Lennert Géza „SX”-aktái

6. rész

A színészek fényképezése kapcsán említhetem, hogy Lennert a Tanyaszínház indulását követően is visszatért a minduntalan változó összetételű társulathoz meg egyéb színművészekhez is, és Polaroiddal fotózta a színészeket. Alkotásait a közönség fényképezése során tanúsított spontaneitását új gesztussal egészítette ki. Az instant fotográfia kartonlemezén a képmező körött fehér keret – mintegy vakráma – húzódott, ami esztétikai hozadéka mellett gyakorlati szerepet is nyert. A keret alsó része szélesebb volt a másik három oldalánál, ahová a fotográfus feljegyezte a portré alanyának nevét és a fotó készítésének idejét. Ezáltal az SX-akták a dokumentálás mellett kiterjesztették igényüket a gesztusművészetre is.
A fényviszonyok erősen kihatottak az instant fotográfia minőségére. Mi sem természetesebb, hogy alkotónk nem hagyta kihasználatlanul a megvilágítás által létrehozható variációk-sorozatok, vizuális szekvenciák, mutációk általi kísérleteket. Az élénk színű ruhába öltöztetett modelljét először ellenfényben2 fényképezte, ami életlen felvételt eredményezett, majd a záridő növelésével próbált javítani a látványon, ám ekkor bemozdult a modell, ezt követően a háttérfényt ellensúlyozó derítőfényt alkalmazott, ami elfogadható fény-ellenfény hatást adott a fényképnek, végül vakuval merevítette ki a pillanatot, és érte el a valósat legtökéletesebben leképző fény- és színhatást. Ez a gesztus nem a tökéletes felvétel létrehozását célozta, lényege a folyamat megörökítése volt. A szekvenciát alkotó négy négyzetfotó lényegében ugyanaz, de mindegyik kicsit különbözik a többitől. Azok számára, akik nincsenek tisztában az instant fotográfia megismételhetetlenségével, a(z egyébként fej nélkül ábrázolt) modell kéztartása jelzi, hogy nem egyazon felvétel fényviszonyainak utólagos manipulálását látja (ami ugyan lehetetlen), hanem négy, különböző paraméterek mellett készített alkotást lát.
Máskor a modell arcnélküliségét arcábrázolásra cseréli. Dormán László fotóskollégája portréját troptichonon ábrázolja. Az első felvételen az arcra fókuszál, az éles, a háttér viszont mintha katedrál üvegen3 keresztül lett volna fényképezve. Ezt a hatást számítógépen igencsak egyszerű elérni, de az instant fotón mechanikus ráhatásra volt szükség ennek az – impresszionista festőket idéző – effektusnak a létrehozásához. Eléggé piszmogó munka, hogy a központba fókuszált arc másolata ne roncsolódjon a beavatkozás-manipuláció során. A sorozat harmadik darabján is hasonlóan elmosódott, de más textúrájú a háttér. A triptichon középső, vagyis központi négyzetéről ugyanaz az arc ugyanazzal a beállítással néz vissza a szemlélőre, itt most az arcon láthatók a mechanikus erővel tett beavatkozás nyomai, a háttér viszont kivehető: az alany feleségének meztelen torzója, az arc szimmetrikusan a két emlő között helyezkedik el. Hasonló triptichonon mutatja be egyik modelljét, akit egy werkfotón a szerző mellet láthatunk ruhátlanul – e hármas sorozaton egyszer felöltözve, kétszer félmeztelenül jelenik meg, ám mindhármon kezével eltakarja a szemét. Ez a testbeszéd nem a személyiség (személyazonosság) eltakarását, a modell felismerhetetlenné tételét célozza vagy szolgálja, hanem a vizuális művészet és a látószerv összefüggésére utal: az (a műalkotás), amit nem látsz, számodra nem is létezhet.
A portrékészítés során Lennert Géza egyenesen szembefordult a médium alapvető jellemzőjével és felhasználási céljával. Az instant fényképezés fontos előnye volt a felvétel elkészítésének gyorsasága, amit az amatőrök mellett a hivatásos portrékészítők is kihasználtak, olyan utcai fotókabinokban, amelyekben a járókelők percek alatt önarcképeket készíthettek, akár emlékül, akár személyi okmányokba, ezen berendezések képmérete eltért az SX-40-étől, személyazonossági igazolványba és útlevélbe voltak használhatók. Lennert éppen a portré személyességét vitatta el és vonta ki a médiumból. Addig manipulálta a képnégyzeteken szereplők arcát, amíg azokról el nem tűnt minden jellemző, meghatározó vonás, és a manipulált alkotás nem nyert egyfajta expresszionista jelleget, mintha Edvard Munch készítette volna őket, vagy tovább menve, akár Jackson Pollock csepegtetett volna rájuk festéket. Ebből a fénykép-manipulációból született meg a Személytelen portrék sorozata.
Az arc eltüntetésének, a személyes vonások megszüntetésének szándékával párhuzamosan jelentkezett az arc megjelenítésére tett törekvés. Csakhogy ezek a megjelenített arcok is személytelenek, arcvonások nélküli perszónák maradtak, ugyanis a testfestés4 eredményét dokumentálták. A felvételeken női torzók láthatóak, egyedül vagy párban, fejük nem látszik, tehát arcuk sincs, a szemből fotózott testeken viszont festett arc látható, a mellek a szemei, határozottan megrajzolt orral és élénkvörös, feketével kontúrozott ajkakkal rendelkeznek. A látható arc nem a modellé, sematizált, személytelen. Ami személyes, az a festmény hordozója, a női test, ami – miként lábjegyzetben már említettem – olykor puszta kontúrként, tehát megint csak személytelenül jelenik meg az ábrázoláson.
A testfestés mellett egy másfajta, a korabeli Bosch+Bosch és a KOD-csoport által előszeretettel alkalmazott szignalista beavatkozás is megjelenik a képeken. Egyik triptichonon két, háttal álló női torzó látható, a bal oldaliaknak egy-egy jobbra mutató, a jobb oldaliaknak egy-egy balra irányuló irányjelző nyíl van a hátára applikálva, a középsőn egyetlen nőalak látható, ennek mellei közt fölfelé, a hiányzó arc irányába mutat a hatalmas, piros nyíl. Az említett szabadkai képzőművészeti tömörülés fényképeken dokumentálta az egyszeri és megismételhetetlen művészeti akcióit, vizuális munkáikban pedig szívesen használtak különböző, különösen tipográfiai jeleket a csoport tagjai. Lennert az instant fotográfia révén egyesítette az akciót és a jelhagyás szándékát.

(Folytatjuk)