1. rész
A filmkészítés egyszerre egyszemélyes jellegű, parancselvű és közösségi munka. A gyártásban számos alkotó vesz részt, élükön a rendezővel, az ő kezében futnak össze a szálak. A rendező a film alkotója. Művével a néző szembesül, ha van, aki eljuttatja hozzá a vetíthető alkotást. A filmművészet kezdetén a mozizás még nem volt kollektív jellegű. Szűkebb pátriánkban, a Vajdaságban – miként azt Siflis Zoltán Balázs Béla-díjas rendező A kamerás emberek című történeti áttekintésében bemutatta – Szabadkán és Zomborban magánkezdeményezésre indult be a filmezés, a pionír Lifka Sándor és Bosnyák Ernő egy személyben volt rendező, operatőr, filmforgalmazó, mozitulajdonos, egyszóval mindenes. A nagy akarásokkal övezett pionír munkát vállaló alkotók kinematográfiai álmai sajnos derékba törtek, ám alapot teremtettek a vajdasági magyar filmezés későbbi fénykorához – és hadd bocsássam előre – erre építkezhettek mai filmeseink is, akik magyarországi támogatás nélkül ugyancsak a filmpionírok sorsára jutottak volna a mai Szerbiában. Egész estés filmekhez kevesen kaptak lehetőséget. Vicsek Károly, Bicskei Zoltán és Tolnai Szabolcs például a szerencsések közé tartozik, mellettük viszont többen értékes alkotásokat hoztak létre, ők éltetik tovább a hajdani filmpionírok úttörő munkáját – gyakran sajnos az elődökéhez hasonló szerény körülmények között. A kortárs vajdasági magyar mozgóképnek van egy sajátos konnotációja, tartalmi többletjelentése: az utóbbi fél évszázadban a kisebbségi létforma keltette körülmények hatását fogalmazza meg és vetíti a néző elé.
A továbbiakban – a rendszeres és módszeres filmkritika, valamint filmtörténet-írás hiányában – mindössze szubjektív, mégse önkényesen kiválasztott, 1970 és 2024 között készült filmkockákra hagyatkozva igyekszem felvázolni a vajdasági magyar filmművészet jelenkori állapotát, előzményeivel együtt, abban a reményben, hogy lesz vállalkozó filmtörténész vagy esztéta, aki a későbbiekben megírja a vajdasági magyar mozgókép teljes és értékelő történetét1.
Siflis Zoltán filmje2 a kinematográfia délvidéki úttörőinek történetéről
A XIX. és a XX. század fordulója számos újdonságot hozott a kor emberének életébe, a társadalom átalakulása, a technika fejlődése, az ízlés formálódása, a művészi kifejezés iránti tekintetében egyaránt. A villamosítás, a hírközlő eszközök, a telefon, a távíró, majd az autók és a tömegközlekedési eszközök elszaporodása lerövidítették a távolságokat, fölgyorsították a kommunikációt, ezzel egyetemben az újdonságok gyors megismerését is lehetővé tették. Nem csupán a tudományos elméletek és a műszaki eredmények jutottak el gyorsabban egyik helyről a másikra, hanem a művészet is könnyebben hatotta át a polgáriasodó társadalmat, úgymond, demokratizálódott, immár nem csupán a kiváltságosok férhettek hozzá, meghatározóvá terebélyesedett az art nouveau szellemi pezsgése, a belőle kisarjadó szecesszió építészeti és képzőművészeti látványvilága, és vele együtt a kor egyéb vívmányai is szinte észrevétlenül átitatták a társadalmi életet. Így például a színházak mellett, vagy – ahogy Nemeskürty István fogalmaz Siflis Zoltán dokumentumfilmjében – inkább helyettük, megjelenik a mozi, a mozgókép vetítése. A Lumiére fivérek, Auguste és Louis fotográfiai fejlesztéseik mentén haladva, a laterna magica (varázsdoboz) elvére alapozva kidolgozták a mozgóképek vetítésére és sokszorosítására egyaránt alkalmas kinematográf elnevezésű masinát, és első filmjeiket 1895. december 28-án mutatták be. A művelődéstörténészek szerint ez volt az első kereskedelmi célú vetítés. A rendezvénynek 33 nézője volt, 10 rövidfilmet vetítettek, amelyek hossza egyenként nem haladta meg az egy percet. A közönségnek egyfrankos belépőjegyet kellett váltania. Ezen az első napi vetítésen nem szerepelt a köztudatban első mozifilmként ismert, A vonat érkezése című alkotás, ami valójában nem az első mozifölvétel, és csak később került repertoárra. Ezek, a Franciaországban forgatott első rövidfilmek, leginkább a mindennapi élet jeleneteit megörökítő képsorok voltaképpen lavinát indítottak el. Egyfelől megteremtették az események hiteles dokumentálásának lehetőségét, hiszen a kamera a valós történésekről, szituációkról készített fölvételt, nem hagyatkozott az emberi emlékezetre vagy történelemírói szándékra. Másfelől a mozgókép kiterjesztette igényét az ember alkotói kreativitására, és ezzel egy új művészeti ágat hozott létre. Ebből az előbb vizuális, majd audiovizuális műfajból óriási, emberek sokaságát és pénzek tömegét mozgató birodalom nőtte ki magát: a filmipar. Ez utóbbi hamarosan házasságra lépett a reklámiparral, és ma is együtt ontják a különböző termékeket népszerűsítő képsorokat.
(Folytatása következik)
1 Ezen írás a Filmtett Erdélyi Internetes Portálon 2017. október 13-án, illetve az Aracs folyóirat 2019. végi és 2020 eleji számában megjelent áttekintés átdolgozott, javított és kiegészített változata.
2 A kamerás emberek, 2016. Rendezte és vágta Siflis Zoltán, operatőr Raffai Csaba.
