6. rész
A karfioltól a recés élű konyhakésig
A hetvenes évekbeli kezdeteket követően Szombathy Bálint, Tolnai Ottó és Maurits Ferenc műalkotói készsége mutat töretlen vonalat, Ladik Katalin és Domonkos István munkásságát törések szabdalták, Bada Dada (Bada Tibor) pedig korai halála miatt képtelen volt kiteljesedni. Tekintettel arra, hogy az említettekről monografikus elemzések láttak napvilágot, itt Badát kivéve nem foglalkozom bővebben velük. Tolnai költészete a papír síkján artikulálódik, nem támad semmit, csupán a tapasztalat nyújtotta „semmis” dolgok elaprózásából épít burjánzó, rizomatikus, karfiol- és csicsókaszerű világot. Domonkos se kíván kilépni a papír síkjából, de ő a nyelvvel szembeni elégedetlenségét fogalmazza meg szövegen belüli kollázsaiban, különös metaforáiban és roncsolt vendégmunkás-monológjaiban. Maurits költészetében és grafikai mappáiban a minimalizmust veszi pártfogásba, kezdetben a primitivizmussal is kokettál. Ladik Katalin művészetét a performansz, illetve az emberi hangon végzett kísérletei eleve multidimenzionálissá emelték, poézisa egyszerre vált kinetikussá, látványszerűvé és hangzóvá. Legszigorúbb értelemben Bada ragadt meg a dadánál, ő nem csupán vonzódott a primitív művészetekhez, hanem maga testesítette meg az ősprimitivizmust a nyolcvanas évek kezdetétől.
Bada Tibor (Újvidék, 1963 – Budapest, 2006) magatartás-művészete Újvidéken is, Budapesten is megteremtette sajátos auráját és közönségét. A rajzok, festmények, írott, mondott és énekelt szövegek által megképződött alkotói attitűdje a múlt század nyolcvanas éveinek kezdetén – mint minden új törekvés általában – megosztotta a közönséget, s e kétféle, elfogadó és elutasító megítélés végigkísérte pályáján.
Művészetének provokatív jellege nemcsak szélsőséges téma- és stílusválasztásában nyilvánult meg, amelyek sarkalatos példái a nemi aktus vizionált leképzéseiben lelhetők fel, meg abban, ahogyan megfestette a szart, s eme primitív metafora nyomán a salaktermelés szervi működésének fázisait is főtémaként kezelte rajzain, hanem, miként a Bada Dada Tibor grafikai munkáit, verseit és képverseit áttekintő mappa szerkesztője, Szombathy Bálint írta róla, azért, mert: „Minden ízében a másságot képviseli a helyi, vidékies standardokhoz képest.” Ennek a gondolatnak a nyomán továbbhaladva feltételezhető, hogy a Szombathy Bálint által nyomatékosított másság Bada Dada esetében a képmutatás levetkezésével is azonosítható. Bada Dada ugyanis őszintén vállalta a dilettantizmust, a romlott utcanyelvet, a tabukat és kánonokat nem ismerő megszólalást, az új, városi folklórt, az egy húron pengetett és egyazon harmonikabillentyűre orkesztrált zenét, az ordenáréságot, a semmiből teremtés mitológiai gesztusából táplálkozó magánmítosz építését. A kisebbségi lét provincializmusának mutatott görbe tükröt, de úgy csúfolódott szalonképtelen művészi megnyilvánulásai során, hogy egy pillanatra se feledte, hogy maga is eme provincializmus része, s egymásból táplálkoznak. Az egyelőre elveszettnek tekinthető Három görény a szardarabok között című, antologikus értékű és üzenetű pasztelljén ő kétségtelenül a három görény egyike, ám pozícióját mégis a szardarabok által határozza meg. (A triász másik két görénye a talpig avantgárd drMáriás, meg az expresszionista Jódal Kálmán.)
Művészetének nem volt célja az alkalmazkodás, a kánonokba illeszkedés, hanem önmaga művészként meghatározása, éles, a rajzain minduntalan megjelenő, az anarchia jeléből kinövesztett rajzszög radikálisan kicsúcsosodó, szabadságvágyó, végül önmaga fizikai megszüntetésében kulmináló radikalizmusának anarchiájával, meg az alkotásain minduntalan feltűnő recés élű, műanyag nyelű konyhakés fenyegető jelentéstartalmával. Úgy akart művész lenni, hogy közben ne váljék művésszé, legalábbis nem abban az értelemben, amit a művész kanonizált pozíciója alatt értünk. Esztétikumellenessége a mítoszrombolás eszköze, amivel a provinciát és a centrumot egyben látó értékrendszer-konglomerátumot bomlasztotta minduntalan. Eszközeinek egyszerűsége, primitivizmusa, megnyilatkozásának naivitása, gügyesége, amatőr dilettantizmusa megdöbbentő jelenségként mutatkozott a high-tech felé haladó világban, művészetének magatartássá növesztett kisugárzása pedig nyilvánvalóvá tette, hogy esetében nem a jólfésültség ellen lázadó anarchia alkalmi kifejezéséről van szó, hanem egy minden egyebet felülről uraló, ellentmondásos művészi karakter folyamatos önértelmezéséről, a szakrális és a profán közötti átjárhatóság megteremtésének kísérletéről, ami voltaképpen az egyazon személyben működő angyali és ördögi kreatív elkülönböződésének útkeresése, erről több száz különböző műfajú és technikájú alkotása tanúskodik.
Bada Dada gyermeteg naivitásnak álcázta a világról alkotott, alaposan átgondolt, minduntalan új alkotásban kinyilvánított szarkasztikus, leleplező véleményét. Az urbánus gerilla szerepét játszotta generációja előtt, és igyekezett megteremteni a mindenen kívüliség pozícióját, aminek érdekében számtalan eszközhöz folyamodott, a megvalósítás érdekében végső radikális gesztusként az önmegsemmisítést vetette be a rendelkezésére álló kellékek és módszerek közül. Úgy tűnik, Bada Dada bohóckodása, gátlástalansága és zabolátlansága mellett mindvégig tudatában volt az örök bizonyosságnak, miszerint „a halál metrója mindenkit elgázol”, s ennek a bizonyosságnak a nyomán terebélyesedett fekete-fehér ironikus társadalom- és kultúrakritikája feketén szarkasztikus létfilozófiává.
(Folytatjuk)
Nyitókép: Bada Tibor / forrás: Vamadia
