3. rész
A kamerás emberek c. dokumentumfilm megalkotása során nem volt egyszerű dolga Siflis Zoltánnak. Nem azért, mert Lifka Sándor és Bosnyák Ernő életéről kevés adat, dokumentum, eredeti alkotás maradt fönn. Kevés, de van, jószerével fölkutatott, részben földolgozott. A keményebb diónak az bizonyult, hogy az ötvenperces dokumentumfilmben a két alkotónak (velük együtt két szerb ajkú kollégájuknak) a kétszer 25 percben nem csupán az életét, munkásságát, filmográfiáját kellett összefoglalnia, hanem a századforduló miliőjét, a polgárosodás folyamatát, az ízlés alakulását, vagyis egy olyan hátteret kellett kialakítania, ami előtt szemlélve megérthetővé válik a két filmpionír eltökéltsége, küzdelme, a munkájuk iránti visszajelzések, el egészen a múlt század hatvanas éveiig! Meg kellett mutatnia a szecessziós Szabadka, a neoklasszicizmus és a parasztbarokk között ívelő Zombor, a Szerb Athén, vagyis Újvidék múlt és jelen ölelésében szervesen működő létformáját, Trieszt hangulatát. Mégpedig nem csupán a századfordulóról maradt dokumentumok, hanem mai fölvételek által. Ügyesen sáfárkodott a rendező a rendelkezésére álló anyaggal, még korábbi filminterjúk részleteit is fölvillantotta, így a fekete-fehér és színes, az egykori és mai képsorok váltakozása lendületes dinamikával vezet végig a filmen. Amíg az operatőri munkát dicsérő, leginkább mozgásban lévő kamera a pásztázás, közelítés-távolítás mellett felvétel közben is pozíciót váltva, mintegy sétálva közvetíti a városok mai hangulatát, ami mögül átsüt a hajdani polgári világ kimértsége és lezsersége, a képsorokat folyamatos narráció kíséri. A látvány és a beszéd kiválóan ötvöződik egymással, és a harmadik tényezővel, a zenével. Olyannyira, hogy a néző a film kezdetén még regisztrálja a zenei aláfestést, ám a későbbiekben már nem foglalkozik vele, mert a muzsika nem ad rá alkalmat, nem botlik meg a dinamikája, nem akar a kép és a szöveg fölé kerülni, hanem valóban aláfesti a filmet.
Szerencsés találkozás A kamerás emberek, amikor filmes készített filmet filmesekről.
Egy korszak vége
A vajdasági magyar, és egyáltalán a kisebbségi filmgyártás fénykorát a jugoszláv államformáció idején élte, és a Vicsek–Deák szerzőpáros alkotásaiban csúcsosodott ki. Az állam, az ország kulturális-művészeti-szellemi koncepciója támogatta a filmgyártást, az alkotások fesztiválokon szerepeltek, bemutatták őket a tagköztársaságok nézőinek. Azokat is, amelyek bírálóan ábrázolták a társadalmi jelenségeket.
Vicsek Károly rendező tucatnyi filmje és Deák Ferenc író másfél tucatnyi megfilmesített forgatókönyve közül számos nagyjátékfilm közös alkotás, így például a Parlag1 (1974), a Trófea (1979), a Fajkutyák ideje (1983), a Bolygótűz (2002). A Vicsek–Deák kettős minden alkotása provokálta a rendszert, mindkettőjüknek meg kellett küzdenie a cenzúrával. A Trófeát a közismerten filmofil Tito elnök bekérette előzetes megtekintésre, végül engedélyezte bemutatását a pulai filmfesztiválon, de Deákot2 elküldte afrikai nagykövetnek, mondván, jobb, ha az ilyen kritikus szellemiségű művész néhány évet eltölt valamelyik el nem kötelezett országban. A film viszont megnyerte a Nagy Arany Arénát, a fesztivál nagydíját.
Jugoszlávia szétesésével jelentősen megcsappant a filmművészet támogatása, a kisebbségi alkotók a perifériára szorultak. Magyar filmeseink a magyarországi támogatásnak köszönhetően alkothatnak szülőföldjükön, az idősebbek és a középkorúak egyaránt. A fiataloknak eszük ágában sincs szembenézni a szerbiai filmművészeti mizériával, Magyarországon tanulnak, és ott kezdik filmes karrierjüket. Az itthon maradtak és az anyaországban tanuló, kétlakiságban élő és dolgozó filmeseink évente 5-6 új dokumentumfilmet, 2-3 kisjátékfilmet, jó esetben háromévente 1 nagyjátékfilmet készítenek. Századunk első két évtizedében ennek ellenére többen bizonyították a vajdasági filmkészítés iránti elkötelezettségüket, egyebek közt Antal Attila, Antal Szilárd, Bicskei Zoltán, Csubriló Zoltán, Iván Attila, Farkas Miklós, Fejős Csilla, Goretić Péter, Hoffmann Artúr, K. Kovács Ákos, Kovács István, Rácz-Maronka Etelka, Szász Csongor, Tolnai Szabolcs, Vicsek Károly, Zámborszki Ákos, a zentai Tehetséggondozó Gimnázium Bolyai Filmműhely tagjai, Póth Imre és Horváth Mihály filmpedagógusok, valamint Siflis Zoltán segítségével.
A Vajdasági Szociográfiai Filmműhely
A vajdasági magyar filmek jelentős része szociográfiai témák köré szerveződik. A szociográfiai filmműhely megalakítását még 1981-ben kezdeményezte Siflis Zoltán, Dudás Károly, Kasziba István, Hoffman Artúr, Póth Imre és Kiss Gábor, akik a 60-as és 70-es évek magyarországi dokumentumfilmes hulláma nyomán készítették el programjukat, ami csak 1986-tól vált közösségileg megvalósíthatóvá a Topolyán létrehozott video tábor keretében.
A kezdet nem volt egyszerű. Siflis és Kasziba még 8 milliméteres, hangcsíkos technikával, 4 perces filmtekercsekre készített dokumentumfilmet egy szabadkai családról, az interjúkat 4 percenként filmcsere végett meg kellett szakítani.
Lendületes volt az 1986-os munkakezdés. Több mint kétórás dokumentumfilm készült az 1946 és 1952 közti beszolgáltatásokról Észak-Bácskában (Siflis–Hoffman, Póth), az egykori uradalmi cselédekről (Szemerédi Magda, Hoffmann), a szemmel verésről és annak hiedelemvilágáról (Csorba Béla, Hoffmann), egy tanyasi juhászemberről (Siflis, Dudás), a világtól elzárt tanyasi emberekről (Makai József).
A folytatásban is igen fölkavaró alkotások készültek a műhelyben, Ez egy inkvizíció címmel az 1981-es kanizsai orgonaügyben meghurcolt magyar ajkú tanárokról (Csorba, Siflis), a hosszú ideig jegelt Gádorlakók (Siflis, Dudás), az anyanyelvi oktatásról lemondó szülőkről dokumentumfilm (Szemerédi, Póth, Hoffmann). A műhely legnagyobb horderejű vállalkozása a Siflis szerkesztette Temetetlen holtjaink című, kétrészes dokumentumfilm volt. Ebben Csorba Béla, Dudás Károly, Blaskó Márta és Matuska Márton közreműködésével 1990-ben 40 órányi nyersanyagot forgatott a csoport az 1944/45-ös, a partizánok által elkövetett magyarellenes megtorlásokról, ami a vérengzések első filmes dokumentálása. Meg kell említeni a Nézünk egymásra? remek dokumentumfilmet is, amelyet Siflis, Komáromi Ákos és Póth az egykori földbirtokos Wámoscher családról és hajdani cselédjükről forgatott.
A szociográfiai tényföltárás ugyanolyan szubverzív tevékenységnek számított a hatalom szemében, mint korábban a problematikus nagyjátékfilmek. A topolyai video tábor alkotói által beszerzett fölszerelést 1992-ben elkobozták.
„A szociofilm legkényesebb kérdése – a műfajelméleti, esztétikai stb. problémákon túl –, hogy élő, eleven személyiségek kölcsönzik a filmhez képmásukat, hangjukat, az élettényeiket, teljes habitusukat, adott szituációban való viselkedésüket. Ugyanis a film hatására a szereplőket köznapi létüknél önkéntelenül is magasabb mércével méri a környezet, illetve a közönség. Ebből adódóan kettős szorítás alakul ki, melynek során a film készítőjének tisztessége is mérlegre kerül, hogy kit mennyire szolgáltat ki, és hogyan garantálja a védelmet, amit mi szerkesztéskor természetesen minden esetben igyekeztünk következetesen figyelembe venni.”3
Itt talán említést tehetünk a portréfilmekről is. Vicsek Károly, aki például összeállítást készített a zombori filmesekről, kezdve Bosnyáktól Pandek Ivánon át Zámbó Illésig, interjút forgatott az ugyancsak zombori Herceg János akadémikus íróval4, aminek részleteit fölhasználva Siflis Zoltán készített portréfilmet Hercegről, és ő forgatott portrét Deák Ferenc íróról, aki forgatókönyvei révén ugyancsak szorosan kötődött a filmművészethez. Noha Bicskei Zoltán inkább az elvontabb, etűdszerű alkotások híve, remek portréfilmet készített Kunkovács Lászlóról5. Portréfilmje annyiban sajátos, hogy alanyát, Kunkovács László fotóművészt és etnográfust senki sem kérdezi, sőt, ő kérdez mást a népi világról. Miként tette élete során, szenvedélyes érdeklődéssel a paraszti létforma, a népi hitvilág, a szokások iránt, amiket párját ritkító fotókon örökített meg, ezekből bőséggel láthatunk a filmben, valamint tudományos publicisztikájában is feldolgozta. A portréalany 7000 év történetét idézi meg mindössze ötven perc alatt, beszél a kunbabákról, sámánokról, táltosokról, pásztorokról, a puritán életvitelről, az ázsiai nomádság koráról, a rendező pedig a témákat szemléltető és egyben bámulatos képsorokkal kíséri. Látványos beállításai során leginkább a vízparton és a vízen otthonos, a film káprázatos és lenyűgöző vizuális világa a vízen forgatott részekben csúcsosodik ki. Akár vizuális antológiának is nevezhetnénk, amely egyszerre mutatja meg alanya művészi és tudományos munkáját, sokirányú érdeklődését.
Ha már a víznél tartunk, meg kell említeni Fejős Csilla6 dokumentumfilmjét7, amely nem egy ember, hanem egy mesterség portréja. A filmben víz minden mennyiségben. Artézi kút, iszapfürdő, horgászás tóban vagy folyóvízben, ám a frissen fúrt kútból előtörő, kristálytiszta víz az igazi, pompázatos dolog, aminek elővarázslásához az emberi tudás és gyakorlat mellett némi sáros, iszapos, homokkal keveredő munka szükséges. A film címéből kiderül, a kútfúró mesterségről lesz szó, aztán meg az is, hogy jóval többről beszél az alkotás. Ami elsőként mellbe vág, a kamera8. Elképesztő beállításokból fölvételez, közelképei káprázatosak, a széles látószöget ugyancsak kifejezően kezeli, aztán a dinamikus vágás9 tovább fokozza az élmény intenzitását, miként a filmbe „belopott” dekoratív, szuggesztív és jelképes értelmezésre lehetőséget nyújtó állóképek, vagyis fotók, illetve a remek zene.
Ezt a filmet évszakokon átívelve, több színhelyen forgatták. Ez mindenképpen erénye. Az is, hogy a szereplők – akik név szerint jelen vannak a stáblistán – azok az emberek és családtagjaik, akik kútfúrásból élnek. Büszkén vallják vagy vállalják, mesterségük hivatás. Viszont azt is látjuk a spontán párbeszédekre és vallomásokra épített történetből, hogy a kétkezi munka dicsérete mögött szegényes szociális háttér, olykor családi törések, asszimilációs erózió, nyelvi igénytelenség és a többségi nemzet gesztusainak kisajátítása húzódik meg. Vagy termelődik ki. A film voltaképpen szókimondó szociográfiai alkotás, ami szakít a dokumentarizmus kliséivel, és gazdag vizualitás révén mutatja meg az alapvetően boldognak tűnő kútfúró mesterek életét.
(Folytatása következik)
1Ez volt az első vajdasági magyar játékfilm, előtte a belgrádi Vuk Babić rendezett magyarul is megszólaló filmet 1970-ben Teher címmel, ugyancsak Deák forgatókönyve alapján.
2Tito marsall Deákot tartotta a film szerzőjének, noha a szerző valójában a rendező, így Vicseknek kellett volna Afrikába mennie.
3Siflis Zoltánnak az 1995-ös Kanizsai Írótáborban elhangzott fölszólalásából
4Ugyancsak ő filmesítette meg Herceg Szikkadó földeken című regényét 1987-ben
5Rövid utazás Kunkovács Lászlóval (2013)
6Portréfilmek sorát készítette jeles vajdasági magyar alkotókról
7Kútfúrás, avagy kincskeresés másképp (2013)
8Ótos András és Csubriló Zoltán munkája
9Csendír Viktor
Nyitókép: Siflis Zoltán / forrás: Vamadia
