2. rész
II. Kényszeres fotózás
A fényképészet – fényírás – megjelenésétől máig tart a szakmai vita, hogy vajon a fotózás a művészetek közé sorolható-e. A válasz korántsem egyszerű, de a képrögzítés demokratizálódása egyértelműen a „nem” válasz felé billenti a mérleg nyelvét. Manapság naponta több tízmillió fényképet készítenek világszerte, és több milliárd fénykép kering a világhálón, a mesterséges intelligencia pedig már annyi fényképet generált, mint amennyit a hagyományos fotózás 150 év alatt. Az emberek – szinte kényszeresen – lefényképezik azt, hogy hol jártak, mit ettek, mit láttak – mintegy igazolásául annak, hogy adott időben, adott térben léteztek. Mintha a fotó hitelesítené entitásukat és identitásukat, mintha az nem is létezne, amit nem dokumentáltak fényképpel. Az pedig kulturális fordulatként, méreteit tekintve egyenesen civilizációs mozzanatként tapasztalható, hogy kényszeressé vált az „önfotózás”. Az objektumok, tárgyak, tájak, események, embercsoportok, természeti jelenségek megörökítése helyébe önmagunk portréjának sorozatfényképezése lépett. A klasszikus, 35 mm-es filmmel működő kamerák szinte mindegyike, a mai digitális gépek zöme rendelkezik önkioldóval, aminek köszönhetően a készülék tulajdonosa olyan felvételt készíthet más segítsége nélkül, amelyen ő is látható. Lennert a feleségével tett utazásokon készített ilyen felvételeket, kiállításokon be is mutatta őket, ám ezekkel nem a későbbi szelfiőrületet engedte szabadjára, hanem az egyszeri és megismételhetetlen esemény, a kimerevített akció dokumentálásának szándékát támasztotta alá, amelyen a háttér az igazán fontos elem, nem pedig azok, akik a lencse előtt állnak. A mobiltelefonok esetében ezt az időzítő berendezést a szelfibot helyettesíti, aminek segítségével a telefon lencséje viszonylag széles teret fog be, de az előtérbe a felvétel készítőjének arca kerül. Ez a hiúságot legyezgető, nárcisztikus önközpontúság az önfényképezés célja, a portré mögé kerülő részletek is csupán az öntömjénezést szolgálják. Azért gondolom civilizációs töréspontnak e jelenséget, mert általa az egyén a közösséghez tartozás látszatát hiteti el magával, amikor megosztja fotóit a közösségi médiában, pedig a digitális világ szinte kozmikus magányra ítéli, valóságként hiteti el a látszatot. Ez a magatartási torzulás nem létezett a digitális fotózás megjelenése előtt, tehát annak a folyománya, következménye. A mai fotózás egyik előnye, hogy a fényképeket rögzítő fájlok egy-két kattintással törölhetők. Ám a felvételek készítői – nem meglepő módon – igénytelenségtől vezérelve, lustaságból, kényelemből nem élnek ezzel a lehetőséggel. Bűnrossz2 fotók tömege zúdul a nézőkre, amelyeknek ízlésformáló-ízlésromboló hatása nyomán a befogadó normálisnak tekinti a minőség, a kompozíció, a vizuális emelkedettség hiányát, azt képzeli, hogy ha más is így teszi, én is így csinálhatom, esetleg, hogy nekem is így kell csinálnom. Mindez egy új kánonképzés következménye a populáris fotózásban. Tévedés ne essék, nem a digitális fényképező eszközök butultak le, sőt, egyre jobb és gazdagabb lehetőségekkel szolgálnak, hanem a felhasználó idomult hozzájuk, igénytelenné vált, sutba vágta kreativitását. Az eszközök fejlettségük révén lehetővé teszik, hogy a felhasználó ráirányítsa a lencsét a fényképezendőre, esetleg távolítson vagy közelítsen, megnyomja az exponáló gombot, és máris ott a képernyőn a kész felvétel. A legtöbb készüléken elvégezhető az utólagos beavatkozás is, de a számítógép mindenképpen fotólaborként működik – ám ezzel a lehetőséggel az átlagos fényképező kedvű személy nem törődik, a kattintást követően egy másik kattintással már lövi is fel a fotót a közösségi felületre.
Pedig a modern digitális eszközök lehetővé teszik az esztétikailag kiegyensúlyozott, művészi szempontból értékelhető felvételek készítését. Nem csupán a drága, professzionális felszerelés, hanem a középkategóriás, sőt amatőröknek szánt gépek is. Ráadásul a mobiltelefonok fényképezői is. Nem véletlenül rendeznek manapság kiállításokat mobiltelefonnal készített művészfotókból. A felvételt ugyanis nem a gép, hanem a gépet használó ember készíti.
III. Lennert Géza „SX”-aktái
a) Technikai-technológiai előfeltételek
Bár az instant fényképezést már 1947-ben feltalálták, a laboratóriumi utómunkálatot nem igénylő, feleslegessé tévő eljárás és médium áttörő sikere a fotográfia történetében lejátszódott gyors változásokhoz viszonyítva hosszúnak tűnő időt vett igénybe. Az áttörést a Polaroid cég SX-70 névre keresztelt kamerája hozta meg, amelyet az elnevezésében szereplő szám ellenére 1972-ben mutatott be a cég alapító-tulajdonosa3, és a modell egy évre rá került üzleti forgalomba. Egyszerre volt drága és lenyűgöző készülék, össze lehetett csukni, zsebben hordani, szétnyitásakor a fémalkatrészek hangja és a géptest dizájnja futurisztikussá tette4, működtetésekor a fém részek és az elektromotorok működése varázslatosnak tűnt. Kizárólag a cég által gyártott filmkazettával működött, ami tíz képlemez mellett egy parányi, lapos akkumulátort is tartalmazott, ez a géptest működésének energiaellátását szolgálta. A készülék és az önelőhívó lemezek (fóliával fedett, vegyszerekkel kezelt kartonlapok plusz akkumulátor) borsos ára miatt kezdetben nem rohantak érte a boltokba a vásárlók, ám hamarosan az egyik legnépszerűbb karácsonyi ajándékká vált. A felhasználói élmények alapján később finomították az élességbeállítást, kezdve a vízszintesen megfelezett képmező egymáshoz igazításától – később ezt az eljárást a nyugati és keleti fényképezőgép-gyártók egyaránt alkalmazták a 35 mm-es kameráiknál – a denevérek tájékozódási módszeréhez hasonló szonáros élességbeállításig, növelték az emulzió érzékenységét, hogy sötétebb körülmények közt is jó felvételeket készíthessenek vele, valamint módosítottak a nyersanyag színérzékenységén is. De ezenkívül az SX-70 a gyártása végéig, 1981-ig megmaradt az instant fotózás ikonikus modelljének, és még ma is akad rajongója. Ez a kamera járt az űrben5 is, és annak dacára, hogy amatőröknek szánták, profi fotósok is láttak benne fantáziát, például Helmut Newton6 divatfotókat fényképezett vele.
(Folytatjuk)
