7. rész
A távolodás szemantikai lendülete
Az ezredfordulón egy alternatív irodalomelméletet kialakító műhelymunka folyt a Vajdaságban, az Újvidéken létrehozott Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium vonzáskörében találkozott fiatalok között, amiről 2004 tavaszán önálló folyóirattal, a DNS-sel adtak számot.
A DNS egy hosszú, nukleotidok alkotta láncból álló polimer, amely a legtöbb élőlényben az elsődleges genetikai információt hordozza. Több millió éves képződmény, így idősebb az emberiségnél; egy kettős spirál, amelyet négy különböző bázis tart össze, az adenin, a citozin, a guanin és a timin. Ennyi bázissal lehet a bolygónkon a legkevesebb genetikai sérülést elszenvedni. Azt is tudjuk, hogy tulajdonképpen nem a DNS, hanem az RNS volt az első genetikai szervezőerő. Most azonban csak az a fontos, hogy a DNS megelőzte az emberiség születését, és ezt az ősiséget a lap első számának előállítói vastag, zöld színű viaszborítással igyekeztek szemléltetni, az olvasó tulajdonképpen egy egyszerre kemény, de mégis puha tapintású viasztáblát kapott kézhez, a tábla egyik oldalán a folyóirat elnevezése három betűjének lenyomatával, aminek folytán azonnal a Gilgames történetét megörökítő agyagtáblákra asszociál, s ezzel egyetemben a kifejezésnek képi jelet kereső tevékenységére, a viasztábla arra hívogat ugyanis, hogy valamit belekarcoljunk, hogy nyomot hagyjunk rajta.
Megjelenésekor fél napon át tapogattam a viasztestet, nem volt lelkem megtörni a zöld téglatest által sugárzott, a manufakturális előállítás higgadt dinamizmusát is idéző harmóniáját, végül azonban mégis a kíváncsiság győzött, ám mégsem tett azonnal rombolóvá. Úgy hittem, hogy kellő furfanggal felvértezve egy szikével körbemetszem a viasztáblát, kiemelem belőle a folyóiratot, majd elolvasása után visszateszem bölcsőjéből lett koporsójába. A képlékenynek tűnő anyag azonban szilárdabb volt annál, hogy a szike áthatoljon rajta, inkább morzsolódott, repedt, ellenállt, mire a forgatónyomaték erőteljes alkalmazása nyomán darabjaira hullva végre szabaddá tette a folyóirat korpuszát. Igazuk volt a DNS-íróknak, amikor úgy gondolták, hogy a lap belső, új közegéhez csak a régi, a külső közeg elhullása után lehet hozzáférni, mert különben is, az új közeg megjelenése a régi – előbb vagy utóbb várható – elhullását okozza, amennyiben az új életképesebb a réginél, amennyiben az új jelentősebb potenciáltartalékot hordoz magában.
Hozzáfértem végre tehát a folyóirat szokatlan formájú, megközelítőleg 24x17 centiméteres, a félkörkivágással jelölt rövidebb oldalon ragasztott testéhez, amelynek aztán nem találtam az elejét. Bármelyik oldalon is nyitottam ki a lapot, a szöveg minduntalan fejtetővel állt. így legészszerűbbnek az tűnt, hogy középről a kezdetek felé haladva értsem meg, ha a sebességnek – amire a DNS esküszik –, tulajdonképpen nincsen kezdete, csak folyamatossága, állandósága, akkor miért lenne kezdete egy, a dromolízisből építkező lapnak. Haladjon csak szépen kifelé az irodalomelméletből a „valahonnét valahová alakulása” lendületének nyomán, Gilgames agyagtábláitól a számítógép képernyőjéig.
Az olvasó csak azután döbben rá, hogy mennyire ki is van találva ez a DNS az oldalszámozástól kezdve a digitális képek és szövegek fúzióját megJELenítő alkotásokban, hogy végigjárja a kifelé vezető utakat. A játékelméleten túlmutatóan magára a játékra összpontosító szerzők alkotásaikkal és teoretikus leírásaikkal arra esküsznek, hogy az információs forradalom a látványt hozta előbbre a szöveg háttérbe szorulása árán, egy új analfabetizmust generálva, amelyben kezdetét veszi a posztalfabetikus kor, fölöslegessé válik a papír és a festék, a grafémák immár a képernyőkre telepedtek át, ahol a digitális kép és szöveg fúziójában a textus nem a verbális jelentés, hanem az alfabetikus közeg anyagiságának szintjén van jelen, és inkább a képi esztétikumot erősíti, mint az egyszeri értelmezés biztonságát, ehelyett inkább a palimpszeszt ősi rétegeinek föltárásához hasonlatos módon jár el. A szerzők szerint a rendszerrel való érintkezés felületeként egy olyan (aktív) felejtést, amnéziát (valami elhagyott tartalom kirekesztése) használ föl, ami az alakuló jelentés időfoglalásával egyenlő. A felejtés affirmatíve íródik, mint az elfelejtetthez képest valami Másnak az írása, mint ráíródó, kiszorító állító értelem, mint el-felejtés, a távolodás szemantikai lendülete, a születő-működő új jelentés, mint két, ellentétes irányú, egyszerre történő mozgás: egyfelé a megképződő értelem, és másfelé, mintegy eme értelem alatt, de annak mozgásától megvalósulva a felejtődő törlése. Éppen eme felejtődő a másik, az a felejtődő, amely „szívódik föl”, „íródik vissza” az új előrehaladásban, egy, a régi idejébe betöltődő állításban (és nem tagadásban). A létrejött jel már nem szignifikátum, nincs magával hordozott konnotációs értelmezési lehetősége, így lételeme nem a temporalitás, hanem az anyagiság, tehát nem szignumként, hanem materiális tárgyiságként ragadható meg. A visszaírhatatlan, visszafordíthatatlan szövegírás jelentéskinézise sem témaként, sem tárgyként nem ana-lizálható, tapasztalásához más módszertani eljárásra, a dromo-lízisre van szükség. A DNS teoretikusai a szövegképződésnek nem csupán azt a tulajdonságát szemlélik, hogy tart, hanem azt is, hogy előre tart. A dromolízis „az a szubkonceptuális pozitív [...] dimenziókat föltáró előretartó írásfolyamat, amely a szignifikáció kifejezési oldalának anyagi aspektusát is kezelni tudja, a visszatérés nélküli fogalmi, amint tulajdon közegének tapinthatóságába rohan. Kilendíti a kogníciót a hiányzó (nyom, differencia) üresjáratának általánosított formáiból, az önazonos stabil értelmet tulajdon (jeltest)tömegéhez ragadva átvezet (az identikus stabilitás önnön összetevőit homologizálja, a jelentést a közegtesthez rendeli), de nem (csak) azért, mert ez az átvezetés (egyszeri aktusa) dinamizál, hanem mert a kép, a heterotóp, de az írás közegének anyagiságával mégis egyhelyű vizuális csábítja” – fogalmazott a DNS-kör.
A vizualitás immár nem agyagtáblákon, hanem a monitoron képződik, anyaga az agyagtól a fotonig alakult. A digitális, a sohasem objektív technikai kép a szövegek metakódjaként manifesztálódik, ugyanis a kép nem a külső világ jele, hanem a szövegek fogalmait kódolja át, és ebben az aktusban a képet létrehozó imagináció és a szöveget alkotó imagináció egy újszerű rejtjelezés mechanizmusában egyesül. Mindez együttesen a képernyőn – mint médiumon – megjelenést nyerő sebességképzet és áradó sodrás folyamatába vetett befogadótól a megjelenő képiség értelmezésében az aktivitás magasabb fokát követeli meg a dekódolás érzékenységének fokozása és összpontosítása terén. A monitor minden korábbi médiummal szemben más médium, mert nem elbeszél, hanem megmutat, így nem valami eleve tökéletlen jelrendszer közbeiktatásával számol be valami jelenlétéről, hanem jelenlétében, valóságában ábrázolja azt, láthatóvá teszi a realitást. A képek ugyanis természetes valóságukban mutatják meg a dolgokat, vagyis a jelekkel szemben nem kódolják a hagyományos értelemben a jelöltet, így a forradalomként megélt, eleve új alapokra helyezkedő kommunikációs művészetelmélet alapkérdése az lesz, hogy megvalósítható-e a nyelviségtől mint a valóság megjelölésének mind ez ideig legfontosabb szemiotikai rendszerétől való elrugaszkodás egy hatékonyabb, már nem verbális, hanem teljességgel vizuális elemekből építkező jelrendszer kedvéért. Kiteljesíthető-e a fejlődési irány, mely a megismerést és a gondolkodást igyekszik a szó bűvköréből kiszabadítani, hogy az a referencialitás szabad levegőjére, illetve az ezt megjelenítő képernyő vibráló igazságának színe elé kerüljön. A vértelen forradalom abból a felismerésből kiindulva, hogy az írás képtelen lépést tartani az elektronikus társadalom sebességével, és annak a valóságából kiindulva, hogy a digitális valóság eredendően posztalfabetikus, egy új korszakhatárt, egy új időszámítás kezdetét jelzi, amelyben véget ér a Gutenberg-galaxis, és kezdetét veszi a Kép-millennium. Pixel-események, fény-képernyő nyelv és hangszövet lesz a neoanalfabetikus világban az elektronikus barlanglakó új kézírása, a képernyőben visszatükröződő én is új megnevezést nyer: Monitor-én, vagyis Egonitor.
Visszatérve a DNS első számához, amelynek központi témája az önmagát jelölő, tehát konnotációs kontextusától megfosztott jel, és némi fogódzót ad a következő szám alaptematikájához, a sebességelmélethez. Szembetűnő, hogy a folyóirattest szinte egyneműsítve adja közre a kép és szöveg fúziókat és az elméleti jellegű írásokat, mintegy igazolva, hogy a lap köré csoportosulók azonos szótárt használnak és azonos nyelvet beszélnek. Egyetlen kép vagy szöveg fölött/alatt sem szerepel a szerző neve, kivéve az e-mail-formában írottakat, ahol azonban a cybertérben használatos, a valódi identitást eltakaró, választott önmegnevezés szerepel meghatározóként: Cyberalice, Fazer Replika, London Fly, Prince Michael Jackson III., Textualips, Fazer Speed. Miként azonban már jeleztem, nagyon átgondolt felépítésű lap a DNS, a szerzők és szövegeik, illetve képeik közötti kapcsolatot illetően egy középen kilyukasztott, az egykori képeslap-hanglemezekre hasonlító, a folyóirattól idegenül fekete-fehérben nyomtatott és tetszőlegesen bárhová helyezhető kartonlap igazít el, természetesen a megnyilatkozás jellegétől függően a valós vagy a választott szerzői név föltüntetésével. S ha már a neveknél tartunk, jegyezzük meg a DNS szerzői gárdájából a kemény maghoz tartozókét: Samu János Vilmos főszerkesztő, Deissinger Ákos felelős szerkesztő, Sutus Áron, Vanger László, Török Arnold, Beke Ottó.
Olyan fiatal forradalmárok voltak az ezredfordulón, akiknek nem kellett a hónuk alá nyúlni, nagyon szilárd talajon álltak, és gáncsoskodásokkal szemben is kitartottak a művészetet, pontosabban az emberi cselekvést fölvillanyozó szemléletükben a képernyőn villózó kurzor és a mögüle szürkén-kékesen örvénylő cyberzaj iránti szerelmükben.
(Folytatjuk)
A DNS első száma / forrás: vmtdk.edu.rs
