Ugartörők és avantgárd

4. rész

Bosch+Bosch

    A főként a mixed mediához vonzódó, 1969-ben Szabadkán megalakult Bosch+Bosch csoport fiataljai alkották a hagyományossal szembeszegülő új művészet első vajdasági csoportját, társakat találva az Újvidéken működő KOD tagjaival, Belgrádban a ma már világhírű Marina Abramović körével, a hasonló gondolkodású szlovén meg horvát alkotókkal. Magyarország irányában nem szervezetileg, hanem magánkapcsolatok révén tartott kapcsolatot a fiatalon elhalálozott, rendkívül tehetséges Slavko Matković, valamint Szalma László, Szombathy Bálint, Kerekes László, Ante Vukov, a csoport tagjai. Ők folytatták a dada anarchista lelkületének megjelenítését, a vizuális percepció lehetőségeinek kitágítására, a képzőművészeti lehetőségek, elképzelések megváltoztatására törekedtek, kísérleteztek a szövegművészet adottságaival, a vizuális költészet meghódításával és a grafovizuális irodalom adta lehetőségekkel az experimentális poézis kereteit tágították, nem egy esetben a logikátlanságot téve meg a költészet erőforrásává. A Bosch+Bosch heterogén poétikájú, de egységesen a szabadság lehetőségeit fürkésző csoport hét év után, 1976-ban szétszóródott. Szombathy Bálint szerint a csoport tagjai hét év alatt többet tanultak egymástól, mint az akkori intézmények bármelyikében tehették volna. A csoport hatását bizonyítja, hogy megalakulása 50. évében reprezentatív kiállítást rendeztek az alkotók munkáiból Brüsszelben, Rijekában, Csehországban, de Belgrádban és Szabadkán visszafogottabb volt az ünneplés. Ám a csoport 2019-ben elnyerte a Forum Képzőművészeti Díjat.
    Az avantgárdban megjelenő, „fejjel tótágast” látásmódjában kiteljesülő szubjektivizmusra, az őrület princípiumára alapozó műalkotásokra már 1928-ban rámutatott Komlós Aladár, akinek az ilyen meglátásai szinte máig áthatották az irodalomtörténet-írást, jelezve, hogy valóban létezett avantgárd a magyar irodalomban, voltak külföldi kapcsolatai is, egyben állítva, hogy az avantgárd gyakorlatilag elenyésző hatással bírt a magyar irodalomra. Kritikusai ebből az irányból támadták Bori Imre avantgárd trilógiáját (Az irodalmi avantgarde. I. A szecessziótól a dadáig; II. A szürrealizmus ideje; III. Az avantgarde apostolai). Nincs szándékomban apológiát mondani Bori Imre kutatásairól, de nem hallgathatom el, hogy amellett, hogy egyes izmusokat a magyar irodalom törzsökös fájaként kezelt, nem hallgatta el az irányzatosság számtalan zsákutcáját, kudarcát sem. Munkájával teret nyitott annak a megértésére, hogy mivel szemben lázadtak az izmusok képviselői, és ennek a felismerésnek a birtokában érthetjük meg az izmusok eszköztárát, nyelvi anyagát, az alkotók konokságát és a műalkotásaik líráját, amit például Babits 1916-ban Kassák folyóirataiban tagolatlan megszólalásként, a magasabb művészeti egységesítés hiányaként értelmezett. Vitába is kerekedtek, aminek eredményeként Kassák leszögezte, hogy a Babits által kifogásolt műforma az ő szótárában „költemény”, ami eleve másként írható le, és másként működik, mint a vers. Ezzel tulajdonképpen nevet adott egy ma is népszerű műfajnak, amiből a közkedvelt hosszúvers műfaja sarjadt ki avantgárd hagyományként.
    A vajdasági avantgárd továbbéltetőinek föllépése polgárpukkasztásnak, vagy éppen a Magyarországon kívüli szellemi szabadság külsőségekben megnyilvánulásának mutatkozott. Ágh István jegyezte föl, hogy Tolnai Ottó 1970-ben a balatonfüredi költőtalálkozón törökülésben mondta szövegét, Ladik Katalin budapesti szereplése pedig sajtóbotrányt váltott ki. Az azonos anyanyelvű többségi és kisebbségi közeg szabadságigénye egymástól eltérő alakzatokban artikulálódott. Itt jegyezzük meg, hogy az avantgárd nem akart folyton megrökönyíteni, kihozni a polgárt a sodrából, hanem szabadságot keresett a művészet számára. Igyekezett a lírát kiemelni a papír dimenzióiból, a vizuális művészetet a képzőművészeti intézmények megkötöttségei közül. Sőt, mi több, egyes irányzatok folyamatai kutatómunkaként értelmezhetők, így például az újvidéki születésű Tamkó Sirató Károly dimenzionizmusa a nyelv kommunikációs lehetőségeit vizsgálta.
    A szélsőséges szubjektivizmus nem esztétikai minőség, és nem is avantgárd elvárás. Az avantgárd izmusok történetében fölbukkanásuk annak a bizonyítéka, hogy az alkotóknak esze ágában se volt ugyanazzal a kaptafával vagy szabásmintával dolgozni, hanem szabadon nyúltak témáikhoz, és szabadon választották meg eszközeiket, amelyekkel állítva tagadták meg azt, amit elutasítottak. Az irodalom terén például a zárt struktúrákat, verstani szabályokat, a ritmust, a metrumot, a hagyományos stilisztikát, a metaforát, a szimbólumot stb.
    A Bosch+Bosch tagjai is tagadtak, egyebek közt a festészet egyeduralmát a vizualitásban, a művész isteni elkötelezettségét, a vizuális tér föloszthatóságát, miközben állították, hogy a műalkotásnál fontosabb a kutatás, a koncepció. Tevékenységük során lerázták magukról az irodalmi kötődés béklyóit, noha kommunikációs kutatásaik során a televízió mellett a könyv mint médium érdeklődési körük homlokterében maradt. Az urbánus tér „laboratóriumi vizsgálata” legelőbb Szombathyt kísértette meg, kezdetben akció során keresett elemezhető kapcsolatot az idő- és a térszekvenciák jelei között, mégpedig úgy, hogy az általa kitalált projekt kivitelezői maguk a városban járókelők voltak. Anélkül, hogy tudták volna, egy koncepció részeseivé lettek. Szombathynak az urbánus tér szemiotikája iránti érdeklődése mindmáig megmaradt.

    (Folytatjuk)