellett, hogy a falu önazonosságának a jelképe, az anyanyelvhez, az ősökhöz való ragaszkodást, de a valláshoz való kapcsolódást is jelképezi. A tisztaszobának elengedhetetlen kellékei voltak a szentképek, a Jézus szíve, Mária szíve kép. Igaz, a faluban nem vagyunk túlságosan összetartóak, sokan sokféleképpen gondolkodunk az életről, de a megmaradásunkat illetően sosem volt vita, abban mindig egységesek voltunk! – hangsúlyozta előadása végén Csizmadia János.

Mi szem-szájnak ingere

A topolyai népzenei rendezvény a kupuszini tisztaszobát, a falu hagyományait, lelkületét ismertető előadások és látvány mellett gasztronómiai élvezetekkel is szolgált. A terménybemutató, és a jóféle falubeli pálinka mellett a hangulatot régi recept szerint elkészített mákoskaláccsal, és a hagyományos kupuszini lakodalmas kaláccsal is emelték. Ez utóbbit id. Csizmadia Anna is kínálta rendkívül kedvesen, és visszautasíthatatlanul.

– A kupuszini lakodalmak elengedhetetlen tartozéka a lakodalmas kalácsunk. Az a szokás, hogy amikor kijönnek az esküvőről, a templomból a fiatalok és a násznép, akkor a lány, azaz a menyasszony legjobb barátnői fogják a kosarat, és kínálgatják a jelenlevőket, a leskelődőket. Régen kint volt az egész falu ekkor, és a több száz emberből mindenki kapott belőle. Valamikor a házaknál egy hétig tartottak a lakodalmas előkészület, az étkek elkészítése, és mindenki, aki hozta ajándékba a tyúkot csütörtökön, péntekeken, az kapott kalácsot viszonzásul. Szegfűszeg, élesztő, tej az elengedhetetlen összetevője. Meghatározott alakúra készítjük. Bevallom, számomra az ízének nincs párja – fűzte hozzá csillogó szemmel id. Csizmadia Anna.

A találkozón a szabadkai székhelyű Vajdasági Magyar Folklórközpont is jelen volt, Ágoston Andrea topolyai szövőnő alkotásaival és fotókkal, fekete-fehér és színes archív-, és újabb képeken igyekezett bemutatni vidékünk hagyományát, a 20. századi vajdasági néptánctalálkozók emlékeit.  

– Számunkra kiemelt fontosságú, hogy a néphagyományainkat őrzők, a néptáncosok autentikus, hiteles ruhákban képviseljék egy-egy tájegység táncát vagy viseletét. Ezzel a fotókiállítással is igyekszünk felhívni a figyelmét minden résztvevőnek, hogy hogy is néz ki a vidékünk viselete részleteiben. Hiszen a táncok, a koreográfia, a jó énekkészség mellett az is nagyon fontos szempont – hangsúlyozta Nagy István, a Folklórközpont alapítója, elnöke. 

A sportcsarnokba lépve számos szemet vonzó kézműves termék, kézimunka, viseleti tárgy, néprajzi tartalmú könyv kínálta magát, az egyik asztalnál igen tetszetős ékszerek iránt érdeklődtek többen is. Mint kiderült, egy 15 éves horgosi lány hobbiként készíti az ízléses, a hagyományainkból gyökerező, ám modern viseleti tárgyakat. Tilinkó Lucáról van szó, aki a Szabadkai Zeneiskola klasszikus hegedű tanszaka másodikos diákja. Lucára picit várni kellett, hogy nyilatkozzon, hiszen a rendezvény nagy részében a folk-kocsma jó hangulatához járult hozzá muzsikáló társaival, addig is édesanyja segített az érdeklődőknek.

– A tengeren ragadták meg a kézműves ékszerek a figyelmemet, és mivel az ott vásárolt fülbevalómat nagyon szerettem, de elvesztettem szerettem volna valahogy pótolni. És elkészítettem az elsőt. Aztán elkezdtek érdeklődni többen is iránta, lassan lendületet kapott ez a hobbim. Az internetről, a youtube-ról veszem az ékszerek formavilágának az ötleteit, hogy mi az, ami iránt van érdeklődés manapság. Több stílusban is készítek ékszereket, hogy mindenki megtalálja a maga ízlésének megfelelőt. A fém alapanyag mellett például műgyanta alapanyagot is felhasználok. Ez mellett horgolni is szeretek. Másra már nem nagyon jut időm. Egyébként a zene az életem, a kézművesség, a kézimunka az a szabadidőmre marad kikapcsolódásként. Szerencsés vagyok, mert anyukámra számíthatok segítségként – nyilatkozta egyebek mellett a talpraesett és tehetséges horgosi középiskolás. A Mezőgazdasági Iskola fedett sportpályája mellet, külterületen is tartalmas programok zajlottak. A legkisebbek például mesét hallgathattak, táncolhattak, és akár gyertyát is önthettek Vass Krisztinával. Krisztinát, mint a magyar nyelvű könyvek egyik népszerűsítőjét is ismerhetjük, hiszen valamennyi tömegesebb rendezvényen jelen van gazdag kínálatával, és árulja azt, amit egyébként csak Magyarországon járva tudnánk beszerezni. Ezúttal népművészeti jellegű könyvritkaságokkal is érkezett Topolyára, amíg ő a gyertyaöntés tudományát igyekezett átadni a kisgyerekeknek, a könyveknél leánya állt helyt.