A nagykövetség épületében tán egy hétig éltek velünk együtt a Jugoszláviából kiküldött újságírók. A lövöldözések és a blokád óta nem járhattak ki veszély nélkül, akár életüket is veszthették volna a fegyveres küzdelmek velejárójaként. Különben sem bírták hazaküldeni jelentéseiket, így valósággal beszorultak a követségre. November tizedike körül bejelentették nekik kiküldetésük megszűnését. Autóbusz jött értük, azzal hagyták el körünket. Indulásuk előtt együtt vacsoráztak a konyhában. Anya a tűzhely mellett foglalatoskodott, én segítettem a tálalásban, aztán a csoporttal együtt is vacsoráztam, igaz, kézből egy sarokban, mert anya nem engedett a fontos bácsikkal egy asztalhoz. A vacsora nem volt különleges, sült szalonna, hajában főtt krumpli.
A sajtó mesterei mesélgették egymásnak élményeiket , hiszen valamennyien jelen voltak az október végi fegyveres incidensek, megütközések helyszínein is. Talpraesettek voltak, hiszen magas rangú politikusokkal, katonákkal is beszélgettek. Más nemzetiségű újságírókkal is kommunikáltak, híreket csereberéltek.
Anya készítette a vacsorát, ő tálalta fel egy hosszú asztalra. Kicsit megorroltam rá, mert nekem, mint valami babszemjankónak, egy félreeső kis asztalra varázsolta a lakomámat, és dühömre, mintha kés-villa nem lenne való a kezembe, mint egy pelenkásnak, falatokra vágta a sült szalonnát, a főtt krumplit. Ám gyorsan elpárolgott a neheztelésem, mert a krumplit meg is locsolta szalonnazsírral, rég ettem ilyen finomat! Nem csoda, hogy a falatozással foglalkoztam, nem nagyon figyeltem a felnőttek társalgására.
Egyszer csak megragadott Osman* bácsi éles hangja.
– Az nem igaz, amit némely országok diplomatái suttognak, hogy mi Nagy Imrét és társait idecsaltuk a jugoszláv nagykövetségre. Erről szó sem lehet! Ellenkezőleg: bennünket döbbentett meg, hogy Nagy Imre éppen tőlünk kért menedékjogot!
– Ezt némely magyar politikus beszélgetéseink során ki is hangsúlyozta előttünk – bizonygatta Gavro** bácsi.
– Az elmúlt szűk három hétben kegyetlen dolgoknak lehettünk szemtanúi itt Budapesten – folytatta Osman bácsi.
Hirtelen lárma kerekedett, szinte valamennyien egyszerre akarták a többiek tudomására hozni, amit láttak, amit megtapasztaltak a tereken, az utcákon.
– Én október huszonharmadikán jelen voltam a Magyar Rádió előtti tüntetésnél – kezdte egy ősz bácsi, akit akkor láttam először és utoljára. – Este volt már, amikor valami fegyveresek ugrottak ki a kapun, és a tömegbe lőttek. Jajgatás hallatszott azonnal, sokan a földre vetettük magunkat. A lövöldözők a következő pillanatban visszaugrottak, nagy csattanással berántották maguk mögött a kaput. A fekvők lassan fölkeltek, a sérültek kiabáltak, segítségért könyörögtek. Tőlem vagy három lépésnyire fekve maradt egy fiatal lány. Valaki leguggolt mellé, kitapintotta a nyakán az ütőeret.
– Vége – mondta.
A lányka üveges szemmel bámult a buta sötétbe. Pár lépés átmérőjű kör keletkezett a szerencsétlen nő körül. És csak bámultuk a mozdulatlan fiatalt, akit biztosan hazavártak. A saját lányomat láttam lelkemben, aki olyasforma idős most, mint az előttem fekvő, és villámként csapott belém a tudat, mi lenne, ha ő lenne az áldozat?
Egy magas, 23-24 éves egyetemista lépett a lány mellé. Lassú mozdulattal leoldotta gallérja alól a nyakkendőjét, lehajolt a szerencsétlenhez, és a lány arcára, testére terítette. Hátrébb lépett, de már helyében ott termett egy másik fiú a nyakkendővel. Így sorjáztak a fiúk, és nyakkendőjükkel, mint színes szemfödéllel teljesen eltakarták a lány testét.
– Barátaim! – kiáltott az az ifjú, aki először oldotta le a nyakkendőjét –, esküdjünk meg ünnepélyesen, hogy e lány emlékére, akinek nevét sem tudjuk, mától kezdve soha többé ebben az életben nem viselünk nyakkendőt.
– Esküszünk! – zúgott a kigombolt gallérúak kórusa.
– Ki ez a fiatalember? – hangzott a szűk, félhomályos utcában minden irányból.
– Megjegyezted a nevét? – kottyantott közbe Apró Matyi bácsi.
– A teljes nevét nem jegyezhettem meg – nézett Matyi bácsira az idősebb újságíró, aki alighanem szarajevói volt –, de annyit mégis eszembe véshettem róla, hogy Gyurinak*** szólították. Valaki azt mondta a tömegben, hogy a nyakkendőt kioldó fiúk műépítész hallgatók meg iparművészeti főiskolások.
Osman tanácsos bácsi az Országház előtti eseményekről emlékezett meg.
– Borzasztó volt! Még rágondolnom is nehéz, pedig nem tegnap történt. Tele emberrel a tér, rengetegen, vagy százezren is tán! És a környező tetőkről ebbe a tömegbe belegépfegyvereztek, belegéppuskáztak! És alighanem magyarok lőttek magyarokat! Borzasztó sok test maradt a tér aszfaltján.
– Néhányunkat a Béke Szállóban helyeztek el – kezdte Matyi bácsi. – Körülbelül egy órával érkezésünk után egy orosz katonai rendszámú busz állt meg a Nagykörúton a szálló előtt. Civil ruhában, magyarul beszélő férfiak szálltak ki belőle, velük együtt azonos folyosón laktunk két napig, aztán minket kidobtak, ők maradtak. Ezeket a pofákat én több helyszínen is viszontláttam, méghozzá nagyhangú forradalmárok álcájában.
– Rohadt provokátorok! – szűrte ki fogai között a vacsoraasztal terítőjére valaki.
– Azt hiszem, többet is tudtak, mint provokálni! – folytatta Matyi bácsi. – Másnap reggel, mikor elindultam a Kilián-laktanyába, hogy találkozzam Maléter Pállal, interjút készítettem volna, de soha nem találkozhattunk egymással, a civilruhás csoport tagjai orosz nyelven hallgatták az eligazítást a szálló halljában. A magam fülével hallottam pattogni a szót az orosz alezredes szájából. – Állandóan az ellenforradalmárokról meg a csőcselék rombolásáról, rablásról, fosztogatásokról beszélt, holott a Nagykörúton ott termett meg maga a csoda! A betört kirakatokon át nem mászott be senki az üzletekbe, nem vittek el onnan egy keresztül szál szalmát sem. És sok helyen láttam nagy befőttesüvegekben az összegyűjtött pénzt, amelyet az üveg alá helyezett cédula tanúsága szerint az elesettek családjai segítségére raktak be a járókelők. Ezt láthattátok, megtapasztalhattátok ti is valamennyien. Magam is tettem néhány dunsztosüvegbe valamennyi pénzt.
– Engem megdöbbentett és alaposan összezavart a Köztársaság téri esemény – kezdte beszámolóját Gavro bácsi. – Halottak hevertek szerteszét, a fáról akasztott ember lógott, és hatalmas betűkkel vágott képen a jelszó: „Akasszátok föl a kommunistákat és a zsidókat!”
– Kiömlött a szennycsatorna! – kiáltott valaki. – Ezek már a provokátorok föltámasztott vitézei lehettek!
– Október 29-én beszélgethettem Kádárral – folytatta Gavro bácsi. – Azt mondta akkor nekem: „Ha úgy folytatom, mint Nagy Imre, nálunk újfasizmus alakul ki, ha behívom az oroszokat, jöjjenek vissza, úgy vonulok be a történelembe, mint a magyar nép hóhéra!”
Fölzúdultak a hallgatók. Én nem is értettem igazán, mit is jelentenek ezek a szavak, de éreztem, a többiek szerint valami nagyon fontos tartalom jutott a hallgatók tudomására.
Zoki megfogta a vállam. Szemembe nézett.
– Tudod hányszor álmodtam az újságírói búcsúvacsorának ezt a jelenetét? Elmémbe, mint vérszívó pióca örökre bemarta magát Kádár pokolszínű megnyilatkozása! Még most is hallom Gavro bácsi szavait, ezért is tudom hibátlanul idézni.
Barátom legyintett egyet.
– Van még valami! – emelte jobb mutatóujját magasba Gavro bácsi. – Azt is lelkemre kötötte Kádár, mondjam meg a jugoszláv elvtársaknak, hogy a szocializmus akár így, akár úgy, de Magyarországon elbukott!
Osman tanácsos bácsi, aki szemben ült velem, a hosszú vacsoraasztal másik végén, fölállt a székről. Körbejárta az asztalt, minden jelenlévőnek a szemébe nézett.
– Ki látta közülünk a Sztálin-szobor ledöntését?
Csönd lett a vacsoraasztal körül.
Osman bácsi aprókat lépve, szinte andalogva, újra körbetipegett, ellépett a hosszú asztaltól, megállt előttem, a macskaasztalnál, és elmosolyodott.
– Körünkben itt ül az egyetlen valóságos szemtanú.
– Ki az? – kérdezték az újságírók.
– Gyere, Zoki! – ölelt át a tanácsos bácsi. Kézen fogott és bemutatott engem a gyülekezetnek. Gyorsan helyet szorítottak nekem a zsurnaliszták, anya meg csak a fejét csóválta.
– Mondd el, Zoki, mi történt október huszonharmadikán este? – biztatott Osman bácsi.
– Apa lekevert nekem három hatalmas pofont!
– Az már a vége a történetnek, kis vitézem!
– De még másnap is látszott az arcomon az ujja helye.
– Ideges volt a párom, hogy a gyerek késő estig nem jött meg – magyarázta komolyan anya a jelenlévőknek. – Elcsattantak a taslik, így igaz.
– Csak hármat kaptál? – kérdezte Matyi bácsi. – Megérte, édes öcsém, facsiga!
Maguk közé ültettek a komoly emberek, és meséltettek. Kérdezgettek mindenfélét, én meg elmondtam, hogy a vörös képű kövér alak kérte Sztálin Jóskát, másszon le a talapzatról, amelyet ő posztamentumnak mondott, mert ha marad a helyén, biztosan pofára esik.
1956. október 23-án is szaporán szedtem a lábamat hazafelé az iskolából, ám leragadtam az István út városligeti végénél.
Hatalmas tömeg gyűlt ott össze, mindenki kiabált, különböző kórusok énekelgettek tréfás vagy ijesztő dalocskákat Sztálinról és Rákosiról, és a tömeg határozott akarata volt a hatalmas szobor ledöntése. Sok teherautó állt egymás mellett, talán traktor is volt, de arra nem emlékszem pontosan. Vastag kötélhurkot dobáltak a szobor feje felé, de mindig visszahullott, leginkább csak a csizmáig repült.
– Nem hagyja magát a Jóska! – kiáltott egy vörös képű, bajszos bácsi mellettem.
– Le vele! Le vele! – énekelt a hatalmas kórus.
Valahonnét valakik kihúzható létrát szereztek, nem láttam pontosan, kik jöttek; lehet, hogy tűzoltók. Hatalmas üdvrivalgásban tört ki a sok ezer ember. Én is kiabáltam, mert mindenki úgy ordított ottan, ahogy a száján kifért.
A kihúzható létráról már nagy nehezen sikerült meghurkolni a szobor nyakát.
– Le a kalappal, pompásan vetetted a lasszód, cowboy! – kiáltotta a vörös képű.
– Elkaptad a marhát! – hangzott a hátam mögül.
A kötél végét egy teherautóhoz kötötték. A téren nagy csönd támadt, mint a cirkuszban, ha a közönség várja a halálugrást, A teherautó nagy zúgással megindult, reszketett az egész testem a fölpörgő robajra.. Egy perc sem telt belé, a kötél elszakadt! Csalódott hangot hallattunk valamennyien.
– Drótkötelet! – kiabálták a szobor talpazatára fölmászott emberek.
Egyik teherautó vezetője két ujját a szájába vette, nagyot füttyentett. Ismét csönd a téren.
– Nálam van vagy hatvan méter drótkötél!
Egész csoport fiatal ugrott a gépkocsi platójára, és adogatták lefelé a drótkötéldarabokat. A leghosszabb végére hurok került, s a szobor vállára kötél segítségével fölmászó legény Sztálint földíszítette e különös nyakkendővel.
– De szép lettél, Jóska! – kiabált újra a vörös képű.
– Adjunk neki még egyet! – kiabálta a kórus.
Kapott e bajszos alak még egy acélhurkot.
– Indulhatsz a lányokhoz! – harsogta a vörös képű.
A körülöttem lévők nevettek, én is velük. Eddig pompás tréfa! – állapítottam meg.
A szoborról lelógó kötelek végét több teherkocsihoz kötötték.
Újra csönd a téren.
A halálugrás előtti pillanat.
A cirkuszi sátor kupolájában himbálózik trapézán az egyik akrobata, a másik várja a szökellés pillanatát.
Visszafojtom lélegzetem.
Fölperegnek a motorok, repesztenek a kipufogók, a kerekek helyben forognak, büdös gumiszag a téren.
– Álljatok meg! – kiabál a kórus.
A motorok megkukulnak.
Csöng a fülem, szinte hasogat a fejem.
– Hozzunk köveket! – kiáltja egy erős hang.
– Hozzunk köveket! Hozzunk köveket! – visszhangzik a kórus.
Kézben hoztak valami fiatalok sok-sok macskakövet.
– Gyorsan rátaláltak a macskakövekre a gyerekek! – szól valami érces férfihang mögöttem.
– Úttestet javítanak a közelben – magyaráz egy néni.
– Nemsokára barikádot emelnek majd a kölykök, meglássák! – néz körül a vörös képű.
A macskaköveket a teherautók kerekei alá helyezik, hogy ne csúszhasson a gumiabroncs. És felbőgnek a motorok. Újra maró füst, újra égett gumiszag.
– Slájfolnak a kerekek! – ordít a vörös képű.
Nekem a torkom marja a belélegzett bűzös füst-levegő keverék, köhögnék, de nem bírok, a szememből patakzik a könny.
A köveket eltakarítják a fiatalok a kerekek alól. Aztán valahányan elszaladnak egy keresztutcába. A tömeg idegesen tárgyalja a történteket. Végül eljut hozzánk is a hír, a közeli gépipari technikum diákjai átugrottak iskolájukba, azonnal meghozzák a lángvágókat.
– Gyere le, Jóska, arról a ronda, magas posztamentumról, míg szépen teheted! – biztatja a hatalmas bronzalakot a vörös képű.
– Jóska, gyere le! – skandálják suttyók körülöttünk.
A tömeg egy része átveszi a nótát.
– Jóska, gyere le! – fut szerte a Városliget fái között.
A jövendő gépésztechnikusai futva érkeznek iskolájukból vissza a szerszámokkal. Lihegnek, káromkodnak.
A szobor talapzatán álló két alak leereszkedik a kötélen.
Két gépésztanuló létrán mászik helyükbe. A kötélen fölhúzzák a vágóeszközöket. Aztán fölkapaszkodnak mások is.
– Gyere le, Jóska, mert ha fönt maradsz, az lesz a vége, pofára esel! – szellemeskedik a vörös képű.
Körülöttünk nevetni kezdenek az emberek.
– Essél a pofádra! Essél a pofádra! – vette át a kórus.
Hirtelen elsötétül a világ!
A kórus torkán akad a dallam.
Síri csönd a téren.
Csak a közvilágítás lámpái pislákolnak. Eddig egy tetőről reflektor varázsolt szinte nappali fényt a szoborra.
– Játszanak velünk a székházasok! – töri meg a csöndet egy bajuszos bácsi.
– Világíts! Világíts! – zúg a kórus.
Vagy tízen rohantak egy magas ház kapujához. Előbb dörömböltek, majd benyomták a szárnyat.
És pillanatokon belül újra kigyulladt a reflektor.
– És lőn világosság! – nevetett a vörös képű.
– Maga mindenre tud valami mondást? – kérdezte a vörös képű mellett álló néni.
– Eddig hallgatnom kellett. Most kidumálom magamat! – így a válasz.
A talapzaton állók zúgva vágták a szobor lábát a csizma fölött. Szikrázott a szobor, úgy láttam, haragjában lángot vetett.
A műszaki középiskola diákjai, akik a szobor mellett álltak, kiabálni kezdtek:
– Menjenek félre! Vigyázzanak! Dől a szobor!
Az emberek lassan nagy ívben félrehúzódtak, én egészen távolra sodródtam , csak a szobrot láttam. De mellettem ismerős hang szólította Jóskát, a szobrot:
– Gyere le, mert ha nem, bizony pofára esel!
A tehergépkocsik, mintha csak erre vártak volna, fölbúgtak, pokoli sikoltással feszültek meg a drótkötelek, a szobor megrezdült majd inogni kezdett, aztán hatalmas csattanással zuttyant a földre.
– Mondtam, Jóska, hogy pofára esel. Nem hallgattál rám. Kellett ez neked?
– Kellett neki! Kellett neki! – vette át számtalan száj a rigmust.
Belém meg villám csapott! Talán már éjszaka van?
– Bácsi, kérem – szólítottam meg a vörös képűt. – Meg tetszik mondani hány óra van?
– Történelmi időpont, kiskomám! – csurrant boldog forrás a bácsi száján. – No, nézzük csak! – Széttárta köpenyét, aztán a zakóját, hózentrágere kétágú gombolása alól körülményesen öreg zsebórát halászott elő. Vizsgálgatni kezdte:
– Huszonegy óra, harminchét perc!
– Mennyi?
– Mindjárt háromnegyed tíz! Nem kéne neked már ágyban lenned?
Válasz helyett csíkhallá változtam, amilyen gyorsan csak tudtam, átcsusszantam a tömegen, és futni kezdtem a nagykövetség épülete felé.
Az épület előtt apa várt, szó nélkül elkapta a vállamat, és akkora pofont kanyarított a bal orcámra, hogy még másnap is meglátszott mind az öt ujja nyoma!
– Adok én teneked, csavarogni éjjel! – csattantott újfent kobakomra apa.
És apa csattantott egy harmadikat is.
A lakásban anya várt, kisírt szemmel, szótlanul. Berepültem a szobába, anya szárnyai között pihegtem. Ő átölelt, én mindkét kezemmel ruhájába ragaszkodtam. Aztán hangosan sírni kezdtünk mind a ketten. Nem szólt az én anyám egy szót sem, csak szorított, szorított, átölelt, és csókolgatta a hajamat.
Végül apa kiszedett anya védő szárnyai közül.
– Vetkőzz, és alvás!
Magamra hagytak a szobában.
– Tíz óra múlt huszonnégy perccel! – kiáltottam a szekrénynek.
– Hát így történt meg velem az október huszonharmadika este.
Aztán újra közhírré tettem előttük, hogy a legfontosabb magyar történelmi pillanat október 23-án esett, mégpedig huszonegy óra harminchét perckor.
– Biztos vagy az időpontban?
– Biztos. Már ha a vörös képű zsebórája pontosan járt.
– A másik fontos időpont mikor lehetett? – kajánkodott szűkre húzott szemmel Matyi bácsi.
– Melyik másik időpont? – kérdeztem.
– A három egyforma csattanás ideje.
– Jaaa! Tíz perccel később. Szaladtam hazáig.
– Nem futottál elég gyorsan!
Hallgatóságom jóízűen végignevette előadásomat. Kérdezgettek volna még, de anya rájuk szólt:
– Ne húzzák már a gyerek nyelvét!
– Pompás előadást tart nekünk egy fontos eseményről – vett védelmébe Osman tanácsos bácsi.
Most tűnt fel, anya el sem mosolyodott abban a társaságban, amely dőlt a kacagástól, amikor fölmondtam magyarul a vörös képű bácsi kérését: „Gyere le, Jóska, mert pofára esel!” Matyi bácsi fordított szerbre.
Találkozott tekintetük. Én ezt azonnal észrevettem. Láttam, anya arcából kifutott a vér.
– Indulj, kisfiam! Öreg este van, gyereknek ilyenkor már ágyban a helye! – parancsolt rám szülém.
Hangja nagyon idegenül hatott.
* Osman Dikić (1921–1995) diplomata, író, műfordító. 1941-től vett részt a népfelszabadító háborúban. Belgrádban jogi tanulmányokat folytatott, és felsőfokú diplomáciai tanulmányokból is diplomát szerzett. Munkaideje nagy részét a diplomáciában töltötte. 1956-ban a budapesti jugoszláv nagykövetség tanácsosa.
**Gavro Altman (1924–2012) publicista, író, diplomata. 1956-ban a belgrádi Borba és más lapok, köztük a Magyar Szó budapesti tudósítója.
***Fekete György (1932–2020) belsőépítész. A Magyar Művészeti Akadémia első elnöke, majd annak tiszteletbeli elnöke. A Nemzet Művésze. A Kossuth-díj mellett még számos díjat és kitüntetést kapott. Különböző rendeltetésű középületek, református templomok belső tereinek, továbbá sok száz magyarországi és külföldi kiállításnak a tervezője. Oktatóként, folyóirat-szerkesztőként és kultúrpolitikusként évtizedekig a magyar kultúra aktív résztvevője volt.
(1990-ben Budapesten egy látogatás alkalmával személyesen is hallottam elbeszélését az elesett lányról és az egyetemisták által ráterített nyakkendőszemfödélről.)
Nyitókép: Fortepan
