2. rész
Az avantgárd előtt is volt irodalom a Vajdaságban
Munk Artúr (1886–1955) a két világháború között a legolvasottabb vajdasági regényíró, A nagy káder (1930) és Hinterland (1933) című művei bizonyultak legközkedveltebbnek.
Farkas Geiza (1874–1942) intellektuális alapvetésének a vajdasági magyar irodalomra gyakorolt hatása irodalomtörténet-íróink megbecsülését élvezi, de lényegi feldolgozást mindmáig nem nyert.
Radó Imre (1885–1944) a naturalizmus árnyékában, Börcsök Erzsébet (1904–1971) az egymásnak feszülő nemzeti determinizmust hangsúlyozó prózájában, Kristály István (1890–1944) a szubjektív naturalizmus és a lírai impresszionizmus közötti határvonalon álló parasztábrázolásban, Cziráky Imre (1899–1973) anekdotikus népiességével nyitott folytatási lehetőséget a honi írók jövendő nemzedékeinek.
Igazi közönségsikert elsőként talán Majtényi Mihály (1901–1974) aratott. Művészetében az expresszionista novelláktól jutott el a kedélyes történetmondásig. Világképét meghatározta Taine miliőelmélete, hőseinek sorsát pedig a determináció, a magukban hordozott sors vezérelte. A Zomborban, újságírással töltött éveiben (1929–1937) írta a kora viszonyait metsző realizmussal és az expresszionizmus felhangjaival ábrázoló regényét, a Hétfejű sárkányt, amely csak 1981-ben jelenhetett meg, és csak ettől fogva minősült a megírás korának egyik legjelentősebb epikai alkotásává. A csatornaépítő Kiss József civilizációteremtő vállalkozásáról írt, a Császár csatornája című regényét Élő víz címen írta újra, hogy az új, szocialista elvárásoknak megfelelve, értékeiből rengeteget veszítve, egyáltalán megjelenhessen. Munkássága mégis inkább a zamatos nyelvezetű és sziporkázó humorú regényeiről, a Garabonciásról és a Bige Jóska házasságáról ismert.
Ugyancsak Zomborból és a német expresszionizmustól indult Herceg János1 (1909–1995), akit a kritika és az irodalomtörténet joggal a vajdasági magyar író megtestesítőjévé magasztosított. Regionalizmusának egyik kedvelt színhelye a zombori Szelencse negyed, figurája pedig Kekez Tuna, majd Gerard, az Ég és föld, valamint a Gogoland bohóc hőse, a korral és annak szellemével való szembenállás szatírájának a hordozója, illetve a teljes kiábrándultság jelképe. Munkásságának csúcsai az emlékező tanulmányok, valamint a világra kitekintő esszék sorozatai, amelyek a realista, utópista és antiutópista regényekkel, a hely szellemét megragadó elbeszélésekkel együtt emelik a hercegi életművet irodalmunk legkitüntetettebb helyére. Módosulások (1989) című regénye irodalmunk kisebbségtörténeti és esztétikai szempontból egyaránt megkerülhetetlen fejezete. Meglepő, hogy az avantgárd vonzásköréből indult Herceg esszéiben visszafogottan nyilatkozott a vajdasági izmusokról, a dadáról – helyi vonatkozásokat kerülve – az izmus 1922-re tett „halála” után 40 évre szólalt meg a kultúra minden rezdülését szem előtt tartó író.
Ebből a rövid összefoglalóból kitűnik, hogy a hivatalos irodalomtörténet-írás is jegyzi az izmusok befolyását a szépírók életművében, de ez távolról se nyújt arányos képet az avantgárd helyi szerepéről és hatásáról.
Az avantgárd a Vajdaságban kiterjesztette igényét az irodalmon kívüli művészeti terepekre, a szerb, a horvát művészeti kapcsolatokra, valamint azok révén – fordításban – tájékozódott a társművészek világirodalmi mozgásáról. Nem meríthetett Magyarországról, ahol az avantgárd Kassák körein kívül soha nem volt meghatározó tényező, a hangos aktivizmuson és a kimért konstruktivizmuson kívül még az olasz futurizmus, a német expresszionizmus és a francia szürrealizmus formai és tartalmi jegyei csupán másodlagosan vertek tanyát a két háború közt alkotó írók műveiben. Ugyanilyen súllyal jelent meg az impresszionizmus és a szimbolizmus már a Nyugat hasábjain. Mondhatjuk, a Vajdaságban, ahol már a szecesszió is mély gyökereket eresztett, önmaga individualista, regulákat elutasító jellegének ellentmondva, rendszerbe szerveződött az avantgárd, a vajdasági magyar művészet letagadhatatlan genetikai alkotórésze. Mindeközben „a hivatalos akadémiai irodalomtörténet úgyszólván elsikkasztotta a magyar avantgárdot mint mozgalmat és mint jelentős, önálló tényezőt” – szögezte le Kappanyos András. Az irodalomtörténet-írás baklövése volt ugyanis, hogy külön tárgyalta a Kassák-jelenséget, a Kassák-mozgalmat, meg a szervesen hozzájuk tartozó folyamatokat. Bori Imre élesen szembement ezzel a folyamatokat figyelmen kívül hagyó szemlélettel. Ő észrevételezte, hogy a kulturális terep se Szerbiában, se Horvátországban, se a Vajdaságban nem volt terméketlen talaj az avantgárd számára.
Az avantgárd örökké avantgárd
Ha nem is száz, de legalább nyolcvan éven át uralta az aktivizmus a képzőművészet gazdag terrénumát. Az alkotók megmártóztak az expresszionizmus, a kubizmus, a dada, az informel vizeiben, élvezték a konceptualizmus adta lehetőségeket, tehát az avantgárd jegyében alkottak.
Itt kell megjegyezni, hogy az avantgárd művészek zömmel elutasítják, hogy az 1920–2000-es időszak második felében a neoavantgárd és a transzavantgárd jegyében alkottak volna, mert szerintük ilyen kategória nincsen, aki egyszer avantgárd, az mindvégig az is marad.
Talán nem meglepő, hogy az említett időszakban aktív képzőművészek legtöbbjét kisebb-nagyobb hatással magához vonzotta az avantgárd, Balázs G. Árpádtól Konjović Milanig, és művészetükben az expresszionizmus és a kubizmus volt felettébb ihlető. Ács József és Petrik Pál az informel világában találta meg alkotói világát. Nem voltak társtalanok, ám ebben az összefoglalóban kizárólag a vajdasági magyar alkotókkal foglalkozom, szerb és horvát harcostársaikat sajnos említés nélkül kell hagynom, kivéve azokat, akik sajátos alkotói szimbiózist létesítettek magyar művésztársaikkal, ráadásul magyarul beszéltek, jártasak voltak a magyar kultúrában és művészetben. Több ilyen társművész is működött a konceptuális alkotók körében, Szombathy Bálint, Kerekes László, Szalma László, Csernik Attila, Ladik Katalin vonzásában, de ez az irányzat folytatás nélkül lezárult. Jellegzetesen csoportművészet volt, tetőpontját a szabadkai-újvidéki Bosch+Bosch és az újvidéki KOD-csoport munkájában érte el. Részben hozzájuk kötődik a térművészet, a tájművészet és a performansz, az akció lehetőségeinek artisztikus felhasználása, ami Szombathy működésében egyenesen vezetett a konkrét költészethez, illetve a tipográfiai lehetőségek konstruktív felhasználásához. Ebben talán Csernik Attila tudott leginkább kiteljesedni, noha nála a testírás nem bizonyult kamatoztatható iránynak, ezért a későbbiekben a grafikailag sokszorosítható alkotásoknál marad, ilyen volt például a tárgyra írás koncepciója. Szombathy ebben a világban a szövegeket reprodukáló felületeken megjelenő betűk összekötésével készített vizuális tanulmányokat, de például a szöveg- és képküldő távközlési berendezések működési anomáliái nyomán létrejött roncsolt kommunikációs felületeket is műalkotásként kezelte. Sokoldalú tevékenységének köszönhető a küldeményművészet meghonosítása az egykori jugoszláv térségben, így a Vajdaságban is. A mail art népszerűsége mellett a képvers, a kollázs se maradt el, érdekes kísérlet volt Ladik Katalin szabásmintákat követő verskompozícióinak sorozata, valamint sajátos hangköltészete, verbo-voko-vizuális poézise. Nem szabad elfeledni, hogy Ladik vonta be a magyar népmesét a vajdasági avantgárd költészetbe. Szombathy meg a futballt. Tévékészülék előtt ülve nézte a labdarúgó-mérkőzések közvetítését, és egy fehér lapra kézzel átvitte a labda helyzetét és pályáját a félidő 45 percében. A labda-pálya nyomat kétszeres átvitel eredménye volt: a képernyő közvetítette a a világban valahol játszódó sporteseményt, a művész keze pedig rögzítette a mérkőzés folyamatának látványát. Az eredmény a dinamika kimerevítése lett.
Vajdaság Kortárs Művészeti Múzeumának állandó gyűjteménye a járatlant is rávezeti, hogy az avantgárd progresszió átjárta a vajdasági művészet pórusait, bekapcsolta az egykori Jugoszlávia és a térség szellemi vérkeringésébe. Belgrádtól délre elenyésző hatást fejtett ki az ellenművészet, a Vajdaság volt a leginkább termékeny talaj az új világszemlélet számára. A hivatalos művészettörténet-írás a múlt évszázad hatvanas-hetvenes éveiig szinte tudomást se vett erről, Szombathy Bálint szépségkutató meglátása szerint azért, mert a vajdasági avantgárd főegyéniségei magyarok voltak, ami – az általuk ápolt – nemzetköziséggel együtt nem fért bele az ország déli részén uralkodó nemzeti homogenizmus eszméjébe. Ha nemzetközi porondon kellett képviselni a kortárs jugoszláv művészetet, akkor a Belgrádhoz közeli alkotók kaptak támogatást, viszont a társadalmi-politikai állapotok bírálatáért vajdasági alkotókat hurcoltak meg a bíróságon, kivétel nélkül magyarokat, a „kisebbségi avantgárd” képviselőit.
(Folytatjuk)
1 Ugyancsak zombori barátja, Konjović Milan (1898–1993) Jugoszlávia legismertebb expresszionista festőjének számított.
Nyitókép: Herceg János / forrás: Vamadia
