A félhomályos, üvegezett verandán egy karcsú nőalak álldogált, kinyújtott karral. Aki az utcáról, a ház előtt elhaladtában odapillantott, méltán hihette, valódi embert lát, egy filigrán fiatalasszonyt, aki nyújtózkodva el akar érni valamit, talán a magasan elhelyezett bukóablakot szeretné kinyitni vagy a hatalmas, termő citromfáról kíván levenni egy gyümölcsöt.
A helybéliek azonban tudták, nem kell hinni a szemüknek. A házban nem élt nő – se lány, se asszony. A szokványos, hétköznapi kinézetű épületben csupán egy férfi lakott, egy szobrász. Többekben felmerült, ezt az alkotását épp azért helyezte el ilyen jól látható módon, hogy a kívülállókkal elhitesse, nem egyedül él. Vagy talán egészen más szándékkal. Azért, hogy oldja a magányát.
Évek teltek el így, a szobor helyzete mit sem változott. Nem mozdították el a helyéről, és más alkotás se került mellé.
Egy teliholdas éjszakán azonban valami megváltozott. Tán a hold delejes kisugárzása tette, vagy valami varázslat volt a levegőben, de a szobor életre kelt.
Először nehezen mozdult, hiszen nem szokott a járáshoz, meztelen talpa szinte egybeolvadt a kőlappal, melyen hosszú ideje állt. Aztán mégis elszánta magát, és lassan lépkedni kezdett. Nem ismerte a házat, hiszen a verandáról a belső helyiségekbe nem lehetett belátni, mégis egyenesen a hálószoba felé vitte a lába. Ha már járni képes volt, talán hallotta is a halk durmolást, amely az alvó szobrász hollétét jelezte.
Amikor odaért, egy pillanatra megállt a széles heverő mellett, majd a takarót félrehajtva, leheveredett az ágyra. Odabújt a szobrász mellé, s mindig feltartott karjával szelíden átölelte. Azután csak nézte a jól ismert arcot, bámulta, majd megérintette a lehunyt pillájú szemeket, s megcirógatta az alvót. Ugyanazzal a mozdulattal élt, mint amikor a szobrász, befejezvén művét, az elkészült alkotásában gyönyörködve, szeretettel megsimogatta az ő márványarcát.
A szobor az érintéstől úgy érezte, már nemcsak a mozdulatra képes, de melegség járja át a testét, szinte hallotta, mint buzog testében az éltető erő, hogy áramlik ereiben a vér.
A szobrász nem ébredt fel az érintéstől, így az ölelés nem szakadt meg. A két test összefonódott, és egész éjszakára úgy maradt.
Mivel az elkövetkező napokban a barátságos, közvetlen, mindenkivel szóba elegyedő szobrászt senki nem látta az épületben mozogni, de az utcán sem tűnt fel, szomszédja rosszat sejtve bement a házba.
Az útját nem állta akadály, minden nyitva volt. Odabenn csend honolt. Nem hangzott kopogás, a véső csattogása, a csiszoló megszokott hangja. Mintha megállt volna az élet.
A szokatlan helyzettől felbátorodva beljebb ment, mígnem rátalált a hálószobára.
Az ágyon fekve meglátta a férfit és a nőt. A pár mindkét tagja márvánnyá válva, örök mozdulatlanságba dermedve ölelte egymást.
Nyitókép: Kuan-yu Huang
