Bátyi Zoltánt a szegedieknek nem kell bemutatni, itt született, nevelni is ez a város nevelte, iskolázta, itt szerzett jogi diplomát, és itt kezdte újságírói pályáját, amelynek folyamán több mint hétezer cikkét közölték különféle lapok. Tucatnál is több közéleti kötet (köztük a Szeged, a palotás város, a Csillag – börtönkönyv, a Tisza királynő; az Életfogytiglan és a Marinko, avagy a halál zsoldosa, a Hóhércsárdás) szerzője, illetve társszerzője. Hatalmas publicisztikai munkássága mellett terjedelemben eltörpül szépirodalmi tevékenysége, jelentőségéből azonban ez mit sem von le. Bátyi jó elbeszélő, mesélőkedve hatalmas. Erre a szegedi olvasók a Délmagyarország tárcarovatában hajdan heti rendszerességgel olvasható Belami-történetekből már régen rájöhettek. A néhol a rejtői groteszk határáig elmerészkedő Belami-tárcák az elmúlt évtizedekben blogon, kötetekben, nyomtatott és internetes újságokban egyaránt föltünedeznek, szerzőjük a tárca műfajának alapvető sajátosságait megőrizve újít és mindenkor jól mulattat, ám igazán szépírói megnyilvánulásai nem ehhez a műfajhoz köthetők.
Voltaképpen a Táncol a Tisza című novelláskötetével lépett át Belami árnyékán. Abban a kötetben már egy valódi novellistával találja szembe magát az olvasó, a tárca kereteit szétfeszítő, néhol kicsit fegyelmezetlen, néhol az érzelmei által majdnem túlvezérelt elbeszélővel, ám mindenképpen elbeszélővel, íróval, szépíróval. A Hálózsák a felhőn című könyve újabb lépcsőfokot jelent az életműben, és ami talán még fontosabb: írói világának kiteljesedésében. A könyv vezérmotívuma a nő, már amennyiben a nők köré szőtt történeteit rostálta egybe a szerző. A huszonegy novella szerves egészet alkot ebben a gondosan szerkesztett kötetben, amelynek az íve éppen olyan, mint a szépséges nők szépséges gerincéé, amikor reggel, fölébredvén, nyújtóznak egyet az ágyban.
A Csókolj meg, Júdás! című Bátyi-kötetről egyik recenzense, Döme Barbara ekképpen ír: „Aki ismer, tudja, hogy vesszőparipám az írásművek hitelessége. Ha valamit hamisnak, vagy mesterkéltnek érzek, nem olvasom tovább. Bátyi Zoltán novellái azonban hitelesek, már-már dokumentaristák, tárgyilagosak. Újságíróként, bírósági tudósítóként magam is számtalan tárgyalást ültem végig, így meg tudom ítélni: az említett sztorik bizony nagyon is a valóságról szólnak. A történeteket olvasva újra ott találtam magam a gyilkossági helyszíneken, a kihallgatásokon és a tárgyalótermekben. Bátyi Zoltán olyan részletesen, precízen és aprólékosan írja le ezeket az eseteket, hogy az olvasó maga is aktív részesévé válik a történetnek, mintha akaratlanul belecsöppent volna egy filmforgatásba. Nem véletlenül írom ezt. A Bátyi-novellák egy része valóban olyan, mintha egy jól megrendezett filmet nézne az ember. Nem túlzok, ha azt mondom, ezek az írásművek a hangulatok, az atmoszféra rajzai.”
Bátyi Zoltán amellett, hogy folyamatosan ír ismeretterjesztő tanulmányokat és publicisztikát, szépirodalmi műveket is alkot. Ahogyan Döme Barbara rámutat, ezek egyik legnagyobb erénye a hitelesség. Bátyi mindig történeteket ír, végső soron minden írói megnyilvánulásában mesél. Ügyesen, érzékenyen játszik az érzelmek húrjain, de sohasem manipulál, s ha némelykor már-már érzelgősségbe fordulna, az utolsó pillanatok valamelyikében mindig visszarántja a történetet és az olvasót a realitásba. Novellái megérintik az olvasókat, elsősorban érzelmi síkon, mert Bátyi nem okoskodó szerző, nem „megmondó” típus, nem. Mesélő ő, azon történetmondók örököse, akik régen a kukoricafosztás közben szóval tartották a munkálkodókat, vagy akik tábortüzek mellett, elalvás előtt nyújtottak vigaszt és megnyugvást társaiknak a történeteikkel. Olyan író, akit nem az irodalmi trendek érdekelnek, noha, amikor helye és szerepe van, használja a bevált elbeszélői módszereket; olyan író, akinek a történet és a mesélés a lényeges – de sokkal több is annál: egyenesen a lételeme a történetmesélés.
Legutóbbi, Krétarajzok, gázgyár falára című kötete, amelybe újabban és korábban született novellák egyaránt kerültek, mintegy esszenciáját nyújtja a Bátyi-prózának. Döme Barbara két alapvető megállapítása messzemenően érvényes erre a kisprózagyűjteményre is: a hitelesség és az atmoszférateremtés. A személyes vallomással induló (Mi, ötvenhatosok), majd három ciklusba (Külvárosi ária, Sirályének, Kukoricanadrág) sorolt novellákkal folytatódó kötet összesen harminckilenc írásából kirajzolódik egy sokszor kemény, nem ritkán bizony szánni való, gyakran siralmas, de alapvetően szerethető és ha nehezen is, de élhető világ képe, amelyben a küzdelmes életek, a kínlódás és a beteljesületlenség, a hiány és a veszteségek mellett és mintegy mögött-fölött ott lebeg az életbe vetett hit, mert „az élet szép”. Vagy legalábbis „[l]ehetne rosszabb is – legyintett az öreg trafikos, és arcán a millió ráncból kiolvashattuk: neki volt is rosszabb. De nem törődtünk vele, hiszen az élet szép…”, végtére is „azért mi tulajdonképpen szép életet éltünk, csak nagyon szegényet”, sőt, biztosan tudjuk, hogy „lesz nekünk egyszer még szebb életünk is”. Óhatatlanul és előbb-utóbb eszébe jutnak az olvasónak Bátyit olvasva Csoóri Sándor sorai is: „ideköt / idegszálaival a szél, / pamutszálaival a köd / s a végső türelem is ideötvöz.”iv Mert vallomás is ez a kötet, ahogyan mindegyik Bátyi-széppróza, szerelmi vallomás a szülőföldhöz, a fölnevelő közeghez, a városhoz, a térben és időben nagyon pontosan meghatározott hazához, a barátokhoz, a nőkhöz – az élethez. Ami nehéz, de szép. S talán épp azért értékesebb a szépsége, mert nehéz.
Bátyi Zoltán: Krétarajzok, gázgyár falára. Szeged, Areión Könyvek, 2022
Nyitókép: forrás: Bátyi Zoltán Facebook-oldala
