Előkerültek a régi csontok

Camilla Läckberg az egyik legnevesebb svéd krimiszerző, A Prédikátor című regénye –  nem ebből készült az azonos című film –  eredeti nyelven éppen 20 éve, 2004-ben jelent meg, magyar fordításban 2010, az első kiadás óta olvasható. Az írónőről érdemes tudni, hogy ő tanulta a krimiírást. Már gyermekkorában Agatha Christie regényeit falta, majd más bűnügyi témájú regényeket is sorra vett, végül, amikor alkalma adódott, beiratkozott egy krimiszerzőkurzusra. Az ott elsajátítottak nyomán – és mellett – írta meg első regényét, a Jéghercegnőt, ami a svédországi kiadója szerint 2003-ban, a magyar fordítás jelzése alapján pedig 2002-ben jelent meg. (Az ilyen előre- vagy visszadátumozás nem ritka, ugyanis, ha egy könyv az adott év decemberében jelenik meg, akkor a következő januárban már tavalyinak minősül, de ha januári dátummal kerül ki a nyomdából, akkor egész éven át ideinek, vagyis frissnek számít. Esetünkben ennek a ténynek nincsen jelentősége, hiszen Camilla Läckberg második regényének megjelenésétől két évtized múlott el, annak viszont van, hogy az írónő még ma sincs ötven esztendős! Eddig tíz bűnügyi regénye jelent meg ugyanannál a svéd kiadónál, ezek mind olvashatók magyarul – a fordításokat is egyazon magyar kiadó vállalta fel. A szerző a krimiken kívül írt bűnügyi kisregényeket, gyermekkönyveket, sőt, szakácskönyvet is. (Mellesleg három gyermeke és egy férje van.) A krimiíró kurzuson a tanára azt javasolta, hogy a történetet olyan helyre helyezze, amit kedvel és alaposan ismer. Camilla megfogadta a tanácsot, minden regénye szülővárosában játszódik, természetesen Svédország más települései is megjelennek bennük.
    Ez a regénye úgy kezdődik, mint egy gyermekkönyv, egy hatéves fiú szemszögéből indít a szerző, majd egy, a nyolcadik hónapban lévő, viselős nő szemszögére vált, de már az első oldalon megvan az első áldozat, alig valamivel később ugyanott két koponya meg egy rakás csont kerül elő, amiből két teljes csontvázat ki lehet rakni.
    A rendőrfelügyelő (parancsnok) ábrázolásából sejthető, hogy nőíró a szerző, enyhén szexista, érzi a férfinem gyengéit. Kissé meglepő, hogy már a kezdetben visszaköszönnek a skandináv krimik elhasznált paneljei: a nyomozót évi szabadságáról hívják vissza, mert „az ügyet csupán ő képes megoldani”, az üdülőtelep elhagyott házait fiatalok fosztogatják, a felügyelő felesége éppen gyermeket vár, a tinilány éjszakánként kiszökdös otthonából... mindezeket már más szerzőknél is olvastuk. A felütést jelentő nyúlfarknyi fejezetet egy soha véget nem érő fejezet követ, amelyben ezer irányba mutató szálak bontakoznak ki. Nőszerzőre utal, hogy a regény jelentős részét több família családon belüli viszonyainak taglalása teszi ki, végül családi dráma bontakozik ki. Csakhogy ezek a betétek jelentős mértékben hozzájárulnak a karakterek kialakításához és ábrázolásához. Különösen a nőalakok jól sikerültek, a fruskáktól az érett nőkön keresztül a túlérettekig.
    A főszálon pedig megtudjuk, kié lehetett a meggyilkolt nő holtteste alatt talált két csontváz, ők huszonnégy évvel korábban tűntek el, és a csontjaikat ugyanúgy eltörték, mint a föléjük fektetett fiatal nőét. Feltételezhető, hogy negyed évszázad után egy szadista sorozatgyilkos köszön vissza a történetben, sőt, az is vélhető, hogy esetleg több áldozata is lehet, csak azokra nem bukkantak rá. Az időbeli eltérés felveti a krimik újabb kliséjét, a múlt és a jelen párhuzamos ábrázolását. A múltról szóló szövegrészeket természetesen dőlt betűkkel szedték a könyvben, teljesen feleslegesen, ugyanis ezen szövegrészek felett ott szerepel a történés dátuma. Ráadásul a dőlt betűs részek önmagukban is feleslegesek. A címben szereplő Prédikátor neve a regény első ötven oldalát követően bukkan fel, de akkor már aligha aktív szereplő, már régóta halott, sőt, két fia közül egyik is vagy két évtizede önkezével vetett véget életének, éppen amiatt, mert rávetült a gyanú árnyéka a lányok meggyilkolása ügyében. (Az öngyilkosság tényét később cáfolja a szakértői vizsgálat, ám a gyilkosság lehetséges motivációját az olvasónak kell kitalálnia.)
    Csakhogy a Prédikátornak volt egy másik fia is – a testvérek viszonyának ősképe Káin és Ábel története a Szentírásban, vagy akár Jákob – talán nem véletlenül egyik regényszereplőnek is ez a neve (Jacob a hajdani Prédikátor unokája és maga is egyfajta szent ember)  – és Ézsau, a már az anyaméhben civakodó, rivalizáló ikerpár példázata. A regényben szereplő testvérek ugyan nem ikrek, és nem a versengés, hanem habitusuk különbözősége teszi őket hasonlatossá az őspéldákhoz, irodalmi előképekhez. Ráadásul a két fivér viszonyt folytatott egymás feleségével a házasságkötés előtt vagy után, és ebből alakult ki némi gubanc. Ahogy a látszólag széttartó szálak kezdenek egymáshoz bogozódni, a bűnügyi történettel párhuzamosan egy lélektani regény is kezd összeállni. Amint elsimul a történet indulatos töltete, eltűnik még egy tinédzserlány…
    Némi túlzással azt is állíthatnám, hogy családcentrikus krimi a svéd írónő regényének műfaja. Számos család megannyi belső és külső kapcsolatát vonultatja fel, ezek részben a késleltetést, a fő szálon futó cselekmény elodázását szolgálják, részben viszont éppen annak megértéséhez nyújtanak támpontokat. Ezek az olykor gyengéd, máskor kíméletlen emberi kapcsolatok helyettesítik az angolszász hard-boiled krimikből ismert fegyverközpontúságot, brutalitást és a sötét ábrázolásmódot. Ami üdítően hat a bűncselekmények pokla után, csakhogy a pokol nem csupán az elkövetők és az áldozatok számára fenntartott hely – a mindennapi életet is pokollá teheti egy-egy jellem, magatartás, viselkedés, még ha nem is puszta rosszindulatból fakad. Ennek a másodlagosnak tekinthető szenvedésnek a bemutatása jellemző a skandináv krimikre. A szövegen átsüt, hogy a szerző az életben nagyon gyűlöli a hívatlan, unalmas és szemtelen vendégeket – a könyv zsúfolásig van ilyen kellemetlen alakokkal. Az pedig még a skandináv krimik esetében is szokatlan, hogy a történet háromnegyedénél új szereplőt – akiről később kiderül, hogy (majdnem) kulcsfontosságú –  iktat be a szerző, miközben több epizodistát is kiejt a történetből, akit ráadásul egy olyan szereplőhöz kapcsol, akivel korábban nem sokat törődött. Figyelmeztető jel ez, miszerint valami meglepetésre készülhetünk. Ezt az érzést fokozza, hogy a bűntény(ek) elkövetésével gyanúsítottak köre egyetlen család négy férfitagjára korlátozódik, és a feltételezett tettes nyaka körül már a regény háromnegyedénél szorulni látszik a hurok. Ez felettébb szokatlan. Az már nem, hogy a hurok téves személy nyaka köré fonódott.
    Ám mégse! Az lesz a tettes, akit a rendőrség gyanúsít. Leleplezésében a DNS-vizsgálat hoz perdöntő bizonyítékot. És ez az a pont, ahol elcsúszik az írónő. A gyengébbek kedvéért kétszer is elmagyarázza a DNS szerepét, ám a regényírás idején ennek a vizsgálatnak az igazságügyi felhasználása még gyerekcipőben járt, a szerző se tudhatott felőle mindent, így eshetett meg, hogy nála ugyanazon személy ondójában és vérében talált DNS nem felelt meg egymásnak. Pedig a poén körítését alaposan kifundálta.
    A regényírás ideje egyébként is rányomta bélyegét a történetre: az internet még csigalassúságú, a rendőrök nem helyeznek kellő hangsúlyt a mobiltelefonok nyújtotta lehetőségekre, a nyilvántartásokat még papíron vezetik. Ez ugyan nem lenne baj, de az már igen, hogy a regény adós marad egy gyilkosság megoldásával, meg egy fontosnak vélt nyomozási szál lezárásával. Talán a túl sok szereplő elvonta róluk a szerző figyelmét. Még szerencse, hogy nem eresztette bővebb lére a történetet, mert így is sok benne a felesleges mellékszál, meg a szándékos késleltetés. Kárpótlásul egyes részei kimondottan izgalmasak.